Több éves hagyománya van Magyarországon annak, hogy néhány héttel, esetleg csak néhány nappal az évi aktuális téli kilakoltatási moratórium kezdete előtt tucatjával lakoltatják ki azokat az akár többgyerekes családokat is, akik közül egynek-kettőnek a híre bejárja a sajtót. A társadalmi tiltakozás ellenére szinte semmilyen – talán csak eseti, de semmiképpen sem hosszú távú – érdemi változás nem történik a jogalkotásban, a hírekbe kerülő családok ügye pedig évről évre a feledés homályába vész. Ez történt még 2014 novemberében egy kőbányai családdal, és ez történt legutóbb 2020 novemberében Csepelen egy 42 éves férfival és súlyosan beteg édesanyjával.

2017-ben ugyan nagyon látványosan, két és fél hónappal kitolta a Kormány a kilakoltatási moratórium határidejét, ám úgy és akkor sem véletlenül: a kormánypártok jó kampányérzékkel az országgyűlési választások utánra, 2017 áprilisának végére tették a kilakoltatási moratórium végét. A moratórium azóta alapesetben minden évben november 15-től április 30-ig tart. Meghosszabbítása, bár rengeteg rászoruló ember számára fontos segítség, a valódi problémát természetesen nem oldja meg, legfeljebb annak elodázására képes.

A kilakoltatási moratóriumot alapvetően a végrehajtási törvény szabályozza, és tűzoltás jelleggel akadályozza meg azt, hogy a téli hidegben emberek kerülhessenek az utcára. A moratóriumnak van haszna, azonban a kilakoltatások időszakos rendezésének elve alapjaiban kérdéses: az a gondolat, hogy csak a téli hónapokban korlátozzák a kilakoltatásokat, azzal számol, hogy az otthonukat elveszítő emberek az utcára kerülnek és ott télen megfagyhatnak.

Ehhez képest, miközben persze fontos az életvédelmi szempont, az ugyanolyan fontos kéne legyen, hogy a gyerekeseket soha ne lehessen utcára, azaz elhelyezés nélkül kilakoltatni.

A moratórium alatt egyéb végrehajtási cselekmények zavartalanul folyhatnak, a tartozásokat be lehet hajtani, árveréseket ki lehet tűzni, csak magára a lakás kiürítésére nem kerülhet sor. (Tavaly, még a koronavírus-járvány első hulláma idején a kormány rendkívüli kilakoltatási moratóriumot rendelt el a veszélyhelyzet idejére. A veszélyhelyzet végétől számított 15. naptól, 2020 júliusától azonban az elhalasztott kilakoltatások szinte azonnal folytatódtak tovább, annak ellenére, hogy addigra a vírussal fertőzöttek száma sokszorosa lett az első tavaszi hullám megbetegedéseinek számához képest.)

Ahogyan az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) és A Város Mindenkié (AVM) is hangsúlyozza: a kilakoltatás egy hosszú és fájdalmas folyamat végeredménye. Ahhoz, hogy a kilakoltatások száma csökkenjen, olyan lakáspolitikára van szükség, amely mindenki számára megfizethetővé teszi a lakhatást, és amely megelőzi a családok eladósodását. A Mérce is számtalan írásban foglalkozott már azzal, miért van szükség átfogó és radikális lakáspolitikai változtatásokra. Legutóbb éppen Kovács Vera, az ULE társelnöke foglalta össze, milyen megelőző – és ami a legfontosabb, sokak véleményével ellentétben igenis reálisan megléphető – lépésekkel lehetne rendszerszinten eljutni oda, hogy a lakhatás mindenki alapvető emberi joga lehessen Magyarországon, és az elhelyezés nélküli kilakoltatás mint opció szóba se kerüljön többé.

Egy a valóság, s ezer a ruhája

A valósággal való szembenézést kérte számon idén március 23-án Szél Bernadett a Fidesz-KDNP képviselőitől, akik a kilakoltatások általános felfüggesztésére tett javaslatot az Országgyűlés Igazságügyi Bizottságának tárgyalásán egyöntetűen leszavazták. Eszerint a téli kilakoltatási moratórium végső határideje továbbra is 2021. május 4. marad, tehát a végrehajtónak az ezt követő időszakban joga van foganatosítani a lakás kiürítését, azaz a kilakoltatást.

„Én nem ilyennek képzeltem a rendet” – állt az AVM molinóján március 28-án a Lendvay utcai Fidesz-székház előtti akció során, amikor a lakhatáshoz való alapvető jogokért küzdő szervezet a szavazás után néhány nappal azt követelte, hogy idén is hosszabbítsák meg a moratóriumot, és további elhelyezés nélkül senkinek a kilakoltatása ne történhessen meg. Az AVM nemcsak a magyar kormány embertelen intézkedése ellen tiltakozott, hanem az európai városokat sújtó lakhatási válság ellen is. Követeléseik természetesen süket fülekre találtak.

Azt gondolnánk, hogy bár a szabály eleve sok sebből vérzik, viszonylag egyértelműen értelmezhető. Sajnos ez sincs így. A szabályban említett „szigorított védekezés” ugyanis 2021. április 19-ig tart. Az Utcajogász álláspontja szerint ez tehát azt jelenti, hogy a kilakoltatásra vonatkozó határidők május 4. után kezdődnek újra, így a törvényes kilakoltatási moratórium csak néhány nappal hosszabbodik meg. Az Utcajogász tudomására jutott ugyanakkor az is, hogy a végrehajtók szerint április 30-ig tart a moratórium, tehát többen eltérően értelmezik a jogszabályokat.

Ez azért lehetséges, mert a kormányrendeletek pontatlan fogalmazása és az állandó változtatások bizonytalanságban tartanak mindenkit.

Azzal, hogy kinek mit jelent a valóság, annak melyik részével tud, akar, képes szembenézni manapság, talán még lehetne is vitatkozni. Ám ha csak a közelmúlt szociálisan legsérülékenyebb embercsoportokat sújtó nehézségeinek tényanyagára szorítkozunk – a kilakoltatási moratórium határidejének fenyegető közelsége mellett többek között a Szabolcs utcai kórház lehetséges bezárására, ahonnan a legfrissebb hírek szerint legalábbis a választásokig biztosan nem kell kiköltözni, és arra, hogy majdnem minden második dolgozó hajléktalan ember veszítette el a munkáját a járvány alatt –, akkor nem kérdés, hogy melyik szociális rétegből kerülnek ki legnagyobb számban a világjárvány vesztesei. Már ha maradt egyáltalán bármijük, amit még elveszíthetnének.