„Néha évtizedekig nem történik semmi, néha pár hét alatt több évtizednyit mozdul a történelem.” – V. I. Lenin
Sokak régi vágya teljesült, létrejött a nemzeti minimum – ez pedig a koronavírusnak köszönhető. Ugyanis az egész országgal együtt gyűlöljük már a járványhelyzetet: a nyomasztó fertőzési és halálozási trendeket, a bezártságot, az egzisztenciáink megroppanását. Naponta többször sóhajtunk fel: bárcsak véget érne ez az egész és visszatérhetnénk a korábbi, normális életünkhöz, lezárások és korlátozások nélkül. Ám ez az elképzelés amennyire érthető, olyannyira visszás is. A normalitásba való visszatérés nemcsak azt jelentené, hogy újra szabadon találkozhatnánk egymással, hanem azt is, hogy folytatódna a gazdaság működésének „normális” módja. Újból felszállnának a kerozint égető repülőgépek, újra magas fokon pörögnének az olajfúrótornyok és a szénbányák, és erősebben térne vissza a „business-as-usual” környezetpusztító termelés, mint valaha.
Nem szabad eltekintenünk attól, hogy a koronavírus egy klímaváltozás által sanyargatott világba érkezett – gondoljunk csak arra, hogyan került víz alá Velence 2019 végén vagy mekkora bozóttüzek pusztítottak Ausztráliában 2020 elején. A nem sokkal később berobbanó pandémiából azonban sokat lehet tanulni arról, hogyan küzdjünk a klímaválság ellen, és hogyan építsünk magunknak egy ökológiailag és társadalmilag is radikálisan fenntarthatóbb jövőt. Ezeket a tanulságokat most Andreas Malm Corona, Climate, Chronic Emergency – War Communism in the Twenty-First Century (Korona, Klíma, Krónikus vészhelyzet – Hadikommunizmus a 21. században) című kiváló könyve alapján fogom röviden ismertetni három pontban.
1. A szabad piac dogmájának vége
Ha bárkit megkérdezünk bő egy éve, 2020 januárjában, hogyan fog zajlani az elkövetkező év, biztosan nem tudta volna megjósolni. A koronavírus miatt bevezetett lezárások és a gazdaságba való beavatkozás példa nélküli szigorúságú volt. Évtizedek óta sértetlen közgazdaságtani dogmák dőltek meg, ahogy az államok a járványfenyegetés miatt pillanatok alatt írták felül a „szabad piac” szabályait, beavatkoztak a termelésbe és államosítottak. A kapitalizmus fellegvárának számító USA-ban a baloldalisággal igazán nem vádolható Donald Trump arra kényszerítette az amerikai nagyvállalatokat, hogy kezdjenek el „alapszükségletnek” minősülő javakat előállítani: így került sor arra, hogy a General Motors és a Ford átállt a lélegeztetőgépek gyártására, a H&M és a Prada pedig egészségügyi felszereléseket és maszkokat készített divatcikkek helyett.
Spanyolország a járványhelyzetre hivatkozva az ország egész magánegészségügyi rendszerét államosította, az olasz állam a légitársaságok felett vette át az irányítást, a svéd kormány pedig légiutas-kísérők tömegeit képezte át ápolónak és állította őket csatasorba a COVID-19 ellen. Andreas Malm rávilágít, hogy az államok a társadalom védelmében úgy avatkoztak bele a gazdaságba, mintha nem lenne holnap, fittyet hányva a profitábilis nagyvállalatok érdeksérelmeire. Az eredmény: lezárások mindenütt, a gazdaság takaréklángon, a CO2-kibocsátás visszaesett – végre kicsit jobban kaptunk levegőt, nagy szükségünk volt már rá.
Felvetődik a kérdés: ha a koronavírus ellen háborús retorikával és a piaci érdekek megsértésével indul harcba a világ kormányainak jelentős része, miért nincs hasonló politikai cselekvés korunk legmélyebb válsága, a klímaváltozás ellen? Pontosan lehet tudni, hogy akut válságról van szó, ami emberéletek millióiban mérhető: tavaly például Kínában a gazdaság részleges leállása miatti CO2-kibocsátás-csökkenés hatására több ember maradt életben, mint ahányan meghaltak koronavírusban.
Az sem igaz, hogy ne lenne elég felhalmozott tudásunk a klímaválság elleni harc módszereiről, ahogy az az érv sem állja meg a helyét, hogy borzalmasan komplikált problémáról lenne szó: tudjuk, hogy alapvetően a fosszilis tőke ellen küzdünk, a megoldást pedig úgyis az üvegházgáz-kibocsátás gyors ütemű csökkentése fogja elhozni – ha úgy alakul.
Valójában egy fő ok van, ami miatt a klímaválsággal ellentétben a COVID-helyzetre reagáltak az államok: az áldozatok (főleg a járvány első szakaszában, amikor a nagy lezárások elkezdődtek) fejlett, gazdag országok lakosai közül kerültek ki, ráadásul ezen országok felső-középosztálya vált először érintetté, hiszen ők azok, akik a legtöbbet repülnek és szelik át a határokat, így terjesztve a vírust. Ha a koronaválság a globális délen alakult volna ki (mint ahogy sok járvány az elmúlt évtizedekben, például az ebola vagy a zika-vírus), akkor valószínűleg sokkal kisebb állami reakciót vagy médiafigyelmet kapott volna a válsághelyzet, és széttárt kezekkel elkönyveltük volna ugyanúgy megoldhatatlan, tragikus esetnek, mint ahogy a klímaválsággal kapcsolatban sem vagyunk hajlamosak érdemben cselekedni.
Bár most úgy tűnik, hogy az államok eget-földet megmozgattak a vírus elleni küzdelemben, valójában nem mindig voltak ilyen eltökéltek az emberről állatra terjedő fertőzésekkel, vagyis a zoonózisokkal szemben. Tudjuk, hogy minimum a ‘80-as évek óta exponenciálisan növekszik a zoonotikus járványok száma a világban, a koronavírus csak egy újabb eleme ennek a trendnek. Ha pedig szeretnénk elkerülni, hogy a jövőben még több hasonló globális vírushelyzettel kelljen megküzdenünk, rendesen mögé kell nézni ennek a folyamatnak.
2. Denevérek és kapitalisták
Klisé, hogy a koronavírust egy vuhani piacon elfogyasztott denevér okozta – és bár ez erős csúsztatás, de az igaz, hogy a denevérek kulcsszerepet játszanak az utóbbi idők zoonotikus járványaiban. Nagy számuk és sűrű elhelyezkedésük, hosszú reptávjaik és az ahhoz szükséges magas testhőjük rendkívül alkalmassá teszi őket arra, hogy ellenálljanak a vírusoknak, de észrevétlenül (és közvetve) átadják őket embereknek. Ez ugyan önmagában még nem magyarázza, hogy az utóbbi évtizedekben többszörösére növekedett a zoonotikus járványok előfordulása – itt jön képbe az erdőirtás, érvel Malm.
Az erdőirtás – ami a klímaváltozás második legfontosabb okozója (az első a fosszilis energiahasználat) – számos módon járul hozzá az állatról emberre terjedő vírusok megsokszorozódásához, például az erdők biodiverzitásának (vagyis a helyi ökoszisztéma egyensúlyát garantáló biológiai sokféleség) csökkenésével, vagy a természetes élőhelyek felaprózódásával. De bármelyik okozatról is legyen szó,
az erdőirtás mögött egy globális ok áll: az ipari mezőgazdaság, mely az erdők kiirtásán és a helyükön létesített termőföldek kiszipolyozásán alapul. Ennek következtében a denevérek (és számtalan más zoonotikus betegséget terjesztő hordozófaj) egyre közelebb kerülnek az emberek által lakott területekhez.
A zoonotikus járványok terjedéséért tehát olyan globális termelési rend felelős, aminek gazdagabb országai a szegényebb féltekén lévő területeket használja saját fogyasztásának kielégítésére – ezt hívjuk egyenlőtlen ökológiai cserének. Vegyünk csak egy példát: ha az afrikai kakaóbab-ültetvények miatti erdőirtásokat nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy kettős eredménye volt a folyamatnak. Egyrészt Nigériában az erdőirtás miatt csökkent a helyi biodiverzitás, ami az utóbbi években szokatlanul halálos maláriajárvány-hullámokhoz vezetett; másrészt Nyugat-Európában növekedett a csokoládéfogyasztás és a csokoládégyártó vállalatok profitja.
Hogy egyszerűen mondjuk: a szabályozatlan tőkekörforgás rázza meg a fát, amin a denevérek alszanak. És ezt a fát egyre erősebben rázza a globális tőkefelhalmozás motorja: egyes becslések szerint például az ökológiai válság 2041-re olyan szintet fog ölteni, ami globális járványanomáliát okoz (akár 5 világjárványt évente).
„Mind egy csónakban evezünk”, mondták sokan a koronavírus-járványra, de ennél mi sem állhatna távolabb az igazságtól. Bár a fertőzést a kezdeti szakaszban leginkább a tehetősebb rétegek terjesztették, a legkitettebbek mégis a szegényebb, alacsonyabb társadalmi helyzetű emberek lettek a járványnak. Mind egzisztenciálisan, mind egészségügyileg azok az emberek isszák meg a járványhelyzet levét, akik a legkevesebbet tettek annak kialakulásáért (csakúgy, mint a klímaválságnál).
Azonban Malm szerint ez a fajta sérülékenység nem valami eleve elrendelt szükségszerű természeti állapot következménye: logikus, hogy a jelen gazdasági rendszerben azok az emberek lesznek bármifajta járványnak vagy természeti katasztrófának leginkább kitéve, akik nem rendelkeznek fajsúlyos tulajdonnal, vagy hiányt szenvednek alapvető erőforrásokban.
Egy olyan termelési rendszer pedig, ami az egyenlőtlen tulajdoneloszlásra és az erőforrások koncentrációjára épít, mindig is óriási egyenlőtlenségeket fog létrehozni a világban, és a klímakatasztrófa csapásai legerősebben mindig a kiszolgáltatottabbakat fogják érinteni. Páraknak jacht, a nagy többségnek tákolt ladik jut – így pontosabb.
Mit lehet azonban csinálni egy kapitalista világban, mely egyik oldalról egy egyenlőtlen és sérülékeny társadalmat termel ki, másik oldalról egyre sokasodó természeti katasztrófákkal és járványokkal bombázza azt? Az biztos, hogy a „gazdaság vs. emberéletek védelme” közötti választás – ami itthon is megfogalmazódik a járványkezelés kapcsán – hamis dilemma. Ha gátat akarunk vetni a koronavírushoz hasonló jövőbeli világjárványoknak és az azokat erősen tápláló klímaváltozásnak, a probléma gyökeréhez kell hozzányúlnunk: a kapitalizmushoz.
3. Állam nélkül nem megy, időnk pedig nincs
A klímaválság tehát itt van a nyakunkon, az idő pedig nem nekünk dolgozik. Minden számítás szerint évente 10%-kal kell csökkenteni a CO2-kibocsátást globálisan, hogy 1,5 Celsius-fok alatt maradjon a felmelegedés mértéke. Ilyen körülmények között sem a mérsékelt, „zöldnek lenni alap”-féle langymeleg semmittevés, sem az egyéni cselekvésre vagy tudatosságra alapozás nem lesz nyerő stratégia (hogy a greenwashingot, vagyis a saját tevékenységüket zöldre festő nagyvállalati propagandát ne is említsük).
A COVID-19 ellen agresszív állami beavatkozásokkal és harci retorikával indultak hadba a világ különböző kormányai. A klímaválság kezeléséhez sem kevesebbre van szükség: az ökológiai összeomlás elleni küzdelem nem olyan, mint egy világháború, hanem egy világháború, amit a fosszilis tőke ellen vívunk. Malm szerint a klíma elleni küzdelemhez hadikommunizmusra van szükség. A hazai kontextusban felemásan csengő szó alatt most értsünk olyan antikapitalista cselekvést, ami rapid módon és gyökeresen avatkozik bele a gazdaság működésébe, és háborús szintű mobilizációval alakítja át azt a klímakatasztrófa elkerüléséhez. Nézzük meg, mik lehetnének ennek az elemei.
Először is, a fejlett országoknak meg kell tiltani minden olyan termék importálását, ami hosszú ellátási láncokon keresztül érkezik a globális délről (pl. csoki, pálmaolaj, szójabab, kávé, sokféle húsfajta). Ezeket a láncokat fel kell bontani, az alapszükséglet-jellegű termékeket más módon megtermelni, az ilyen fajta termelésből egyenlőtlen ökológiai csere útján hasznot húzó cégek tevékenységét pedig korlátozni. Másodszor, haladéktalanul meg kell finanszírozni a globális délen kiirtott erdők visszatelepítését – ez nem jótékonyság, hanem igazságos és logikus befektetés az élhető és értelmes jövőbe. Harmadszor, a megdöbbentően környezetszennyező magángépeket és az óceánjárókat ki kell vonni a forgalomból, a luxusfogyasztás különböző formáit pedig fel kell számolni. Negyedszer, átfogó állami programokat kell indítani megújuló energiatermelés infrastruktúrájának kiépítésére (pl. napelemfarmok és szélerőműparkok), illetve a repülést helyettesítő kiterjedt gyorsvasúthálózat megvalósítására.
Ötödször, és ez a legnagyobb falat,
államosítani kell az olajcégeket és általában minden, fosszilis üzemanyag-égetést eredményező iparágat, méghozzá kompenzáció nélkül, hiszen eleve ezek a szereplők a válság okozói. A fő környezetszennyező vállalatok társadalmi tulajdonba vétele nemcsak a CO2-kibocsátások leállítása miatt fontos, hanem egy ponton valakinek majd ki is kell vonnia az eddig kibocsátott szén-dioxidot a légkörből.
Bármilyen meglepően hangzik, erre már létezik technológia: a svájci székhelyű Climeworks nevű cég például épületre szerelhető szűrőberendezésekkel köti meg a CO2-t, majd tárolja szilárd formában. Ezzel csak az a baj, hogy a Climeworks – lévén, hogy profittermelésre törekvő cég – eladja a megkötött szén-dioxidot, jórészt alternatív üzemanyagok készítéséhez, így ezek elégetésével az üvegházhatású gáz végső soron visszakerül a légkörbe. A klímavédelem azonban csak akkor lesz eredményes, ha a megkötött CO2-t szilárd formában eltemetjük föld alatti tárolókba. Viszont ennek előfeltétele, hogy a kivont szén-dioxid ne válhasson piaci áruvá.
Látható, hogy sem a fenntarthatatlan élelmiszertermelést és élelmiszerkereskedelmet, sem a luxusfogyasztás problémáját, sem a megújulókra való átállást, sem a (szó szerint) legégetőbb CO2-kérdést nem lehet piaci eszközökkel megoldani: a társadalom megvédéséhez (akár csak a COVID esetében) szükség lesz az államra, méghozzá egy olyan államra, amely harciasan veszi fel a kesztyűt a globális nagytőkével szemben.
A klímabénultság vége
A koronavírus-járványra adott radikális és piackorlátozó állami válaszok megmutatták: a klímával kapcsolatos passzivitás nem természetszerű, hanem esetleges – azért nem tudjuk elképzelni a klímaváltozás elleni hatékony cselekvést, mert senki meg se próbálta érdemben elkezdeni.
Természetesen a klímaváltozás megállítása és visszafordítása nem lesz egy lakodalmas menet, sőt, hatalmas munka áll előttünk. Ráadásul rövid távon, az átmenet évei alatt bizonyos áldozatokat is kell vállalnunk, például le kell mondanunk bizonyos fajta fogyasztási formákról, így a húsfogyasztásunk egy részéről vagy a kontinenseken belüli repülőutakról – ez nem a hipszter baloldalon belül elterjedt teljesen automatizált luxuskommunizmus jövőképe lesz. De ezek az áldozatok még mindig kisebbek, mint amiket jelenleg a lezárások alatt elviselünk, ráadásul a zöld átmenettel kiharcolhatunk egy fenntarthatóbb társadalmat, amiben az emberiség nem egy, a természetet és az embereket egyaránt kizsákmányoló gazdasági rendnek lesz alávetve. Azért ez nem kis dolog.
Pontosan tudjuk, hogy a klímaváltozás elleni harcban a fosszilis tőke az ellenség. Azt is tudjuk már, hogy mit kell tennünk, hogy elkerüljük a katasztrófát. Az egyetlen kérdés, hogy hogyan fogjuk ezt megcsinálni? Erre a kérdésre Andreas Malm a következő, How to Blow Up a Pipeline (Hogyan robbantsunk fel egy olajvezetéket?) című könyvében válaszol – persze a kollektív cselekvéssel nem kell várnunk Malm újabb könyvének elolvasásáig, azt érdemes minél előbb elkezdenünk. Hajrá.
