Miközben Olaszországban jelenleg a járványhelyzet valamelyest javulni látszik, az elmúlt hetekben egy újabb válság bontakozott ki. Kedden ugyanis Giuseppe Conte miniszerelnök benyújtotta kormánya lemondását, miután az elveszítette a többségét a dél-európai ország törvényhozása felsőházában. Mi vezetett a kormányválsághoz, amihez hasonló legutóbb 2019 augusztusában történt, és mi jöhet még az olasz politikában?
A „rottamatore” újra akcióban
Az idei kormányválság elsősorban Matteo Renzihez, Olaszország 2014-2016 közötti centrista miniszterelnökéhez köthető. Renzi 2019 szeptemberében alakított pártja, az Italia Viva (amelynek tagjai a balközép legfőbb erejének számító Partito Democraticóból váltak ki) egészen idén januárig tagja volt annak a kormánykoalíciónak, amelyet az Öt Csillag, a PD és kisebb baloldali pártok azután állítottak fel, hogy 2019 augusztusában a szélsőjobboldali Liga vezére, Matteo Salvini a sikeres EP-választás után felbátorodva kivezette pártját Giuseppe Conte előző kormányából, ezzel próbálva meg kikényszeríteni egy előrehozott választást, sikertelenül. A kormányban a Renzi-féle Italia Viva két miniszteri tárcát, valamint egy államtitkári pozíciót kapott, ami igencsak figyelemre méltó annak fényében, hogy a párt elhanyagolható, 3-4 százalék körüli támogatottságot tud felmutatni a közvéleménykutatások szerint, és kétséges, hogy önmagában egyáltalán képes lenne-e bejutni a parlamentbe.
2019 második felében, valamint 2020 elején elsősorban arról érkeztek a hírek, hogy a legutóbbi parlamenti választáson még magasan az élen végző Öt Csillag Mozgalom hogyan szorul vissza a közvéleménykutatásokban és a regionális választásokon, amelyek sok helyen a jobboldali pártok megerősödését hozták. Ám az Olaszországot a világon az elsők között elérő koronavírus járvány teljesen átírta a politikai dinamikákat, a szigorú korlátozásokat bevezető Giuseppe Conte népszerűsége pedig jelentősen megemelkedett. A hivatalba lépése előtt a firenzei egyetemen jogot oktató, független (de az Öt Csillag Mozgalomhoz közel álló) Conte más dél-európai országok vezetőivel és Emmanuel Macron francia államfővel szövetkezve elérte, hogy a nagyszabású költekezéssel szemben hagyományosan szkeptikus skandináv országok és Hollandia kezdeti ellenkezése ellenére az Európai Unió egy 750 milliárd eurós helyreállítási alapot fogadjon el, amely Next Generation EU (NGEU) névre hallgat. A megállapodás értelmében az NGEU-alapból Olaszország részesül a legnagyobb támogatásban, a teljes alap 28 százalékát, közel 209 milliárd eurót kap Brüsszeltől a vírushelyzet miatti példátlan gazdasági válság enyhítésére.
Úgy tűnik azonban, hogy Conte nem könyvelheti el sikerként ezt a nagyobbrészt hitelekből, kisebbrészt vissza nem térítendő támogatásokból álló 209 milliárd eurót, ugyanis az NGEU-alap felhasználása körüli viták vezettek a mostani kormányválsághoz. Éles ellentét húzódik ugyanis a Renzi vezette Viva Italia, valamint az Öt Csillag és a PD között az alap felhasználását illetően: a volt kormányfő pártja szerint rövidtávú segélyek helyett strukturális reformokra, a fiatalok körében tapasztalható munkanélküliség csökkentésére (amely az OECD-országok közül Olaszországban az egyik legmagasabb), van szükség, emellett pedig a volt kormányfő többet költene az egészségügyre a Conte-ék által előirányzott 9 milliárd eurónál.
Renzi visszaszerezné befolyását
Matteo Renzi politikai pályája sok tekintetben Tony Blair, a baloldali Munkáspártot jelentősen jobbbra toló egykori brit miniszterelnök tíz éves kormányzásának két és fél évbe sűrített, végső soron igen kudarcos olasz változataként is értelmezhető. Renzi azután került hatalomra, hogy kvázi megpuccsolta elődjét, a 2013-as választások utáni patthelyzet feloldására életre hívott nagykoalíciós kormány vezetőjét, a PD-s Enrico Letta-t. Renzi vezetésével a Demokrata Párt óriási sikert ért el a 2014-es európai parlamenti választásokon, a gyakran csak „il Rottamatore-nek” (a Romboló) nevezett Renzi pedig nagy elánnal vetette bele magát Olaszország megreformálásába, amely elsősorban a munkaügyi törvény liberalizációját, a dolgozók elbocsátásának megkönnyítését jelentette. Azonban a magát harmadik utasként definiáló politikus 2016 decemberében lemondani kényszerült, miután egy népszavazáson súlyos vereséget szenvedett az általa propagált alkotmányügyi reform, amely az olasz törvényhozás két háza közötti erőviszonyok, a törvényalkotási procedúra, valamint a régiós kormányzatok által birtokolt jogok területén hozott volna jelentős változásokat. Lemondása után azonban Renzi nem vonult háttérbe, a Demokrata Párt 2017 májusában újból őt választotta főtitkárrá, ám vezetésével a párt katasztrofálisan szerepelt a 2018-as parlamenti választásokon, amin a Matteo Salvini vezette jobbközép blokk és az Öt Csillag Mozgalom egyaránt megelőzte őket.
A választási kudarc után végleg úgy tűnt, hogy Renzi elbúcsúzhat bármiféle vezető szereptől a Demokrata Párton belül, főleg miután 2019-ben a párttagság egy nyílt előválasztás során Nicola Zingarettit választotta főtitkárrá. A Rómát magába foglaló Lazio tartományt 2013 óta vezető Zingaretti a párt Renzi centrizmusát elutasító balszárnyához tartozik, pályáját a kilencvenes évek elejéig meghatározó politikai formációnak számító Olasz Kommunista Pártban kezdte. A lazioi politikus ugyan nem csinált csodát, a PD támogatottsága továbbra is 20 százalék körül mozog, azonban számos fontos régiós választáson őrizték meg a vezető szerepüket az elmúlt két évben, valamint egy számunkra igen kedvező, erős pozíciókat nyújtó koalíciós megállapodást kötöttek az Öt Csillag Mozgalommal, amelynek értelmében a két párt 2019 szeptember 5-e óta közösen kormányoz (apró érdekesség: a PD és az Öt Csillag összeborulásának egyik leglelkesebb támogatója maga Matteo Renzi volt, aki korábban élesen elutasított egy ilyen felállást) . Ezek tükrében pedig érthető, hogy Renzi miért érezte úgy, hogy az egyetlen esély számára a csökkenő politikai befolyása megőrzésére egy új párt gründolása. Ez lett a 2019 szeptemberében megalakuló Italia Viva, amelyhez a PD Renzihez hű képviselői mellett más pártok politikusai is csatlakoztak, és amelynek az olasz parlament alsóházában 29, míg a szenátusban 17 képviselője van. Renzi ezzel a lépésével azért okozott igazán fejfájást a Conte vezette kormánynak, mert bár a 630 fős alsóházban a PD-nek és az Öt Csillagnak kisebb baloldali pártok, a nemzetiségi és független képviselők támogatásának hála az Italia Viva nélkül is megvan a többségbe, a szenátusban kénytelenek voltak a volt kormányfőre támaszkodni, aki nem is mulasztotta el kihasználni a befolyását.
Renzi 2020 elején például belengette, hogy bizalmatlansági indítványt nyújt be az ötcsillagos igazságügyi miniszter, Alfonso Bonafade ellen, mivel nem értett egyet a kormány büntetőeljárások elévülési idejét érintő reformtervezetével. Amennyiben sikerrel járt volna, az minden valószínűség szerint a kormány lemondását vonta volna magával. Renzi végül elállt a kormánybuktatás szándékától, ám már akkor sokan a szemére vetették az ügyben egymásnak ellentmondó nyilatkozatok egész sorát tevő volt kormányfőnek, hogy az elévülési törvény ellenzése csupán ürügy volt arra, hogy visszanyerje egykori befolyását az olasz politikai palettán, illetve hogy Conte megfúrásával egy olyan jobbközép-centrista kormányt hozhasson létre, amelyben apró pártjának komolyabb szerep juthat.
A kormány lázasan keresi a bukását megakadályozható képviselőket
Tavaly Renzi még elállt a kormány megbuktatásától, ám azt sem akarta, hogy ráégjen a farkast kiáltó politikus billogja, így hát idén már beváltotta a fenyegetését, és január 13-án visszahívta pártját Giuseppe Conte kormányából. Ezzel tulajdonképpen megszűnt a kormánytöbbség, Contének pedig bizalmi szavazásnak kellett alávetnie magát. A Képviselőházban könnyedén meg is nyerte a szavazást, mivel ott a Vegyesek nevű, független képviselők támogatásának hála az Italia Viva nélkül is megvan a többsége. A 312 tagú Szenátusban azonban már csak 156 szenátor (köztük ketten a Silvio Berlusconi által vezetett Forza Italia padsoraiból) támogatta a kormányfőt, amely nem éri el az abszolút többséget, ám Renzi pártja tartózkodott a szavazástól, így Contének nem kellett lemondania, viszont nyilvánvalóvá vált, hogy kormánya kisebbségbe került a törvényhozásban.
A tulajdonképpeni patthelyzet feloldása érdekében a kormány az elmúlt hetet olyan szenátorok keresésével töltötte, akik esetleg támogatnák Conte hivatalban maradását. Ahogy az Azonnalin megjelent írásában Techet Péter is rámutat, ez már azért sem számított teljesen reménytelen vállalkozásnak, mivel Olaszországban a képviselők és szenátorok gyakran váltogatják a pártjukat, Contééknek pedig csupán 5 szenátorra lenne szükségük a többség megőrzésére. Ám egyelőre nem tűnt sikeresnek ez a vállalkozás, illetve várható volt, hogy a parlament szerdán elmozdítja a pozíciójából a már említett Alfonso Bonafade igazságügyi minisztert. Megelőzve a várható bukást, Conte hétfő este bejelentette a lemondását, amelyet kedd délben hivatalosan is benyújtott Sergio Mattarella államfőnek. Mattarella most a pártokkal egyeztetve próbál megoldást találni a kialakult válságra, addig pedig Conte ügyvivő kormányfőként vezeti Olaszországot.
Csak az újfasiszták akarnak előrehozott választást
A kormányválság megoldására számos forgatókönyv elképzelhető, ám mindegyiknek megvan a maga hátránya, és egyelőre nem látszik, hogy végül melyik valósulhat meg. Egyrészt az államfő felkérheti Contét egy újbóli kormányalakításra, ami azzal járna, hogy a miniszterelnöknek vissza kéne szereznie a képviselők többségének a bizalmát. Az Öt Csillag jelenlegi ügyvivő elnöke, Vito Crimi és Luigi Di Maio külügyminiszter (aki tavaly januárig vezette a populista pártot) már kijelentették, hogy csak Contét tudják elképzelni kormányfőnek, akit a Demokrata Párt is a támogatásáról biztosított. A PD-n belül egyesek, mint például Lorenzo Guerini védelmi miniszter a Renzi-féle Italia Viva-val való újbóli szövetséget sem zárták ki, ám nehezen elképzelhető, hogy az egész válságot kirobbantó volt kormányfőt tárt karokkal várnák vissza a jelenlegi kormány pártjai, ezt egyébként maga Conte is visszautasította. Egy ideig úgy nézett ki, hogy a Forza Italiával szövetséges Unione di Centro nevű kispárt három szenátora beállhat Conte mögé, ám az UDC vezetőjéről kiderült, hogy érintett a most zajló nápolyi maffiaperekben, ezzel pedig annak az Öt Csillagnak váltak elfogadhatatlanná, amelynek egykori éles antikorrupciós, mainstream pártokat elutasító arcélének már az sem tett jót, hogy összeállt a korábban első számú nemeziseként számon tartott Demokrata Párttal. A másik lehetőséget a most formálódó centrista szenátusi képviselőcsoport, a Europeisti Maie – Centro Democratico jelenthetné, amely jelenleg 10 képviselőt tud a soraiban, köztük egykori ötcsillagos szenátorokat, valamint a Forza Italia két prominens politikusát. Azt még nem tudni, hogy ez a frakció támogatná-e Conte hivatalban maradását, azonban az kétségtelen, hogy a Forza Italia két, a pártból azóta már eltávolított szenátora, Andrea Causin és Maria Rosaria Rossi is tagja lesz az új képviselőcsoportnak, akik a múlt heti bizalmi szavazáson pártjukból kiszavazva támogatták Contét. Az új képviselőcsoport támogatásával elhárulna a veszély Conte feje felől, mivel csupán 5 szenátort kell megszereznie a kormánytöbbséghez.
További lehetőség egy átmeneti szakértői kormány létrehozása. Emellett főleg Silvio Berlusconi és pártja, a Forza Italia kardoskodik, amely – bár elutasítja Conte újbóli kinevezését, és hosszabbtávon egy előrehozott választásban látja a probléma megoldását (amelyen a közvéleménykutatások alapján a jobboldali pártok kerülnének ki győztesen) – nem sietteti a dolgot, mivel a mára már alig öt százalékosra zsugorodott párt még nem talált egy olyan utódot a korrupciós botrányaival, „unga-bungázásával” az olaszok döntő többsége számára vállalhatatlanná váló Berlusconi helyére, aki a jobboldali tábor vezetéséért harcba szállhatna a legás Matteo Salvinivel vagy az újfasiszta Olaszország Fivéreit vezető Giorgia Melonivel. Több név is felmerült egy esetleges szakértői kormány vezetésére, mint például Marta Cartabia, az olasz alkotmánybíróság korábbi elnöke, valamint Mario Draghi az Európai Központi bank korábbi, megszorításpárti elnöke, akinek a nevét mindig bedobja valaki, ha Olaszországot éppen politikai válsághelyzet sújtja.
Végső esetben egy előrehozott választásra is sor kerülhet, amelyet nemcsak a köztársasági elnök, de pártok nagy része is el kíván kerülni. A közvéleménykutatások alapján az Öt Csillag Mozgalom az eddigi legrosszabb eredményére, a szavazatok körülbelül 14 százalékára számíthatna (2018-ban még a választók 32 százaléka támogatta őket), a Demokrata Párt pedig bizonyosan elveszítené a számára igencsak kényelmes kormányzati pozícióját. A Salvini vezette Lega – hiába áll az élen a maga 23 százalék körüli eredményével – támogatottsága meg sem közelíti azt a 40 százalékot, amit az észak-olaszországi szeparatista pártként induló, a bevándorlásellenes szélsőjobbra átsoroló párt a 2019-es európai parlamenti választásokon ért el, amely után Salvini sikertelenül próbálta kierőszakolni az előrehozott választást. A Lega támogatóinak egy jelentős része ugyanis átpártolt az újfasiszta mozgalomból kinövő Olaszország Fivéreihez, amely vezetőjének, a politikusok népszerűségi listáin rendre előkelő helyen végző Giorgia Meloninak a Legától is jobbra álló bevándorlásellenes retorikájának hála folyamatosan jön fel a közvéleménykutatásokban, jelenleg a legutóbbi választáson produkált eredménye közel négyszeresére, 16 százalékra számíthat. Nem is véletlen, hogy Meloni követeli a legélesebben az előrehozott választást, hiszen az akár elhozhatná számára a jobboldal vezérének a szerepét, megelőzve Salvinit, és a folyamatosan zsugorodó Forza Italiát.
De senki sem szeretné jobban elkerülni az előrehozott választást, mint mindenki kedvence, a válságot előidéző Matteo Renzi, mivel miközben egy új választás a többi pártnak csupán legfeljebb képviselőhelyek elvesztését, a szövetségeseikkel szembeni pozícióik meggyengülését, a társadalom számára pedig a szélsőjobboldal által dominált kormányt jelentené, addig a volt kormányfőnek a politikától való végleges elbúcsúzást is elhozhatná, köszönhetően annak, hogy pártja elenyésző támogatottsággal rendelkezik és könnyen kieshet a parlamentből. Az Italia Viva-féle kispártok számára a mandátumszerzésre való legjobb esélyt hagyományosan az jelenti az olasz politikában, ha sikeresen lépnek szövetségre más, nagyobb pártokkal, ám nehezen elképzelhető, hogy a Renzihez idelógialag közelebb álló Öt Csillag Mozgalom vagy a Demokrata Párt szövetkezne a volt miniszterelnökkel, miután az tulajdonképpen megpuccsolta a kormányukat.
Egyelőre nem látszik, hogyan oldódhatna meg a jelenlegi olasz kormányválság, amely rosszabbkor nem is jöhetett volna a dél-európai országnak. A koronavírus áldozatai már meghaladják a 85 ezret, és minél előbb meg kéne állapodni a gazdasági újjáépítésre szánt EU-s források elköltésének módjáról, mivel az ország gazdaságát súlyosan érintették a lezárások, valamint a turizmus visszaszorulása.
