Felemás benyomások értek, miközben hallgattam Karácsony Gergely március 15-ei beszédét, amelyben a budapesti főpolgármester meghirdette a „szelíd forradalom” szükségességét.

A „szelíd forradalom” egyfelől felelősségteljes politikai hozzáállás, különösen egy olyan ellenzéki politikus részéről, akinek „Fidesz-ellenességét” nem szokás megkérdőjelezni.

Karácsony Gergely – ellentétben más ellenzéki politikusokkal – láthatóan nem él azzal a tálcán kínálkozó lehetőséggel, hogy olyan betarthatatlan, ellenben uszításra alkalmas ígéreteket tegyen, mint a „felcsúti per” vagy a bebörtönzés ígérete, és amelyek ebben a légből kapott formában épp úgy szembemennek a jogállamiság elvével, mint Orbán rendszere.

Karácsony beszédéből kitűnik, hogy nem bosszút akar állni, hanem közügyekkel foglalkozni. Ez a gondolkodásmód meglátszik politikai pályafutásán és a főpolgármesteri munkásságán: Karácsony kész együttműködni az övétől különböző pártokkal és tárgyalni a kormánnyal, ha az kézzelfogható eredményhez vezet.

Másfelől a mai beszéde többször súrolta annak a határát, hogy kispolgári középutasságba, közönyösségbe süllyedjen. Az ember már-már azt várta, mikor fogja Karácsony Gergely meghirdetni a Puzsér Róbert-féle polgári centrumot.

Karácsony kiállt a „szélsőséges megosztottság” és a „kettészakadt ország” ellen,  szerinte a nemzeti szuverenitás és a társadalmi fejlődés összeegyeztetésére van szükség, vagyis „haza és haladás”-ra, pont úgy, mint 1848-ban. A „kukaborogatós” és „egymásnak feszülős” forradalom helyett tehát szerinte „szelíd forradalomra” van szükség.

Ez több kérdést is felvet. Például kétségbe vonható, hogy a szimbiózisban született liberalizmust és nacionalizmust újra össze lehet-e illeszteni, vagy egyáltalán érdemes és időszerű-e. Hogy igaz-e egyáltalán az az analógia, amit Karácsony is pedzeget a beszédében, hogy a magyarságot 1000 éve a „haza” és „haladás” közti ellentmondás osztja meg. És hogy hasznos lehet-e egyáltalán egy ilyen elmélet, ami totalizál történelmi egybeeséseket, és ezzel azt sugallja, hogy a magyarságnak nincsen történelmi szabad akarata.

De még nagyobb kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán forradalom – legyen bár „szelíd” és erőszakmentes – „egymásnak feszülés” nélkül?

A főpolgármester utalt rá, hogy az ellenzéki közvéleménynek nem kéne átkokat szórnia Lovasi András fejére csak azért, mert egyszer fideszes politikusnak kampányolt. Ebben sok igazság van. Ez a problémafelvetés, ez a megfogalmazási mód viszont azt a látszatot kelti, hogy a magyar társadalmat végletesen átjárja a „politikai” és a politikával járó „megosztottság”. Pedig hiába a hergelés és a fejvesztett gyűlölködés a magyar politika világában, paradox módon hazánkban épphogy szinte semmilyen égetően fontos társadalmi ügy nincsen átpolitizálva.

Mivel a „politikát” államigazgatásra és korrupciós ügyekre redukáltuk,  az életünk mindennapjait meghatározó valóságot a többség nem tartja a „politika” részének. Hiába tehát azok a felmérések, amik sorban kimutatják, hogy a magyarokat jobban aggasztja a gázszámla a menekültügynél, ha a lakosság csak az utóbbit tekinti politikai ügynek, az előbbit pedig a gazdasági természetjárás szeszélyének tudja be.

Lovasi egyszer azt írta a tusványosi ügy kapcsán, hogy „mentségemre szóljon, hogy az egész popműfaj társadalmi mozgósító ereje (is) fájdalmasan megkopott azóta”. Vagyis volt idő, amikor a kérdés nem úgy szólt volna, hogy „Elmenjen -e egy zenész Tusványosra, ha meghívják?”, hanem: „Melyik zenészt merik meghívni Tusványosra?”. A zene tehát megszűnt forradalminak lenni. A politika szintúgy.

Forradalmi politikát némileg csak Bernie Sanders és Jeremy Corbyn képviselt az elmúlt időszakban a világpolitika színterén, akiket Karácsony is sokszor megidézett azáltal, hogy Sandershez és Corbynhoz hasonlóan gyakran beszélt az emberek 99%-áról és az 1%-ról, illetve a többség hatalmáról a kevesek felett. Éppen ezeknek a konfliktusoknak a felvállalása, a láthatatlan hatalmi dominancia láthatóvá tétele tette „forradalmivá” Bernie Sanders és Jeremy Corbyn politikáját – a főpolgármester beszédében viszont mintha megtagadta volna a politikai konfliktusok fontosságát.

Bernie Sanders többször is elment beszélni a jobboldali Fox News csatornára, és senki nem kérdezte, hogy „miért ment oda”. Azért, mert az amerikai társadalom kevésbé megosztott? Dehogy. Azért, mert a kérdés nem úgy vetődött fel, hogy „Morálisan helyes -e, ha egy baloldali politikus elmegy a jobboldali Fox Newsba?”, hanem úgy, hogy „Vajon a Fox News meg meri-e hívni Bernie Sanderst?”.

Idehaza a lelke mélyén minden ellenzéki szavazó tudja, hogy igen, meg merik hívni Tusványosra az ellenzéket. Mert ugyan, mit mondanának ott?

Hogy egyetértenek a kormány legfontosabb intézkedéseivel, például a migrációs politikájával? Hogy ellenzik a korrupciót, amit a jobboldal a „nemzeti burzsoázia” szükségszerű árának tudott be? Hogy a „korrupció” ügyét leszámítva szinte mindenben egyetértenek a kormánnyal… pedig sokszor maguk az ellenzéki politikusok is „korrupciógyanúsak”? (És egyáltalán: nem eufemizmus-e „korrupciónak” nevezni azt, amit a magyar állam tesz, még ha „rendszerszintű korrupciónak” is nevezzük?) Ezért tényleg kár Tusványosra menni – képletesen és a valóságban is.

A forradalmi politika hiányáért nem vonható felelősségre Karácsony Gergely. Arról nem ő tehet, hogy ebben az országban abban kell versenyre kelni az ellenzékieknek, hogy ki mikor fogja börtönbe küldeni Mészáros Lőrincet vagy Orbán Viktort, és nem abban, hogy miként kérdőjelezzük meg a fennálló viszonyokat, a rendszert, amiben élünk, és mely pontokon változtatnánk rajta.

Sőt, a pályafutása során többször szembement ezzel az áramlattal. Azonban jó lenne többet látni abból a Karácsony Gergelyből, aki felvállalja a konfliktusokat, és aki tud kompromisszumképtelen is lenni; aki például egy 2018-as miniszterelnök-jelölti vitában egyedül ment szembe Vona Gáborral, amiért a Jobbik ellenezte a romák integrációját az oktatásban.