A közoktatási rendszer minden baját felszínre hozta az elmúlt egy év, amelyből tanulnunk kellene, és megkeresni a gyógyírt a problémákra. Az Európai Unió 750 milliárd eurós helyreállítási segélykeretet hozott létre, ebből mintegy 6 ezer milliárd forint jöhet Magyarországra. Az összeget a kormány 9 területen akarja elkölteni, ennek egyike a köznevelés, amelynek tervét nyilvánosságra is hozták anélkül, hogy partnereivel, akikkel stratégiai megállapodást is kötöttek, egyeztettek volna. Olyan terv született tehát, mintha a magyar közoktatást nem is sújtotta volna a Covid–19, mintha a kormány gőzmozdonyba akar magasfeszültséget vezetni, ami piszkosul fog rázni, de a vonat nem fog előrehaladni.

Ismét az anyagi javakat akarják gyarapítani, befektetni, de nem a humán erőforrás értékét akarják növelni. Hogy miért, azt az olvasó képzeletére bízom.

A valódi oktatáskutatás az utóbbi 10-12 évben elhalt Magyarországon, csak különböző érdekcsoportokat szolgáló tervek születtek (lásd NAT, DOS, és feltehetően ilyen az újraindítási terv is). A legfontosabbak maradnak ki a tervből: a gyerekek, a tanulók érdekei, és az oktatásban dolgozók XXI. századra történő felkészítése. Hiábavaló csillogó-villogó gépbeszerzésekről beszélni, 5 év alatt 300 iskola korszerűsítéséről, ha a humán erőforrások problémáira nem tudnak, nem akarnak megoldást találni, akkor az egész kidobott pénz lesz.

Az épület-korszerűsítés nagyságrendjével is van némi gond, hiszen a 12 000 feladatellátási helyből 5 év alatt 300 korszerűsítése azt jelenti, hogy ebben az ütemben több mint 100 év alatt újulna meg az összes oktatási intézmény.

Az újranyitás után az lenne a legfontosabb feladat, hogy felmérjük, milyen szintű a tanulók lemaradása az egyéves karanténoktatás után. Fel kell térképezni, milyen plusz erőforrásokra van szükség, hogy az egyénre szabott fejlesztések, a továbbhaladáshoz szükséges minimumismeretek elsajátítása megvalósuljon.

Fel kell adni a merev tantervi szabályozást, mert esetükben nem az a legfontosabb, hogy Magyarországon hány vulkanikus hegység van, hanem az, hogy az alapkompetenciák elsajátításában mennyire tudnak felzárkózni. A kormány oktatást érintő újranyitási tervezetében erről egyetlen szó nem esik.

2020 őszén elindult egy projekt a hátrányos helyzetű régiókban a lemaradó tanulók felzárkóztatására, most ezt a projektet az egész országra ki kellene terjeszteni, méghozzá minden intézménytípusra – az óvodától az általános iskolán át a gimnáziumokra és a szakképzőkre is. Az általános iskolát és a szakképzést külön kiemelném, mert itt a legszorosabb az összefüggés a családi háttér és a továbbhaladáshoz szükséges ismeretek hiánya között.

Sok szakember támadja a tanodai rendszert, de a járvány megmutatta: ahol megfelelő szakmai háttérrel rendelkező stáb működteti, ott komoly segítséget tudtak nyújtani a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek. Ezért a felzárkóztatásba a tanodákat is be kell vonni.

Sőt, az iskoláknak ezeket az intézményeket partnerként kellene kezelniük, nem ellenfélként. Támogatni kell a rendszert, és ki kell használni minden előnyét annak érdekében, hogy a rossz családi háttérrel rendelkező tanulóknak legyen esélyük felzárkózni és a járvány idején megnövekedett szakadékot csökkenteni.

Az Európai Unió Oktatási és Képzési Monitorának 2020 jelentése szerint: Magyarország jelentősen leszakadt az európai oktatási mutatók átlagértékeitől. A fenti adatokat érdemes megjegyezni, hogy legyen viszonyítási alapunk a lemaradás növekedésének mértékéről.

Ha most nem tudjuk megteremteni a hiányok pótlásának lehetőségét, akkor ezek a mutatók még tovább romlanak a következő időszakban. Nagyon fontos tudni azt is, hogy a 15 éves tanulók több mint 50%-a csak a legalapvetőbb készségekkel rendelkezik, az ő munkájukat a következő 10-15 évben bekövetkező robottechnológiai fejlődés ki fogja váltani. Mit kezdünk ekkora alulképzett tömeggel?

Ennyi összeszerelő üzemet nem lehet az országba telepíteni, még akkor sem, ha a globális világ munkaerő-kiszolgálója leszünk. Az olcsó munkaerő lesz az ország fő bevételi forrása? Remélem, nem Dél-Amerika vagy Ázsia perifériája a cél.

Amiről mélyen hallgatunk: a tanulók mentális állapota

A tanulók mentális állapotának felmérése hasonlóan fontos eleme kellene, hogy legyen az újraindításnak. Az elmúlt egy év alatt sok gyerekben alakult ki félelem a betegségtől, a járványhelyzet miatt felborult az élet és a napirend, a baráti és iskolai kapcsolatok hiánya feszültté teszi őket.

A gyermekpszichológusokhoz számos megkeresés érkezik olyan családoktól, ahol a gyerekek a bezártságot és/vagy az újranyitást traumaként élik meg, de az elmúlt időszak számos magatartási problémát is hozott magával. Jellemző az ingerlékenység, agresszív viselkedés, fokozott ragaszkodás, teljesítményszorongás. Az emocionális jeleken túl fizikai tünetek is mutatkoznak, pl. fejfájás, hasfájás, alvási nehézségek, étvágytalanság, feledékenység.

Ezért különösen fontos, hogy visszatéréskor az intézmények meg tudják teremteni a feltételeket, amelyek erősítik a gyerekekben, hogy bármikor fordulhatnak a pedagógusokhoz, elmondhatják véleményüket, megélhetik pozitív és negatív érzelmeiket is. A pedagógusoknak jelentős szerepük van a diákok mentális egészségének megőrzésében, hiszen egy jól működő tanár-diák kapcsolat stabilitást jelent számukra.

Érzelmi támaszra, támogatásra van elsősorban szükségük, még akkor is, ha úgy tűnik, értik, megértik a körülöttük zajló eseményeket. Kiemelkedően fontos szerep jut az elkövetkezőkben az osztályfőnököknek, iskolapszichológusoknak, gyermek- és ifjúságvédelmi felelősöknek, iskolai szociális munkásoknak. Ehhez a munkához időre, türelemre és megértésre van szükség, idő pedig csak a merev tananyag-szabályozás csökkentésével nyerhető ideiglenesen.

A „Viselj maszkot!”, „Tarts távolságot!” szabályok hatására fennmarad a veszélyérzet. Elképesztően nehéz lehet a gyerekeknek feldolgozni azt, hogy az emberek közötti találkozások betegséget, akár halált is okozhatnak. A pszichés terheltség állandósult feszültséget vált ki, ami kifáradáshoz és csökkenő tanulmányi teljesítményhez vezet. Ennek a hosszú ideje tartó megterhelésnek a kezelése csak szervezetten tud megvalósulni. Kiemelt terület kellene legyen a digitális oktatás során kialakult mozgásszegény életmód fokozatos kiküszöbölése, a fizikai erősítés.

Nem felejthető el, hogy ápolni kell a tanulók közötti társas kapcsolatokat, akár irányítottan. Előmozdító lehetne kidolgozni egy olyan prevenciós megsegítést, ami nemcsak a kézmosás szabályaira és fontosságára hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogyan kell kezelni például azt a helyzetet, amikor egy osztálytárs karantén után visszatér a közösségbe. Sajnos előfordul, hogy a kezeletlen félelmek miatt a gyerekek között akár bullyingig elfajuló feszültség alakul ki.

El kell fogadnunk, be kell látnunk, hogy az iskolai prioritásokat újra kell tervezni! Egymást segítő megújult életmódra, értékrendekre, iskolai közösségekre van szükség! Ehhez külső szakemberek (pszichológusok, terapeuták…) segítségét is igénybe kell venni, hogy fel tudjuk mérni, melyik gyermek milyen mentális károsodást szenvedett az elmúlt egy év során, és ha segítségre szorul, akkor kik tudnak rajta segíteni, hogy vissza tudjon térni a normális iskolai élethez. Ezt központi segítség és irányítás nélkül nem lehet végrehajtani.

Ami jó, az nem valósult meg, pedig határozat van róla

Mindenki tudja, hogy a mai Magyarországon a digitális fejlesztések nem csökkentették a tanulók lemaradását, hanem még nagyobb lett a szakadék a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó gyermekek között. Itt érvényesül a „Máté-hatás”: „akinek van, annak adatik, kinek nincs, attól elvétetik”.

A fejlesztési tervekben egyetlen szó sem esik az egész országot lefedő ingyenes internetelérésről. Észtország oktatását a tantermen kívüli oktatás közel sem rengette meg annyira, mint a miénket, mert minden tanuló ingyen hozzáfért az internethez az ország minden pontján.

Jó lett volna, ha az oktatás irányítói legalább arra tettek volna kísérletet a szolgáltatóknál, hogy az oktatási tartalmakat tegyék díjmentesen elérhetővé mindenki számára, akár van internetelérése, akár nincs. Kutatások szerint a gyermekes családok több mint 20%-a digitális szegénységben szenved. A leszakadó családoknál az ingyenes internettel semmit nem értek el, ők teljesen kiestek a rendszerből. Az ő felzárkóztatásukra kell majd a legnagyobb hangsúlyt fektetni.

Helyes, de kései felismerés volt a kormány részéről, hogy az elavult eszközparkot le kell cserélni. Ugyanakkor egyetlen szó nem esik a tanulók és a pedagógusok digitális kompetenciájának fejlesztéséről. Ha ebben nem tudunk komolyabb előrelépést tenni, akkor teljesen mindegy, milyen géppel fognak tanulni, dolgozni az oktatásban érintettek. Itt ismét megjegyzem, hogy a merev tantervi szabályozáson lazítani kell, hogy nagyobb mozgástere legyen a pedagógusnak, ahhoz, hogy a diákok a kellő készségeket el tudják sajátítani.

Ne fordulhasson elő az, amit többen hallhattunk az elmúlt év folyamán, hogy egy pedagógus elsírja magát a karanténoktatás elrendelése után: „Úristen, hogyan fogom teljesíteni a tantervi előírásokat az online oktatás során!” Jelentős szemléletváltásra van szükség a magyar közoktatás egész rendszerében, hogy valóban átléphessünk a XXI. századba.

A Digitális Oktatási Stratégiában (DOS) az szerepel, hogy a magyar közoktatás 2020-ra teljesen digitalizált lesz. A cél szép volt, a gyakorlat a céltól olyan messze van, mint Budapest Vlagyivosztoktól. Az újraindítási terv erről is mélyen hallgat. A DOS célkitűzései közül a tananyag teljes digitális lefedettségét már régen meg kellett volna oldani.

Egy tankönyv nem attól lesz okos, hogy pdf formátumban letölthető, hanem attól, hogy az egyes leckékhez szemléltető videók, interaktív feladatok, gondolattérképek, összefoglaló részek, számonkérő feladatok tartoznak. A MOZAIK tankönyvek ilyenek voltak, a mostani kiadványok ettől fényévnyi távolságra vannak, a teljes tananyag-lefedettségről pedig jobb nem is beszélni.

Mivel sok hátrányos helyzetű gyerek használ okostelefont, a tananyagok digitalizációjánál figyelni kell arra, hogy olyan felületeket, platformokat alakítsanak ki, amelyek okostelefonról, tabletről is elérhetők, használhatók.

A DOS célkitűzései között szerepelt a teljes tananyagra kiterjedő digitális számonkérő rendszer létrehozása, a kompetenciamérések áttétele online formába. Csapó Benő professzor irányításával ennek a fejlesztése elindult, de még nem lett teljes, a szélesebb körű alkalmazása messze van az elfogadhatótól, bár erről nem Csapó professzor csapata tehet.

Az érettségi jelentős része is digitalizálható lenne, csak ehhez az oktatásirányításnak és a pedagógusoknak, az oktatóknak is jelentős szemléletváltásra volna szüksége. A fejlesztőknek az oktatásirányítástól kellene jelentős bátorítást kapniuk.

A komoly szakmai múlttal rendelkező kollégákat kellene összeereszteni szoftverfejlesztő egyetemistákkal, akik valódi forradalmat tudnának elérni az oktatás modernizációjában, ehhez „csak” politikai akarat és megfelelő ösztönzés kellene.

Ahhoz pedig, hogy a szemléletváltás meginduljon, hasznos továbbképzésekre van szükség. Ne menjen a tanár egy számára felesleges tanfolyamra azért, hogy az ingyenes laptopot megkapja. Szakokra lebontott módszertani megújulásra van szükség, nem általános ppt, okoskockák készítésének bemutatására.

A tapasztalatok megosztására közös felületet kellene kialakítani, ahol a tantermen kívüli oktatásban szerzett digitális tapasztalatokat, programokat, vázlatokat megoszthatja mindenki, közkinccsé teheti. Az oktatás irányítói tavaly nyáron tettek erre egy nem éppen szerencsés kísérletet, de ennél sokkal jobban átgondolt, stabil háttérre, felületre lenne szükség, és nem a megalázó díjakra azoknak, akik jó példákat töltöttek fel.

Akikre a legkevésbé figyelnek oda a döntéshozók

Fontos kérdés a pedagógusok egészsége, mentálhigiénés állapota. Erről egy szót sem ejt az újraindítás programja.

Most, a járvány idején kiderült, hány kollégának van egészségügyi problémája, hányan mennek be betegen is tanítani. A munkaegészségügyi vizsgálatokat meg kell szigorítani, sokkal komolyabb eljárásrendet kell kidolgozni. Véget kell vetni a 2-3 perces vizsgálatoknak, még akkor is, ha azt az érintettek kérik.

Fel kell deríteni az egészségügyi problémákat és kockázatokat, és kezelésre kell ösztönözni az érintetteket. Az elhunyt kollégák jelentős része krónikus beteg volt, és ha időben ki lehetett volna őket vonni a tantermi oktatásból, akkor sokan ma is köztünk lehetnének.

Itt jegyzem meg, hogy az osztálylétszámokat (átlag és maximált) csökkenteni kell, hogy ha bármilyen gond van, a szociális távolság betartható legyen. Jelenleg általános iskolában a maximált osztálylétszám 27 fő, amely 32 főre, középiskolában pedig 34 fő, amely 42 főre felduzzaszthatóak.

Ekkora létszámnál a személyre szabott oktatás elképzelhetetlen. A tantermek legyenek tágasak, világosak, megfelelően szellőztethetők, a szertárakból kialakított tantermeket meg kell szüntetni. Az épületek korszerűsítésénél ez legyen a fő szempont.

Nem lehet megfeszítetten, maximális óraszámokkal dolgoztatni a pedagógusokat, oktatókat. A járvány idején előforduló rendkívüli helyzetekre is fel kell készülni. Megesett, hogy a pedagógiai asszisztenseket küldtek be órát tartani, de volt olyan hely, ahol takarítók is felügyeltek. Meg kell szüntetni, hogy felsős tanárok „letanítsanak” első és második osztályban: közülük ugyanis sokan nem ismerik az alsós módszertant, és számos problémát okoz.

Az egy szakos tanároknak menekülési útvonal lehet, de ennek a kisgyermek látja a kárát. Vissza kell térni az egy osztály két tanítós rendszerhez. Az online oktatás megmutatta, hogy ez milyen komoly feszültségforrás, mert a kicsiknek nagyon hiányzott a tanító által nyújtott biztonság, előfordult, hogy 7-8 pedagógus is tanította az első osztályos gyermeket.

Az eddig felsoroltakból is látszik, hogy a pedagógusok jelentős része komoly erőfeszítést tett, hogy megvalósuljon a karanténoktatás, de a befektetett energia töredéke térült meg a tanulók teljesítményében (elsősorban a gyerekek családi hátterének függvényében).

Ez azt is mutatja, hogy a pedagógusképzést át kell gondolni, kevesebb tudományt, sokkal több gyakorlatot kell oktatni. Új tantárgyakat kell bevezetni, köztük a digitális oktatás módszertanát, digitális tananyagok készítését, a távoktatás módszertanát. Ennél is sürgetőbb, hogy újra vonzóvá kellene tenni ezt a pályát, , mert jelenleg kevesebb hallgató jelentkezik a pedagóguskpézésbe, mint ahányan nyugdíjba vonulnak 5-6 év múlva, és mindössze a felvett hallgatók negyede marad a pályán. Vonzó béreket kell adni a fiataloknak, és csökkenteni kell a munkaterhet.

Viszonyításképp, Romániában 8 százalékkal magasabb a nettó kereset a pályakezdő pedagógusok körében, mint itthon, és ott heti 18 a kötelező tanítási óra, nem 24-26.

Ahogy a leírtakból is kiderül, véleményem szerint teljesen más újranyitási terven kell gondolkoznia a kormánynak, mert a nyilvánosságra hozott elképzelések nem fognak segíteni abban, hogy a magyar közoktatás kimásszon a gödörből. Nem veszíthetünk el egy teljes generációt.

Ahhoz, hogy versenyképes legyen az ország a globális világban, versenyképes munkavállalókat kibocsátó oktatásra van szükség. A területnek prioritást kell élveznie, és nem csak szavakban. A kormány nem állíthatja szembe a társadalmat a pedagógusokkal, hanem erkölcsileg és anyagilag is meg kellene becsülnie őket. Nem engedhetjük, hogy a döntéshozók felesleges pénzkidobásnak tekintsék a humán tőkébe fektetett forrásokat.