Egy korszak zárult le múlt hét hétfőn, amikor a világ jelenleg legnépesebb országában, Kínában a kormány bejelentette, hogy a kétgyermekes politikáról háromgyermekes politikára vált.

Negyven éven át Kínában csupán egy gyermek vállalását engedélyezték, és mindössze 5 éve, 2015 októbere óta engedélyezték mindenkinek két gyermek vállalását a távol-keleti országban. Kína népesedéspolitikája mögött egykor és ma is gazdasági megfontolások állnak. Ez a politika valójában nem más, mint a munkaerő-kínálat államilag kikényszerített szabályozása… S ebben nem sokban különbözik a magyarországi népességpolitikától.

Kína hivatalosan 1980-tól kötelezte a nőket arra, hogy csak egy gyermeket vállaljanak, habár a Párt már 1978-ban a gyermekvállalás visszaszorítását szorgalmazta, igaz, akkor még önkéntes alapon.

A 2012-ig érvényben lévő egygyermek politikája rengeteg kárt és szenvedést okozott a kínai társadalomnak, különösen a nőknek. Kínában egészen a 2010-es évekig megtörténhetett, hogy egy édesanyát koraszülésre kényszerítettek, hogy elveszítse második gyermekét, sőt, évente több millió nőt köteleztek abortuszra.

Az egygyermekes politika mellékhatása volt az is, hogy a nemi megoszlás a kínai népességben a férfiak javára aránytalan. Mivel a családok jellemzően a fiúgyermeket preferálták, és az össztársadalom szemében is értékesebb is volt a fiúgyermek, gyakoribbá vált a lány magzatok abortálása és a lánycsecsemők meggyilkolása, ezért a nők aránya a teljes népességen belül meredeken csökkent a nyolcvanas évek óta.

A ‘80-as és 2010-es évek között az is bevett gyakorlattá vált, hogy olyan lánygyermeket adoptáljon a család, akit a biológiai fiúgyermek majdani házastársának szántak. A kínai nők a globális átlagnál hajlamosabbak az öngyilkosságra, mint a férfiak, ami minden bizonnyal szoros összefüggésben áll mindezzel.

Az egygyermekes politika kezdete egybeesik Kína gazdasági nyitásával, neoliberalizálódásával és Teng Hsziao-ping hatalomra kerülésével. Hsziao-ping vezetése alatt a Kínai Kommunista Párt célja az volt a népességpolitikával, hogy a nyitással bekövetkező gazdasági növekedést ne haladja meg a népesség növekedése.

Napjainkra ez a logika a feje tetejére fordult – immáron nem attól tart a Párt, hogy a népességnövekedés hátráltatja a gazdasági növekedést, hanem attól, hogy a népességcsökkenés munkaerőhiányt okoz. A népességcsökkenés gazdasági hátrányához  Kínában is szorosan hozzátartozik az ebből eredő gondoskodási válság – az elöregedő társadalomban az államnak kell idősgondozásra pénzt fordítania, mert nem marad elég nő, aki ezt a munkát fizetetlenül elvégezné. (A „női” gondoskodás valódi munkajellegét bizonyítja, hogy amint kikerül a családi láthatatlan munka bűvköréből, drágán meg kell fizetni érte.) A munkaerőhiány miatt a kormány a nyugdíjkorhatár emelésére is készül.

Amikor a magyar kormány három gyermek vállalására ösztönzi a magyar családokat, ugyanaz a logika vezérli, mint a kínai kormányt: a munkaerő-kínálat mesterséges serkentése, a piaci igényekhez való hozzáigazítása. Csak míg a magyar kormány soft powerrel dolgozik, addig a kínai kormány keménykézzel kikényszeríti azt, amit a munkaerőpiaci igények diktálnak.

S ahogy a magyar kormány családpolitikája is a felsőközéprétegeket gyarapítja, úgy a kínai kormány népesedéspolitikája mögött is biopolitikai érdekek állnak – elemzők szerint azért nem hagyott fel Kína a teljes népességkontrollal, mert az etnikai kisebbségek, különösen az ujgur kisebbség számára nem szeretné engedélyezni a szabad gyermekvállalást.

A demográfiai politika szerte a világon két ideológiai pilléren alapszik. Az egyik a nők elnyomása, amely biztosítja, hogy a népesedés ütemét a domináns gazdasági szereplők kénye-kedve szerint lehessen igazítani. Ez szükségszerűen együtt jár annak az elvnek a sulykolásával, hogy a nő elsődleges feladata a szülés, aminek a terhét viszont a gazdaságilag is „produktív”, tehát inkább a tehetős és többségi származású nőkre igyekeznek róni.

A másik ideológiai pillér, hogy a gazdaságilag nem jövedelmező, képzetlen munkaerő újratermelődésének megakadályozását etnikai színezettel szokás felruházni.

Mindemögött pedig a munkaerő elidegenedése áll, amelynek kínálatát a kereslethez igyekszik igazítani a politika, és ezért úgy tesz, mintha a munkás is csak egy termék lenne a piacon a sok közül. Ha alacsony rá a kereslet, akár erőszakkal is lehet csökkenteni az utánpótlását, ha sok, akkor a gyermekvállalást kell ösztönözni.

Kína alighanem azért vált versenyképesebbé nyugati vetélytársainál a XXI. századra, mert az ilyesfajta politikákat sokkal nyíltabban és erőszakosabban veri át a társadalmon, mint a világ bármely más országa. A társadalom gazdasághoz szabása viszont sosem számol az emberi komponenssel, azzal, hogy az élet mindig keresztbe tesz a gazdaságpolitika hideg számításainak.

A kínai lakosság az új háromgyermekes politika ellenére is 700 millióra csökkenhet a század végére, mert a megfizethetetlen városi lakhatás, a családi támogatások elégtelensége és a drága oktatás – csakúgy mint nálunk – elrettentik a szülőket több gyermek vállalásától.