Mikor ért véget a Horthy-korszak?

A kormányzó 1944. október 16-án, miután kinevezte az új miniszterelnököt, Szálasi Ferencet, lemondott tisztségéről.

Véget ért-e ezzel a Horthy-korszak? A válaszhoz először érdemes leszögezni, hogy a magyar történelemben értelmetlen lenne Szálasi-korszakról beszélni. A nemzetvezető országlása csupán néhány hónapig tartott, és uralma, vele a nyilas önkényeskedések és tömeges gyilkosságok, már az első pillanatban is csak az akkori országterület egy részére terjedtek ki. A szovjet csapatok előretörése nyomán ez a terület is meglehetősen gyorsan zsugorodott, november elejére a front elérte, sőt átlépte a Tiszát, december végén pedig már csak a körülzárt Budapesten és a Nyugat-Dunántúlon, valamint a mai Dél-Szlovákiában követték a nemzetvezető kormányának utasításait.

Szálasi uralma ettől persze még lehetne egyszerű epizód vagy átmenet, a nyilas uralom pedig csupán a németek által fenntartott, minden társadalmi bázist nélkülöző rezsim, vagy pedig radikális rendszerváltás, amit alátámasztana a konzervatív-liberális (pl. Bethlen István) és németellenes (például Bajcsy-Zsilinszky Endre) elit sorsa is. Szálasi uralma valóban nem nélkülözte a radikalizmust, az egypártrendszert, az állam alárendelését a párt hatalmának, a közigazgatáson belüli tisztogatást vagy legalább pártellenőrzést, noha ezenkívül nem sok valósult meg a nagyívű tervekből.

Számos érv szól azonban amellett, hogy Szálasi uralmát inkább a Horthy-korszak végjátékának, és ne egy csírájában elhalt új rendszernek tekintsük.

A legfontosabb talán az, hogy a nyilas puccs sikerében fontos szerepet játszott az aktív, a Horthy-korszakban szocializálódott tisztikar jelentős részének támogatása. Ők a németek oldalán a szovjetek ellen vívott háborút tartották a legfontosabbnak, és végső döntésüket befolyásoló antikommunizmusuk teljes mértékben megfelelt a Horthy-korszak rendszerideológiájának. Legalább ilyen lényeges volt a revízió mindenek elé helyezése, ami a Horthy-korszak nem radikális jobboldali elitjének is szintén jellemzője volt. Olyannyira, hogy még 1944 szeptemberében is alkalmas volt arra, hogy a Lakatos-kormány hadműveleteket kezdjen Románia ellen, annak ellenére, hogy a honvédelmi miniszter előre jelezte, hogy ez csak kudarccal végződhet (így is történt), a külügyminiszter pedig azt közölte a kormánnyal, hogy ezt a lépést a nyugati szövetségesek, akiktől éppen fegyverszünetet készültek kérni, a béketárgyalásokon is fel fogják róni a magyar félnek.

A kormány és a politikai elit összetétele is azt sugallja, hogy nem pusztán jelentéktelen folytonosságról beszélhetünk a Horthy-korszak és Szálasi uralma között. A nyilasok ugyan a Horthy-korszak egyik alternatív elitjét jelentették, de vezetőik társadalmi hátterét a korszak által előnyben részesített közép- és alsó középosztálybeli csoportok adtak. Fiatalabb életkoruk miatt nem voltak országos szintű politikai, közigazgatási tapasztalataik, de helyi és megyei szinten ők is szerephez juthattak már 1944 előtt is. Az új kormány azonban emellett még koalíciós kormány is volt, szerepet kapott benne az egykori miniszterelnök, Imrédy Béla pártja, kulcsminiszterei közül pedig többen még az egykori kormánypárt, a Magyar Élet Pártja tagjai voltak. Az Országgyűlést „helyettesítő” Törvényhozók Nemzeti Szövetségén belül a nyilasok kisebbségben voltak, a régi kormánypárt, a többi radikális jobboldali párt és az Erdélyi Párt néhány képviselője mellett. A létrejött jobboldali egységpártnak is megvolt a maga előzménye, már Sztójay Döme is erről folytatott tárgyalásokat Imrédyvel, a nyilasokkal, a többi jobboldali párttal, Zala megyében pedig még az egyesülés is végbement 1944 nyarán.

Arról sem beszélhetünk, hogy a nyilaskeresztes program fontos részeinek ne lett volna megfelelője más pártok elképzelései között. A nyilasok, részben Szálasi sajátos személyisége miatt, valóban sok, a valóságtól elrugaszkodott programpontot hirdettek, bár ezek megvalósítására nem is volt esélyük.

A program reális része azonban, amely tartalmazta a társadalmi osztályok közötti harmóniát az állam vezetésével, a nemzet alárendelését hivatott vezetőjének, szociális intézkedéseket éppen a társadalmi béke és vele a közös erőfeszítés biztosítására, valamilyen mértékű földreformot, illetve a zsidókérdés „megoldását” a zsidók eltávolításával, vagyonuk szétosztásával, részben vagy legtöbb elemében már jóval korábban szerepelt a kormánypárt vezetőinek tervei között, Gömbös Gyulától Imrédy Bélán át Teleki Pálig, nem is szólva a képviselők sokaságáról vagy a radikális jobboldali ellenzékéről.

Az állam gazdasági beavatkozása, irányító szerepe pedig a hadigazdálkodás valósága volt. És még a nyilasok elitcserére irányuló erőfeszítéseinek is megtalálhatjuk a párját az őrségváltás régóta népszerű gondolatában.

A nyilasok uralma tehát csak a bethleni konszolidáció berendezkedéséhez képest látszik radikális váltásnak, nem véletlen, hogy ennek képviselői sokszor személyükben is fenyegetve voltak. A harmincas évek új eszméihez viszonyítva ugyan még mindig túlzónak tűnhettek, de nem a valóságtól elrugaszkodottnak. Ez nem jelenti azt, hogy Szálasi uralma logikus és szükségszerű következménye volt a Horthy-korszaknak. Uralomra jutása azonban nem független az ekkor meghozott politikai döntésektől, a korszellem változásától, a Horthy-kori elit egy jelentős részének készségétől arra, hogy végső esetben, részben német nyomásra ugyan, de összefogjon akár a nyilasokkal is. Mindez jól mutatja, hogy amíg a Horthy-korszak berendezkedése a baloldal felé szinte teljesen zárt volt és maradt, a radikális jobboldal felé húzott, amúgy sem mindig túl magas válaszfalak fokozatosan elporladtak. Nagyjából így látták ezt a baloldali, és nem is feltétlenül kommunista vagy szociáldemokrata politikai erők is. 1944 végétől, egy új Magyarország építésének szándékával, egyként vetették el a Horthy-korszakot és Szálasi (rém)uralmát.

Ki mit akart „csinálni” a zsidósággal, avagy hányféle antiszemitizmus létezett?

A Horthy-korszakot a magyarországi zsidóság teljes és szisztematikus megsemmisítésének kísérlete zárta. Ennek során a deportáltak számához képest igen csekély számú, személyre szóló mentesítésen túl, mindenkit egyformán kezeltek, akit zsidónak tekintettek. A zsidónak minősítettek közös végzete ellenére azonban az első világháborút követő negyedszázad során a magyarországi antiszemitizmus korántsem volt egynemű, és ennek megfelelően az ún. zsidókérdés „megoldására” is eltérő elképzelések születtek.

Már a „zsidó” meghatározásában sem volt egyetértés, és ez nagymértékben meghatározta a velük kapcsolatos attitűdöket is. A hagyományos, a középkori keresztény felfogásban gyökerező, Krisztus gyilkosaira irányuló zsidóellenesség, ami a 19. század végéig a különböző vérvádakban is testet öltött, még bizonyosan fellelhető volt a falvakban, politikai képviseletet azonban nem kapott.

A nyilvánosságban megjelenő antiszemitizmus már elsősorban modern képzetekre épült, és a zsidóságot vagy mint a modernitás, a kapitalizmus, a liberalizmus és a kommunizmus megtestesítőjeként, vagy mint a modern nemzettől – ahogy akkoriban gyakran mondták, a magyar fajtól – idegent támadta.

A kapitalizmus és a zsidóság azonosítása, a kizsákmányolás és a nyomor felelősségének rájuk hárítása éppúgy megtalálható volt a katolikus Prohászka Ottokár püspök szociális reformterveiben, mint a református Gömbös Gyula fajvédő nézeteiben. Amíg azonban az előző nézetrendszer legalábbis megengedő volt a zsidó mivolt megkeresztelkedés révén történő levetkezésével kapcsolatban, a fajvédelmi gondolat fokozatosan eljutott a „zsidó mint olyan” vallástól független, megváltoztathatatlan lelki tulajdonságok csokraként történő értelmezéséig, bár a nácik biológiai fajfogalmát nem vette át. Ez a fajta, sokszor a zsidók asszimilálhatatlanságát is megfogalmazó antiszemitizmus széles körben elterjedt, képviselőit megtalálhatjuk még a népi írók között is. Az ebből fakadó politikai programok általában a zsidónak tekintett csoportok meghatározott társadalmi pozíciókból való eltávolítását szorgalmazták, azért, hogy ezzel az ún. zsidós szellemet is úgymond magyar nemzeti szellemre cseréljék a gazdaságban és a kultúrában. Ez a felfogás éltette azokat is, akiket akár „megélhetési antiszemitának” is nevezhetünk, hiszen a zsidóként megbélyegzettek kiszorításától személyes anyagi előnyöket remélhettek.

A zsidóságtól való megszabadulás lehetősége teremtette meg az ún. szelektív antiszemitizmust is, e nézetet maga Horthy is képviselte. Ez különbséget tett a már magyarrá vált, Horthy esetében főként a gazdasági elithez tartozó, akár főnemesi címet is elnyert, kikeresztelkedett zsidók és a nem asszimilált zsidók között. Az utóbbiakat ráadásul sokszor bevándorlóként, „galíciánerként”, keleti zsidóként (a 19. század utolsó harmadában az oroszországi pogromok elől a Monarchia területére menekülő zsidóság ideérkezése nyomán) azonosították, akiknek még a megjelenése – a hosszú kaftán, a hegyes szakáll és a pajesz – is különbözőségüket hangsúlyozta. A szelektív antiszemitizmus végső soron ennek a csoportnak az eltávolítását kívánta, akár fizikai értelemben is – mint Teleki Pál a zsidók Madagaszkárra telepítésének tervével.

A zsidók és a modernitás azonosítása alapozta meg a judeobolsevizmus képzetét, ami a kommunizmust zsidó eszmének tekintette. Ezt az azonosítást a Horthy-korszak politikai elitje többségében elfogadta, már csak azért is, mert a Tanácsköztársaságot is ezen a módon bélyegezték meg, vagyis része volt az ellenforradalmi rendszer legitimációjának is.

Ez annyiban volt szelektív, hogy a bolsevizmust ázsiai eszmerendszernek tartotta, vagyis a keleti zsidót a szelektív antiszemitizmuson belül is megkülönböztetetten idézte fel.

Mindezek a különféle antiszemitizmusok, a zsidók idegenségének tételezésével és eltávolításuk eszméjének legitimálásával bizonyosan szerepet játszottak a magyarországi holokauszt bekövetkeztében. Nem kellett ahhoz a nácik biológiai antiszemitizmusát osztani, hogy a deportálásokat helyeseljék. Végső soron a németek utolsó reménye, Szálasi Ferenc sem egészen osztotta teljesen Hitler fajelméletét, sőt saját zsidóellenességét nem is anti-, hanem aszemitizmusként írta le. Szerinte az előbbi csupán a zsidóság korlátozását szolgálta, míg az aszemitizmus a zsidók eltávolítását jelentette. Ugyanakkor úgy vélte, hogy a zsidók számára is van valahol egy elrendelt haza, mint minden más nép esetében. Igaz, mindennek ellenére, uralma idején a zsidók kíméletlen dolgoztatása, ellehetetlenítésük fizikai értelemben is, valamint a fegyveres nyilasok általi tömeges legyilkolása volt csak napirenden.