„itt készülődsz, de nem mégy sehova,
itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus”
(Petri György: Zátony)

„Komolyan kéne venni a kurva időt!” (Gothár Péter: Idő van)

„Azt kell tisztázni, hogy életünknek van-e operatív értéke?” (Esterházy Péter: Javított kiadás)

„Ha felépül végül a házunk…” – énekli a Fonográf zenekar Tarr Béla Családi tűzfészek című 1977-es debütáló filmjének zárlatában. Az amatőr szereplőkkel forgatott filmben egy család beomlásának leszünk szemtanúi. Amíg a fiatal pár lakáskiutalásra vár, addig a férj szüleinek szoba-konyháján kénytelenek osztozni mindannyian, ahonnan aztán a kialakuló állóháború miatt Irén, a fiatal munkásasszony elköltözik, és kislányával illegális lakásfoglalóvá válik.

Tarr Béla a pályájának korai szakaszát jellemző dokumentarista ihletettséget a későbbiekben filozofikusabb, lételméleti megközelítésre cseréli, mélyvilági perspektíváját azonban a pálya előre bejelentett, önként vállalt utolsó darabjáig, az elhallgatásig megtartja.  A Családi tűzfészek még emberi léptékű történet, elbeszélése a folyton elkövetkező hétköznapok keserűségének. Annak, ami múlik el, és amit életnek hívnak. A Fonográf-dal is azt az optimista, soha le nem leplezett, folyton a holnapba tolt illúziót ismétli, amit Irén is elrebeg a zárómonológban: „egyszer biztosan kialakulna az élet”.

Tar Sándor ennek a folytonos átmenetiségnek, a szakadatlanul és kérlelhetetlenül továbbnapolt illúziónak és az így nyom nélkül elszivárgó életidőnek az egyik legnagyobb írója.

Régi félreértés, hogy a szereplők kilátástalansága az, ami a Tar-novellákat a magyar próza legnyomasztóbb, legmegrendítőbb szövegei közé emeli. Épp ellenkezőleg: a kilátásuk. A lehetőségeiket alapvetően meghatározó, nehezülő, korlátozó körülményeik ellenében kellene túl- és továbbélniük, leélni az egyetlen földi életüket.

Ez az élet persze nem nagyon könnyű – ezt az ordító közhelyet képes esszenciává emelni például A föld szaga –, és attól válik csak igazán nehézzé, hogy az egymást váltó földi hatalmak szeszélyei és/vagy működ(tet)ésmódjai eleve nem kímélik: „milyen iszonyatos munkám, erőm ment veszendőbe az életem során”. Mi, akik nem tétlenül, mégis tehetetlenül olvassuk Tart, kénytelenek vagyunk látni, hogy árokba görbülnek itt mind a sorsok, anélkül, hogy sokszor ennek igazán a tudatában lennének. Ha tehát csupán annyit mondunk Tar Sándor hőseiről, hogy szegények, akkor még nem mondtunk semmit.

A Tarról született kritikai szövegek jelentős része belebotlik a hírhedt Esterházy-mondatba, tudniillik „akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud”, és ezzel sokszor megoldottnak tekintik az értelmezői munkát. Annyi biztos, hogy Tar Sándort és prózáját nem a küldetés és a nemes feladat vezette a – jobb híján nevezzük így – szegénységtematikákhoz, hanem írói érdeklődés, életanyag és művészi intuíció.

Tar Sándor nem volt Teréz anyai jellem, sem önfeláldozó szociális munkás, sem irgalmas szamaritánus, mégis a legkiválóbb magyar novellisták egyike. Saját közege és annak közérzete irodalmi matéria a számára. Tar tehát nem szakszervezeti bizalmi, nem fölényes elméletalkotó, nem elszánt aktivista, hanem író. A mondat tárgya ettől még lehetne akár a „nép” is, a „nép” nem letiltható, s a nyelv nem finnyás (vö.: „S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben”, Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia).

A „Tar népe” kifejezés mégsem pontos.

Tar fókuszában elsősorban nem komplex társadalmi folyamat áll, nem a struktúrák leheletfinom analízise (noha a szociográfiai fogékonyság vitathatatlanul jelen van), hanem az áldatlan helyzetben lévő egyes ember élete. Arcot kap a szegénység, az elesettség, a kitaszítottság, és ezeket az arcokat a szerző nem kizárólag azon nagyobb cél alapján castingolja vagy veti meg, hogy alkalmasak-e forradalmi szubjektumnak.

Tarnál nagyon gyakori az a technika, hogy főhőse nevét emeli a novella címévé, elég csak végignézni A mi utcánk tartalomjegyzékét vagy Róza mamára, Szilviára, Csókára gondolni.

Míg Kosztolányinál tárt otthonokba látni az ablakon, addig Tarnál a kisszobában, a fotelágyon ülünk. Noha a távlatuk mélységesen, a szituációk maguk nem feltétlenül drámaiak, többnyire inkább hétköznapiak: családi viták, veszekedéssé fajuló beszélgetések, kocsmázások, munkahelyi történések, bokor alatt dugások. Itt semmi nem mutatkozna többnek annál, mint ami. A szegénység konkrét tereit tehát nem váltják fel a szegénység allegorikus terei. A telep az telep az telep.

Krasznahorkainál viszont ugyanez ellen-Édenkert. Nála ezekben a terekben a szegénység nem pusztán a szegénységet jelenti többé, hanem lételméleti dimenziót kap, ebben az értelemben is a kiszolgáltatottságra mutat rá. Míg Tarnál a mindennapok léket kapott és lassú tehertől süllyedő életeivel találkozunk, akiknél mindez sokszor kizökkenthetetlenül, generációkon át állandósult hagyomány, addig Krasznahorkai szereplői az apokalipszis szemtanúi, Ádám és Éva utolsó ivadékai, ebben pedig benne van az utolsó ember kitüntetettsége is.

Egyiküknél a bizakodó veszteglés és berendezkedés polifóniája, másikuknál a kozmikus végjáték szervezi a szövegeket. Krasznahorkainál úgy sejtjük, többé nem kell fel a nap, Tarnál a nappal együtt kel az ember is, kiveti az ágy. Kettejük művészetének talán a kiszáradt becketti szomorúfűznél van a találkozó helye. Vladimir és Estragon számára – Godot eljövetelének, a holnapnak a bűvöletében – nem látszik pazarlásnak a rostokolás. Közben meg ez Didi és Gogó élete, a maga telő-múló mindennapjaival, ami nem holnap kezdődik, hanem megint egy tegnappal kevesebb. „Másnap. Ugyanabban az időben. Ugyanott.” – szól a szerzői utasítás a második felvonás legelején. Mirelitéletek. Az örök nem-mozdulók ők, ahogy azt a dráma vége is még egyszer kimerevíti: „VLADIMIR: Megyünk? ESTRAGON: Menjünk. Nem mozdulnak.”

Tar figuráiban nem különösebben erős a vallásos érzület, nem valamiféle messiásra vagy megváltásra várnak, ők az evilágba akarnak beleboldogulni, amennyire ez lehetséges.

Erre legfájdalmasabban épp az életút-elbeszélések világítanak rá, amelyek néhány oldal alatt nyargalnak végig évtizedeken, ezzel is azok tartalmatlanságát hangsúlyozva. E tekintetben is A mi utcánk tűnik az életmű sűrűsödési pontjának, ahol a fel-felbukkanó mellékszálak élesítik tovább az adott szereplő portréjának kontúrjait a neki szentelt novella mellett. Lassan pedig kiviláglik, hogy a kitörési kísérlet, a megpróbáltatás, a kudarc és a szétesés révén a Görbe utcai életek rímelnek egymásra: „ingáztak, munkásszállókon, guruló bódékban éveket, évtizedeket húztak le, aztán a legtöbb úgy jött haza, ahogy elment, üres kézzel, részegen. Közben megnősülnek, férjhez mennek, szaporodnak, meghalnak, sokan egész életükben nem tudják kimondani azt a szót, hogy szeretlek, és nekik sem mondja senki” (Madártávlat).

A beletörődéssel az egyébként nehézkes kommunikáció is elkopik, a beszélgetések helyén magánbeszédek maradnak, de ami történik velük, annak is már csak egy részét fogalmaznák meg a maguk számára, s talán már ennyibe is belerokkannak: „Éjszaka, ha felébredek, kimegyek az udvarra, és beszélgetek. Hangosan. Csak nem tudom rendesen elmondani a bánatom. A pap se kíváncsi rá, senki. Pedig még a Duna is kiöntene, ha beleereszteném. Akkor aztán kiabálok, legalább hallja mindenki” (Béres szomszéd).

Az elszivárgó életre még ráriadnak néha a Tar-szereplők, s talán e ráriadást Kosztolányi sorával fordíthatnánk nyelvivé: „jaj! valaha mit akartam”. Hiszen az emlékezetnek ez a tükörreflexe a Görbe utcában is honos, ám az életszivárgás rutinja már jóvátehetetlen állapot: „Sírt, azt mondta, ő nem így akarta az életet, de most már nem tehet semmit (…) még előtte az egész élet, és ettől meg kell bolondulni” (A kicsi lány).

Bizonyos fokig még a kívülállók is átveszik azokat a gyakorlatokat és reflexeket, amelyek által a Görbe utcában az egymás mellett sodródók (sors)közössége megteremtődik, például „a református pap, aki a falu történelmét írja már vagy harminc éve, és azt reméli, hogy valami igazi régészeti lelettel a semmitmondó történet valami szenzációs fordulatot vesz. Nem vett” (Vizet hoznak). Ahogy lelet, fordulat híján a falu története is megmarad az elmúló idő történetének, úgy az életidőt sincs mivel megtölteni, nincs más elmesélhető, csupán ennek a fogyatkozása.

És ha már az otthon, a menedék megteremtése mint valamiféle be- és megérkezettség-rituálé merült fel a Családi tűzfészek kapcsán, amellyel megszűnik az átmenetiség, a bizonytalanság, és beköszönt a nyugalom, akkor sem találunk feloldást Tarnál.

Az itteniek ugyanis sok-sok építkezésbe belekezdenek, sőt akad ház, amelyik fel is épül végül, de ez mégsem garancia semmire: „Ha az ember építkezni kezd, és megáll először az üres telek előtt, önkéntelenül hitvese vállára teszi a kezét, és elmereng. Ez a mozdulat az elkövetkező tizenöt-húsz évben már ritkábban fog előfordulni, sőt, de nem is ezen tűnődik ilyenkor az ember, hanem elfogja egy kicsit valami rettenet, hogy talán mégsem tudja majd megcsinálni. Elérhetetlennek tűnik minden álom a három szobáról, hallról, nagy, csempézett konyháról, az ugyancsak nagy fürdőszobáról, ahová besüt a nap, tapéta, csillár, bútorok. És rengeteg sóder, beton, téglák és iszonyú felfordulás. Az asszony is ilyesmin töpreng, de mosdatlan, húzós szagú öleléseket is lát. Haragot. Fáradtak, izzadtak és büdösek leszünk, gondolja, és a férjére mosolyog: gyönyörű lesz, mondja hangosan, a férj bólint, micsoda? Aztán elnéznek még a szomszédhoz is, ők már benne vannak, ott már megvan a baj, gyerek is, harag is, piszok mindenütt. Leülnek valahová, isszák az odalökött sört, beszélnek hol az egyikkel, hol a másikkal, azok ugyanis már hónapok óta nem szólnak egymáshoz. De büszkék, ők már nem tehetnek semmit, belevágtak, nekik már annyi” (Nagy Jenő és Sárika).

Tehát, hiába a cél, a „hazajutás” kecsegtető reménye, a várakozás idejére nem függesztődik fel az élet, hanem csorog alá. Itt úton lenni nem boldogság, hanem a végül elkerülhetetlennek látszó bukás állandó fenyegetése.

Az eddig elmondottak egyenes következményeként egyszerűen választ kell keresnünk arra is, hogy mi közünk a Tar által ábrázolt világhoz, annak szereplőihez, ha netán se szegények, se munkanélküliek, se alkoholbetegek nem vagyunk, és szociokulturális miliőnk (otthonunk) nem idézi a Görbe utcát? Vajon a fentebb vázolt időtapasztalat, közérzet és az azzal együtt járó letargia kizárólag a szociális krízisben élők számára rizikó, vagy másokat is fenyegető eshetőség? És nem mindannyian e szociális krízis rendszerében élünk-e, csak éppen időlegesen annak szerencsésebb tájain?

Végezetül pedig, ha saját szerepünket abban látjuk, hogy a Tar-novellák figuráinak sorsához hasonló, a valóságban is létező sorsokat láthatóvá teszünk, hírt adunk róluk, beszélünk helyettük, akkor minden jó szándékunk mellett arról sem feledkezhetünk meg, hogy mindezzel egyúttal saját erőnket is reprezentáljuk. Ránkszorulók, így hívhatnánk őket, a többségünkhöz nem tartozókat, ha nem lennénk ilyen mélységesen és tiszteletreméltóan önzetlenek.

Tar Sándort elsősorban nem azért érdemes olvasnunk, hogy saját szolidaritásunkat, érzékenységünket és részvétünket ébren tartsuk, attól meghatódjunk, hanem azért, hogy fényt derítsünk magunk előtt még nem ismert gyengeségeinkre, azokra a vakfoltokra, ahol mi szorulunk segítségre, osztozásra.

Ez egyrészt önmagunk jobbá – mert esendővé – tételének első lépése lehet. Sebezhetőségünk (ön)tudata a kulturális-szociális státuszunktól és normáinktól idegen feszültségeket és veszélyeket is megérthetőbbé, megélhetőbbé teszi. Ez a tapasztalat nélkülözhetetlen annak a közösségnek az egykor eljövendő meg- vagy újraképződéséhez, amit társadalomnak hívhatnánk. Mert végül és mégis: a Görbe utcát is mi lakjuk.