Január 22-én pénteken e-mailt kaptam a Kormányzati Tájékoztatási Központtól, feltehetően több százezer, oltásra jelentkező honfitársammal együtt. Az e-mailben semmilyen oltással kapcsolatos praktikus, hasznos információ nem szerepelt, ehelyett az aznap reggeli miniszterelnöki rádióinterjú üzenetét és nyelvezetét tükrözte vissza a levél: „A kormány úgy döntött, hogy a brüsszeli vakcinabeszerzésen kívül más (orosz és kínai) vakcinák vásárlásáról is tárgyal. Ennek az az oka, hogy a Brüsszel által megrendelt oltóanyagok az eddigi tapasztalatok alapján jóval lassabban érkeznek a szükségesnél. A szállítmányok akadozása több európai országban is tiltakozást váltott ki.”

Ez persze senkit sem lep meg, aki csak egy kicsit is figyelte a magyar közéletet. Pedig az e-mail egy nagyon is átfogó és releváns jelenség megnyilvánulása volt. A hírlevélre feliratkozók oltásra jelentkeztek, nem kommunikációs kampányra: az államhoz fordultak segítségért, de egyelőre csak a Fideszt, azaz egy pártot kaptak helyette.

Természetesen ez nem az első alkalom, még a Covid kapcsán sem. Az NNK (Nemzeti Népegészségügyi Központ, leánykori nevén ÁNTSZ) 2020. november 8-án „óriási tévedés és szakmailag teljesen megalapozatlan” értékeléssel reagált a főpolgármester kezdeményezésére, miszerint antigén-tesztekkel kívánja szűrni a fővárosi pedagógusokat. Pár nappal később, amikor a miniszterelnök szóról-szóra ugyanezt az intézkedést jelentette be, az NNK semmilyen módon nem nyilvánult meg, nem hangoztatta az antigén-tesztekkel szembeni – pár napja még nagyon is létező – aggályait. Az NNK pont ugyanúgy járt el, mint a kormánypárti sajtó. Amikor a Pesti úti idősek otthonában terjedt el a koronavírus, Müller Cecília minden létező eszközt bevetett, hogy felhívja rá a figyelmet, amikor viszont a második hullámban számos vidéki idősotthonban történtek hasonlóan tragikus esetek, a tisztifőorvos mélyen hallgatott,  úgy kellett belőle utólag kihúzni a fontos statisztikákat. Ebben a kérdésben pont úgy nyilvánult meg, mint a kormánypárti sajtó.

A vírus előtt is számos állami intézmény kommunikált pártlogika szerint.

Amikor a Magyar Postát az ellenzéki pártok a túlóratörvényről kérdezték, válasz helyett sorosozást kaptak. Nem a Fidelitastól, hanem a postától. Egy olyan intézménytől, aminek csak a levelek szállításával kapcsolatban kellene, hogy mondanivalója legyen.

A pártszerű működés nem minden esetben korlátozódott a kommunikációra. Miután 2020 májusában Gyula fideszes polgármestere „rémhírterjesztésért” feljelentette Csóka-Szűcs Jánost, a rendőrség egyből megjelent a mozgássérült Momentum-aktivista lakásán, majd be is vitte őt. Arról nincs hír, hogy bármilyen ellenzéki feljelentésre is hasonló módon reagált volna a rendőrség. Az eset után az igazságügyminiszter is magyarázkodni kényszerült.

Több szférára is jellemző a pártelvűség térhódítása. Fontos példa a felsőoktatási autonómia visszaszorulása. Még az Orbán-kormány 2020 előtti éveire sem volt jellemző, hogy az egyetemek vezető testületeit kifejezetten a NER-hez – azaz a párthoz – kötődő figurákkal, nemritkán politikusokkal (Orbán Balázs, Varga Judit, Bajkai István, Fazekas Sándor, Lezsák Sándor, Szijjártó Péter) töltik fel. A kancellárokon keresztül az állam befolyása már korábban is tetten érhető volt, de az mindenképp újdonság, hogy az egyetem által választott rektorok helyett a kormány által kinevezett kuratóriumok határozzák meg az egyetem profilját, oktatási tevékenységét. Ráadásul egyre több helyen.

Nagyon hasonlóan alakult a helyzet az MTA-nál is: többszáz éves hagyományt megszakítva ma már hiába választanak az akadémikusok elnököt, az Akadémia legértékesebb erőforrásának számító kutatóhálózatot egy olyan grémium (Irányító Testület) alá szervezte ki a kormány, amelyben a tagok felét maga delegálja, és az elnököt is a miniszter kérte fel. Természetesen az Irányító Testület vagy egy egyetemi kuratórium attól még működhet szakmai-tudományos alapon, hogy a kormány nevezte ki a tagjait, vannak erre jó és rossz példák is. Ám még a jó példák esetében is észre kell venni, hogy az egyetem és az MTA saját belső logikájától eltérő szempontokat képviselő emberek jelentek meg a vezetésben: a politikusok, illetve NER-vállalkozók pedig a létüket is a rendszernek és annak vezetőjének köszönhetik. Ráadásul a vezetők személye és kinevezésük módja már önmagában is egy fontos norma felállítását jelentik, aminek a tudományhoz nincs köze. Korábban arra sem volt példa, hogy 500 milliárdos állami támogatást kapjon egyetlen szakkollégium – a teljes magyar felsőoktatás éves költségvetésének megfelelő összegről van szó. Az MCC-t Orbán Balázs miniszterhelyettes vezeti. Ahogy arra sem, hogy a rendszer egy egyetemet – ráadásul a nemzetközileg legversenyképesebb hazai egyetemet – ellenségképnek tekintett volna, és ellehetetlenítette volna az itthoni működését.

Talán korábban is könnyebb volt állami-kormányzati forrásokhoz jutni a kormánypárti településeknek, mint az ellenzéki polgármesterek által irányítottaknak, ám a különbségtétel egyáltalán nem volt olyan egyértelmű és látványos, mint az iparűzési adó esetében. A Modern Városok programból azért nem hagyták ki Szegedet és Salgótarjánt sem, a miniszterelnök személyesen ellátogatott mindkét településre – előbbire ráadásul kampányidőszakban. Korábban nem jelent meg a Magyar Közlönyben olyan rendelkezés, ami csak és kizárólag fideszes településeknek ígér teljes és szabadon felhasználható kompenzációt a kieső iparűzési adóbevételek miatt.

A sort sokáig lehetne folytatni. Az eddigi példák nem véletlenek, nem „túlkapások”, hanem a rendszer természetes velejárói. A pártállami logika még messze nem általános, de egyre gyakoribb, egyre több szférára egyre jobban kiterjed. Előzmények persze voltak szép számmal, 2010 előtt is (fontos példa a KSH 2006-os választás előtti adatközlésébe való beavatkozás). Sőt, a kultúra és a sajtó területén még sokkal régebbre kellene visszamenni. Ugyanakkor korábban a pártos térfoglalás nem volt ennyire programszerű, tudatos, és nyíltan kimondott. A Nemzeti Színház mindig is komoly politikai jelentőséggel bírt, de például a Petőfi Irodalmi Múzeum nem: ma már furcsán hangzik, hogy 2011-ben Réthelyi Miklós miniszter meghosszabbította a 2005 óta hivatalban lévő PIM-főigazgatónak, Csorba Csillának a mandátumát, aki egészen 2016-ig maradhatott a pozícióban. Akkor ezen még senki sem lepődött meg.

Azt már korábban is tapasztaltuk, hogy a legfontosabb állami intézményeket egytől-egyig Orbánhoz hű – nemritkán volt Fidesz-párttag – vezetők irányítják. Az sem új, hogy az adófizetők pénzéből kimeríthetetlen kampánybüdzsével rendelkezhet a kormány (azaz a Fidesz). Azonban az önkormányzati, a felsőoktatási és kulturális térfoglalás, és még inkább olyan intézmények csatasorba állítása, mint az NNK, a posta, a rendőrség, vagy éppen a tisztifőorvos, mégis új minőséget jelent, eddig ezek többnyire távol tudtak maradni a napi aktuálpolitikai harcoktól. (Noha a készenléti rendőrséget már korábban is bevetették – törvénytelenül – az Ökotárs ellen.)

Mi következik pártállami logika térhódításából és mi nem? Először is, ahogy Filippov Gábor nagyon találóan megírta, tévedés lenne a 21. századi orbáni rendszert (a szerző szóhasználatában: hibrid rendszert) a 20. századi diktatúrákhoz hasonlítani. Természetesen nem állítom, hogy abban az értelemben van Magyarországon pártállami rendszer, mint ami a szocializmus alatt volt. Sőt, azt is hangsúlyoztam, hogy a pártállami elv messze nem általános és mindenre kiterjedő. Alighanem igaza van Körösényi Andráséknak, a pártszerű működés helyett egyébként is találóbb szó a vezérdemokrácia, noha a pártműködéstől a vezérelv egyáltalán nem idegen. (Ennek a cikknek nem célja az elnevezési vitába beszállni.)

Azt azonban fontos látni, hogy 21. században erőszakra és tiltásra nincs szükség, ha a célokat állami pénzek és erőforrások pártlogika szerinti centralizált felhasználásával, állami intézmények pártcélok alá rendelésével is el lehet érni.

A felsőoktatási folyamatok azt is megvilágítják, hogy a pártelvűség formailag akár „magánosításban”, „piacosításban” is testet ölthet, nem feltétlenül jár az állam kiterjesztésével.

A rendszernek sok olyan kliense, „vállalkozója” van, aki formailag nem az államhoz vagy a párthoz kötődik: inkább a miniszterelnökhöz fűződő lojalitásuknak köszönhetik a vagyonukat, befolyásukat. Az ő térnyerésük is csak erősíti a pártelvű vagy vezérelvű logikát. Úgy is mondhatnánk, hogy a 21. századi párt fogalma – legalábbis a Fidesz esetében – sokkal inkább egy gazdasági-politikai érdekcsoportot jelent, mint egy huszadik századi tömegpártot vagy néppártot. A cél ugyanaz: a hatalom megszerzése és megtartása. Szintén nem következik a pártlogika előretöréséből, hogy a rendszer ne lenne megdönthető: a jelenleginél sokkal erőszakosabb, 20. századi diktatúrák is azok voltak. Különösen nehéz a megdönthetetlenség mellett érvelni akkor, amikor a felmérések többsége szerint az ellenzék összesített támogatottsága meghaladja a Fideszét.

Az viszont következik a fentiekből, hogy a pártállami logika továbbterjedése, önkorlátozása nagyon nehezen képzelhető el, a nemzetközi és az elmúlt 11 év hazai tapasztalatai alapján. A rendszer lényege pontosan a folyamatos ellenségképzésben, válságkonstruálásban (vagy valódi válságok fokozott tudatosításában) áll: ezeken keresztül nyeri el legitimációját a karizmatikus vezető, és ezek miatt van folyamatosan mozgásban a hatalmi gépezet. A rendszer természetével a konszolidáció összeegyeztethetetlen.

A pártelvűség térhódításának oka nem a hatalmon lévők erkölcstelenségében keresendő, hanem az egyensúlyok teljes kiiktatásában, a következménynélküliség majdnem teljes eluralkodásában. Gondoljuk csak végig, hogyan végezné a dolgát, mennyire lenne lelkiismeretes vagy felkészült az a portás, középiskolai tanár vagy taxisofőr, aki úgy megy dolgozni, hogy biztosra veheti, bármit is csinál rosszul, még szégyellnie sem kell magát, nemhogy felelnie érte? A fizetését megkapja, az állását megtarthatja, még akkor is, ha kiderül, hogy súlyos mulasztások, sikkasztások vagy egyéb túlkapások fűződnek a nevéhez (de már arra is kicsi az esély, hogy kiderül). Az emberi természetből következik, hogy ez mindenkire rossz hatással van. Miért gondolnánk, hogy ez az emberi gyengeség éppen a legnagyobb hatalommal rendelkező, és ezért a legnagyobb csábításnak kitett politikusokra ne lenne igaz? Miért ne jachtozna bárki az Adrián „ingyen”, ha minimális az esélye, hogy ez kiderül – és ha ki is derül, akkor sem kell féltenie a karrierjét?

Talán jogosak az aggodalmak, hogy az ellenzék hatalomra kerülve milyen minőségben tudna kormányozni – de amíg a jelenlegi kormány marad hatalmon, addig a pártállami logika csak még erősebb lesz. Márpedig abban a fő cél nem a közjó előmozdítása, hanem a hatalom megtartása. Egy ellensúlyok nélküli, szinte kizárólag hatalmi logikát követő rendszer pedig még rosszabb hatással lenne a hatalmon lévőkre: ez az ördögi kör végsősoron a Fidesznek sem áll érdekében.