„[…]Másodpercek alatt árasztotta el a közösségi felületeket a családügyekért felelős rövid, de egyértelmű üzenete” – bővebb, tényszerű magyarázatot később sem fűzött a Spíler TV-től történt hirtelen távozásához Hrutka János, a népszerű szakkomentátor és korábbi válogatott labdarúgó. De ezzel a rövid utalással pénteki Facebook-bejegyzésében egyértelműen a nyilvánosság tudtára adta, hogy politikai okokból távozik a Mészáros Lőrinc-közeli TV2-csoport egyik zászlóshajójától.
Hrutka „bűne” röviden annyi volt, hogy egy hosszabb Facebook-posztban, később pedig egy még terjedelmesebb (egyébként a WMN.hu szerkesztőségi felkérésére írt) cikkben állt ki Gulácsi Péter mellett, aki néhány hete csatlakozott a magyar kormány kirekesztő álláspontját kritizáló, a szivárványcsaládokkal szolidaritást vállaló „A család az család” kampányhoz.
A „Család az család” kampány Varga Judit ősszel benyújtott majd megszavazott törvényjavaslatára reagált, amelynek értelmében gyermeket ezentúl csak házastársak fogadhatnak örökbe, egyedülállók csak kivételes, „különös méltánylást érdemlő” esetekben.
Ahogyan a Gulácsi megnyilvánulására reagáló cikkében a Mércén nemrég Balla Attila is megfogalmazta: a Lipcsében – egyébként valóban horribilis összegért– védő magyar kapus kiállása, bár alapvetően becsülendő dolog, alapvetően azért mégiscsak a németországi közeg mind egzisztenciális értelemben, mind pedig az általános elfogadás szempontjából kényelmes melegéből tett gesztus volt. (Tegyük hozzá, a magyar közeg finoman szólva is vegyes reakcióját természetesen nem verte vissza ez a „buborék”).
A magyarországi tévétől kirúgott Hrutka János szolidaritása azonban – ahogyan annak következménye is mutatja – egészen „más kávéház”, más tétekkel bír. Az egykori védő egyébként amellett, hogy Gulácsi Pétert biztosította együttérzéséről, a WMN-re írt cikkében éppen olyan kérdéseket feszegetett, mint hogy megváltoztathatja-e, „kinőheti-e” egy sikeres labdarúgó azt az intoleráns közeget, amelyben szocializálódott, vagy pedig örökre tabu marad a közönség által állított normák feszegetése. „A kiváltságok viszont addig illetnek, míg a szűk vezető réteg által megszabott normáknak, képviselt irányoknak megfelelsz” – írta Hrutka, s lám, ez rövid úton be is bizonyosodott.
Azonban fontos azt hangsúlyozni, hogy a Hrutka-ügy lényege ma Magyarországon nem elsősorban a sikeres tévés szakértő, celeb, a maga idejében szintén Németországban kiteljesedő, azóta visszavonult sztárfocista állásának elvesztésében áll. Bár nem szabad bagatellizálni azt sem, hogy őt elbocsátotta a Spíler TV, minden szolidaritásunk mellett azért okkal feltételezhetjük, hogy Hrutka János – egyébként a hazai sporttelevíziós kínálatban valóban kimagasló – szakértői munkájára bizonyosan lesz igény, s talál magának állást, azaz egzisztenciája feltételezhetően nemigen kerül veszélybe.
Hrutka János kirúgása ezért sokkal inkább szól a Fidesz médiahegemóniájának jelentőségéről. Illetve arról, hogy a szólásszabadság érvényre juttatásának mi is lenne a valódi jelentősége ebben az országban.
Amikor a kormánypárti médiafölényről esik (amúgy nem kevés) szó, akkor leggyakrabban a híroldalakra, a propaganda minél szélesebb körű terjesztésének lehetőségére, esetleg a kifizetőhelyek fenntartásából eredő gazdasági hatalomra asszociálunk. De amikor ennek a jeleségnek a kulturális tétjéről beszélünk, akkor is leggyakrabban a közmédia (lásd az MTVA „feketelistáját” ) jut eszünkbe, vagy az olyan kereskedelmi tévé- és rádióadók, amelyek direkt módon a klasszikus „kultúra” vagy „művészet” tárgykörébe eső tartalmakat sugároznak. Ilyenkor azon botránkozhatunk meg, hogy kit engednek be interjúzni, kinek a számai szólhatnak a könnyűzenei csatornákon, ki dolgozhat ezek a helyeken.
Pedig a Fideszhez köthető médiabirodalom apolitikus, szintén nem elhanyagolható méretű területei ugyanekkora hatalmat jelentenek: a tömegkultúra és a szórakoztatóipar tartalomelőállítói, így az egyik legnézettebb sporttelevízió is legalább ugyanekkora, ha nem még nagyobb felelősséget hordoz. Ha például arról van szó, hogy eldöntheti, ki élhet a szabad véleménynyilvánítás jogával – vagyis ki mondhassa el (az adott esetben a kormányéval vitatkozó) véleményét anélkül, hogy szankció érje -, és ki az, akinek nem jár ez a privilégium.
Az pedig, hogy a kirúgása utána nem telt el 24 óra sem, mire a szintén Fidesz-közeli, a KESMA csoport részeként, Szöllősi György főszerkesztésében megjelenő magyar nyelvű Four Four Two sportmagazin megkezdte Hrutka lejáratását, még erősebben jelzi, hogy Hrutka nem a Spíler szakértői gárdájának „vérfrissítése” következtében vált létszámon felülivé, másrészt pedig azt, hogy mi a kormányközeli álláspont a szólásszabadságról.
Hrutka János eltüntetése a képernyőről tehát nem önmagában áll: egy, a tematikus csatornák között igen nézett, közkedvelt platformról beszélünk – miután félelmetes gazdasági hátországával megvásárolta a legnézettebb külföldi futballbajnokságok közvetítési jogait. És minden ilyen gesztussal súlyos üzenetet közvetít azoknak a tömegeknek, amelyek a műsoraikat nézik, illetve mindazoknak, akik csak hallomásból szereznek tudomást az esetről.
Ez az üzenet pedig az, hogy nemcsak a biztos megélhetéssel rendelkező, befutott tévésnek kell vigyáznia arra, hogy miről milyen véleményt fogalmaz meg.
