A rasszista megkülönböztetés áldozataival szolidaritást vállaló, a meccsek kezdő sípszava előtt letérdelő labdarúgók kifütyülésének problémájával Magyarországon csak ezen a héten szembesültünk, amikor az újpesti Szusza Ferenc stadionban a magyar szurkolók egy csoportja így reagált Írország játékosainak meccs előtti rituáléjára. Bár a kontinentális Európában eddig ez a jelenség kevéssé volt látható, Angliában, a gesztust az európai futballpályákra Amerikából „importáló” országban azonban már a kevés, az elmúlt egy évben nézők előtt lejátszható mérkőzés alkalmával is akadtak szép számmal az újpestihez hasonló incidensek.
A fél térdre ereszkedés Martin Luther Kingtől kölcsönzött gesztusának sporteseményeken való gyakorlása eredetileg Colin Kaepernick amerikaifutballista nevéhez fűződik, aki 2016-ban tiltakozott ezzel a pózzal az NFL-ben a nemzeti himnusz alatt. A szimbolikus térdelést aztán az angol első osztályú labdarúgó-bajnokság, a Premier League futballistái kezdték gyakorolni kollektíven a szolidaritás jeleként a 2019/2020-as idényben a koronavírus-járvány okozta kényszerszünet utáni meccseken (2020 késő tavaszán, nyarán), miután a Minneapolisban rendőri intézkedés során brutálisan meggyilkolt fekete férfi, George Floyd halálának híre bejárta a világot.
Azzal aztán, hogy a világ legnézettebb futballbajnokságának játékosai térdelni kezdtek a meccsek előtt, a globális rasszizmusdiskurzus mellett megjelent a közbeszédben az Egyesült Királyság strukturális és diszkriminációs problémáinak, illetve belső önvizsgálatának kérdése is.
A demonstratív rituálé meghonosításának Angliában egyébként Troy Deeney, a Watford játékosa volt a fő szószólója, valamint több első osztályú csapat kapitánya is támogatta, igaz, ők ezt nem vállalták névvel, ami egyébként eleve sokat elmond arról, hogy mennyire nehéz nyíltan beszélni erről a problémáról a szigetországban.
Kisebb-nagyobb botrányok kerekedtek aztán az antirasszista gesztust kifütyülő nézői reakciókból nemcsak idén tavasszal, hanem már a múlt esztendő végén is. Ekkor első osztályú bajnokikat ugyan még nem lehetett nézők előtt szervezni a brit járványügyi intézkedések értelmében, de másod- és harmadosztályú meccseken ősszel „pilot-jelleggel” 1000, majd 2500 főben maximálták a stadionokba beengedhető nézők számát.
A stadionok méretéhez, illetve az angliai átlagnézőszámokhoz képest csekély, mégis szignifikáns nézői jelenlét arra is alkalmat adott, hogy az olyan incidensek, mint a meccs előtti térdelést kísérő szórványos füttyszó, jól hallhatóak legyenek a tévénéző számára is, erre pedig több példa is akadt. Decemberben a Millwall és a Colchester pályáján történtek miatt kellett szabadkoznia az érintett kluboknak a szurkolóik viselkedése miatt, nem sokkal később pedig a Cambridge és az Exeter stadionjaiban történt hasonló, utóbbi klub ráadásul meccs közben vezettetett ki a biztonságiakkal egy, a térdelésre fújolással válaszoló drukkert.
Idén tavasszal, amikor a járványügyi korlátozások feloldása lehetővé tette, hogy a külföldön is népszerű, nagy klubok is újra nézők előtt játszhassanak, az angol FA-kupa döntőjében is menetrendszerűen érkezett a füttyszó a Chelsea és a Leicester City összecsapásán, majd végül az EB-re készülő angol válogatott is megkapta a „magáét” a térdelésért a múlt heti, Middlesborugh-ban játszott Ausztria elleni barátságos mérkőzésen.
Ez persze kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a térdelés mint kollektív gesztus valójában mennyire hatásos hordozója annak az üzenetnek, amit akár anno Kaepernick, akár Troy Deeney és társai át akartak adni. Az angliai helyzet egyébként már tavaly decemberre odáig fajult, hogy a szigetországi profi labdarúgók szakszervezete, a Professional Footballers’ Association kérdőíves felmérésben érdeklődött a focistáknál, hogy biztosan folytatni akarják-e a már 1-2 ezres nézőszám mellett is konfliktusokba torkolló rituálét.
A térdelés nem elég
A térdeléssel szemben megfogalmazott kritikák sokszor – vagy tudatosan vagy tudattalanul – félrevezető módon Wilfried Zaha esetével példálóznak. Így tett Hajdú B. István, az M4 Sport állami sporttelevízió kommentátora is a Magyarország – Írország mérkőzés elején – mondván, a Crystal Palace színes bőrű játékosa sem ért egyet a gesztussal. Zaha egy évvel ezelőtt elsőként szakította meg a térdelő játékosok sorát azzal, hogy tüntetőleg állva maradt a kezdő sípszó előtti rituálé közben, arra hivatkozva, hogy ez a fajta tiltakozás egyrész kiüresedett, másrészt pedig degradáló gesztus. Elmondása szerint
azért is választotta az állva maradást, mert elégtelennek tartja a szimbolikus cselekvést, amely elkezdett pusztán önmagáról szólni, miközben éppen a lényegi üzenetet nem viszi át a közönségnek.
Zaha amellett érvelt, hogy a kampány megrekedt a futballpályákon, miközben valódi változás a közoktatásban és a közösségi média szabályozásában nyilvánulhatna meg (Zaha maga is sok rasszista jellegű gyalázkodó üzenetet és kommentet kapott pályafutása során).
Hasonló véleményen van Thierry Henry, a francia válogatott, valamint az Arsenal és a Barcelona korábbi világsztárja is, aki szerint a térdelés maga olyannyira elterelte a figyelmet az eredeti problémáról, hogy a célközönség nem is igazán tudja már, hogy miért is állnak ki a játékosok. Az egykori világbajnok csatár továbbá úgy gondolja: habár kezdetben nagyon erős üzenetnek tartotta a térdelés szimbólumát, az erről szóló diskurzus nem arra haladt tovább, hogy mit tegyünk társadalmi szinten a változásért, hanem arra koncentrálódott, hogy ki áll be a térdelők sorába, és ki az, aki „renitensként” inkább nem vesz részt a demonstrációnak ebben a formájában.
Voltak ugyanis olyan másodosztályú klubok Angliában, a Queens Park Rangers és a Brentford, amelyek eleinte csatlakoztak bár a tiltakozáshoz, azonban később felfüggesztették a térdelést, mondván, hogy szerintük is felhígult a gesztus. A QPR sportigazgatója, Les Ferdinand korábbi labdarúgó az egészségügyi dolgozókkal való szolidaritáshoz hasonlította a térdelés esetét: szerinte amíg a maga organikus útját járta az erkélyekre kiállva tapsolás, addig működött, de amint intézményesült, elvesztette az élét.
Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy
a többé-kevésbé szándékos félremagyarázások ellenére sem Zaha és Henry, sem pedig Ferdinand kritikája nem arra irányult, hogy nem kéne politizálni a futballpályán, vagy hogy a térdelés egyébként egy elítélendő, rossz dolog lenne.
Épp ellenkezőleg: minden megnyilatkozásuk alkalmával elmondták, hogy nagyra értékelik a térdelők szolidaritását, de szerintük ennél többre, konkrét cselekvésre lenne szükség a pusztán szimbolikus tettek helyett.
Míg a térdelést meghaladni kívánó álláspontok viszonylag világosan megfogalmazták, hogy mi a problémájuk jelen formájában a gesztussal, az azt továbbra is kitartóan űző fél szempontjait nehéz kibogozni. Az Ausztria elleni füttykoncert után az angol válogatott szövetségi kapitánya, Gareth Southgate egyrészről kifejtette, hogy az élfutballisták nemcsak egyszerű sportolók, hanem médiaszereplők, így szerepmodellek is a társadalom szemében, akiknek fontos jó példával elöl járniuk, ezért támogatja játékosait a kiállásban. Másfelől azonban ironikus módon Southgate is ahhoz hasonló módon védte meg a kifütyült labdarúgókat, mint ahogyan a gesztust elutasítók szoktak érvelni, mondván, hogy politikának nincs helye a futballpályán. Ugyanis – mint mondta – akik félreértik a térdelés szimbólumát, azok azt hiszik – szerinte tévesen -, hogy az egy „politikai állásfoglalás”, amellyel ők (a fújolók) szemben helyezkednek el. A szövetségi kapitány azonban úgy gondolja, hogy politizálásról szó sincs, a játékosok mindössze azért térdelnek, hogy „egymást támogassák”. Southgate egyébként elmondása szerint főként a meccsek utáni online kommentfolyamok olvasgatásától félti játékosait, ahol egymást érik a rasszista gyalázkodások.
A The Athletic című magazin a múlt héten egy volt futballista, Marvin Sordell segítségével hosszú cikkben tette próbára a térdelést ért kritikákat. Sordellről azt érdemes tudni, hogy 2019-ben, mindössze 28 éves korában, akkor elsősorban pszichés egészségének megromlására hivatkozva hagyta abba az aktív futballt, azelőtt 10 évig játszott profi első- és másodosztályú angol klubokban. A korábbi játékos egy 2020-as BBC-dokumentumfilmben korai visszavonulásának egyik fő okaként az angol futballközegben jelenlévő rasszizmust jelölte meg.
Az interjú érdekessége, hogy Sordell Southgate apolitikus álláspontjánál ugyan egy fokkal határozottabb vízióval bír arról, hogy a térdelés célja a tényleges politikai változás – szerinte a diszkrimináció felszámolása – lenne, de nagyjából minden egyéb konkrét politikai vonatkozást visszautasított a gesztus kapcsán. Elhatárolódott például attól, hogy a térdelő játékosok a Black Lives Matter mozgalommal azonosulnának, noha hozzátette, hogy szlogenjükkel („A fekete életek számítanak”) egyetértenek. Sordell szerint a térdelés jelenthet általában véve szolidaritást mindazokkal, akik véget szeretnének vetni a faji alapú diszkriminációnak anélkül, hogy konkrét elköteleződést fejeznének ki a BLM irányában, még ha ezt sokan – szerinte méltánytalan módon – bele is magyarázzák a gesztusba. Az meg szerinte végképp nonszensz, hogy a térdelésnek bármi köze lenne a BLM-hez (egyébként valóban rendkívül felszínes és általánosító módon) társított marxizmushoz.
Sordell a térdelőket kifütyülő nézőkre is reflektált: a fújolás szerinte ez esetben más kategóriába esik, mint amikor a nézők egyébként egy-egy játékhelyzetben – például sportszerűtlen megmozdulások után – kifejezik nemtetszésüket. „A térdelők lehurrogása egy rasszsizmusellenes tiltakozás lehurrogását jelenti”
A gesztus lényege a korábbi játékos szerint az, hogy láthatóvá tegye a rasszizmus problémáját. Úgy gondolja, a rasszizmust önmagában nem fogja megállítani egy ilyen kampány, mert azt csak a gyűlölködő emberek maguk tehetik meg. „A térdelés arra való, hogy ők elgondolkozzanak a tetteiken, és változtassanak a viselkedésükön” – mondta Sordell.
Nemrég ugyancsak a térdelés konstruktív kritikája került napirendre a The Independent hasábjain, ahol Tony Burnettet, a Kick It Out! („Rúgd ki!”) nevet viselő, több évtizede működő, angliai profi futballra szakosodott diszkriminációellenes szervezet vezetőjét faggatták a gesztusról és az azzal kapcsolatban az elmúlt hónapokban felgyülemlett tapasztalatokról. Burnett úgy véli, mint diszkriminációellenes gesztus sikeres „évet zárt” a térdelés, mivel általa a labdarúgó szervezetek radarján maradt a rasszizmus problémája, és szerinte ez is volt a fő cél.
Ugyanakkor Burnett egyik, újságírói kérdésre adott válasza is sokat elárul magáról a diskurzusról: ő maga is elismeri, hogy épp a lényegi problémáról nem esik szó a térdelésről folyó párbeszéd során, miközben a rasszizmus explicite jelen van továbbra is a pályákon. Példaként említi, hogy a 2020/2021-es bajnokság utolsó fordulójában a BT Sport sportcsatorna szakkomentátorát, a szintén korábbi klasszis játékos Rio Ferdinandot érték rasszista inzultusok munka közben a Wolverhampton Wanderers szurkolói részéről.
„Nagyon szeretném, ha az emberek végre nem a letérdelésről kérdeznének állandóan, hanem a lényegre fókuszálnánk: a szisztematikus és strukturális rasszizmusra Nagy-Britanniában” – hangzik el tőle az interjú végén.
Hazug reakció egy bicebóca kampányra
Úgy néz ki tehát, hogy egy teljes szezonnyi meccs előtti térdelés – amelynek kisebb része zajlott helyszíni közönség előtt – után elmondható, hogy angliai futballberkekben legalábbis hosszú még az út addig, hogy a térdelés mint antirasszista gesztus mögött kritikus tömeg legyen, és hogy a térdelés által közvetített üzenetet ténylegesen meg- és ne félreértse, valamint magáévá tegye a célközönség.
Mindeközben az idei Európa-bajnokság – azaz a Black Lives Matter mozgalom 2020-as felszínre kerülését követő első, nézők előtt rendezett futball-világesemény – közeledtével azonban Anglián túl más európai országok közönségei is szembesülhetnek a „térdelni vagy nem térdelni” dilemmával. Ezt kedden a magyar közönség első kézből is megtapasztalhatta, ahogyan ennek a dilemmának a rosszindulatú és számító kiforgatását is.
Az ír válogatott magyarországi látogatása alkalmával új szintre lépett a probléma azzal, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség igen bumfordi házigazda benyomását keltve nem pusztán semleges, hanem egyenesen valamiféle válaszcsapást igénylő gesztusként állította be az ír játékosok térdelését. Ezért arra bujtotta fel – vagyis lényegében leginkább arra kötelezte – a magyar játékosokat, hogy kvázi ellendemonstrációt tartsanak a pályán „nem térdeléssel”, és ezzel fejezzék ki a „gyűlölet bármilyen formájának elítélését” – ezzel azt impikálva, hogy a térdelés valamiféle gyűlöletkeltő dolog lenne, csatlakozva a Black Lives Matter mozgalmat magát rasszizmusként értékelő, az amerikai és európai radikális jobboldalon széles körben alkalmazott válaszhoz.
Azzal, hogy az MLSZ-nek ilyen gátlástalanul sikerült egy támadni való gesztusként kereteznie az ír játékosok szolidaritását, jókora lovat adtak az ultrák alá, akik köszönték szépen, angol kollégáik példáját követve politikamentesen jól végigfújolták az antirasszista térdelést.
Ezt az akcióját azzal indokolta az MLSZ, hogy az „UEFA és a FIFA szabályai nem engedik a politizálást a pályán és a stadionban sem, amit az MLSZ nem csak elfogad, de egyet is ért vele. Nos, bár az ilyen szintű képmutatásra talán kár is a betűt pazarolni, két dolgot érdemes megjegyezni: noha az UEFA alapvetően sunnyog a kérdésben, azt világosan kifejtette, hogy a térdelő játékosokat nem fogja semmilyen eszközzel akadályozni abban, hogy szolidaritásukat kifejezzék, ebben tehát erősen csúsztatott az MLSZ. A pályán és a stadionban való politizálásról pedig nehéz komolyan venni bármilyen állásfoglalást attól az MLSZ-től, amelynek az elnökségében fideszes országgyűlési képviselő ül, hogy a tapintat szellemében most Bánki Erik személye mellet másokat ne emeljünk ki. De valószínűleg maga a miniszterelnök is teljesen függetlenül pendült egy húron az MLSZ-szel a térdelés kérdésében csütörtöki sajtótájékoztatóján.
Az UEFA semleges álláspontja, és az ezzel kapcsolatos felelősség teljes hárítása a részükről egyébként egy rakás kommunikációs szempontból is kínzó kérdéseket vet fel az EB előtt azok számára is, akik élből ugyan nem ítélik el a térdelést, de nem tudják eldönteni, hogy hogyan viszonyuljanak hozzá? Hogyan reagáljon a néző egy intézményesen ugyan az UEFA végtelen kegyelméből megtűrt, de semmiképpen sem támogatott rituáléra, mikor az aktív bevonódásra aligha van lehetőség egy dugig telt stadionban (értsd: nincs annyi hely a székek között, hogy az ember konkrétan le tudjon térdelni)? Mikor nincs egy fia rendező se, aki hivatalból felkérhetné a több ezer megjelentet, hogy csatlakozzanak a gesztus gyakorlásához (vagy legalább tartsák tiszteletben), és nincs semmiféle olyan előképe egy ilyen szimbolikus cselekvésnek, ami támpontot adhatna a helyes reakcióhoz?
A spontán, (ön-)tudatos és önazonos megmozdulás abban a pillanatban elbukik, amikor szervezett tiltakozás lesz, anélkül, hogy valós intézményi támogatást kapna, ami valóban egyezményes jellé, egyértelművé és hatásossá tehetné a térdelést.
Hiszen ily módon nem társulhat mellé sem figyelemfelhívó, sem információs kampány, amely elmagyarázná, hogy miért térdel odalent az a jobb esetben 22, rosszabb esetben 11 jóember a füvön, és hogy igen, a rasszizmus egy létező és akut probléma Európában is, a futballigákban is. Cserébe viszont a térdelés időközben a jobboldali propaganda jóvoltából felszed magára mindenféle vélt jelentést és asszociációt a marxizmus trójai lovától – erről Orbán Balázs államtitkár értekezett hosszan a minap – elkezdve, egészen addig, hogy a játékosok fekete felsőbbrendűséget hirdetnének a gesztussal.
Na de akkor mit tegyenek a nézők, amíg a játékosok – vagy csak egy részük, hogy tovább bonyolódjon a helyzet – a pályán térdelnek: éljenezzenek? (A The Guardian szerkesztőségi cikke egyébként konkrétan ez utóbbi választ javasolja, amihez, meg kell mondjam, meglehetősen groteszk kép társul az én fejemben egy olyan ügy esetében, ami elvileg milliók elnyomatásáról, vagy akár konkrét bántalmazásáról, esetleg meggyilkolásáról szól, de lehet, hogy van, aki ezt a reakciót ízlésesnek találná.) Tapsoljanak? Csendes szolidaritásukat fejezzék ki, mint például egy gyászszünet alatt? Vagy csak simán állják végig, mint a himnuszokat (mínusz éneklés)?
Ezek a nyitott kérdések persze semmiképpen sem legitimálhatják a magyar B-közép válaszát, a minden kontextusban elfogadhatatlan fújolást és füttyszót, csupán arra világítanak rá, hogy egy olyan rituáléval van dolgunk, amelynek a közös gyakorlására nem alakult ki semmiféle normarendszer, és amelynek a jelentéséről az elvileg megszólított közönségnek nincsenek is pontos ismeretei. Azok az intézmények pedig – az UEFA, a FIFA, a nemzeti kormányok (különös tekintettel Magyarországéra) és labdarúgó szövetségek (az angol FA-t és a Premier League márkát leszámítva) -, amelyeknek előmozdíthatnák az erről szóló diskurzust, jobb esetben a fülük botját nem mozdítják a változásért, rosszabb esetben pedig kíméletlenül a saját propagandájuk szolgálatába állítják azt.
