Sokkoló hírrel támadott le tegnapi rendes munkanapom legelején a mostanában mindig megbízhatóan abszurd Hollywood Reporter. Mivel ma éppen hat éve annak, hogy a szíriai kurd YPG/YPJ és (bizony!) a törökországi kurd PKK gerillái megtörték az Iszlám Állam fenyegető ostromát Kobáni városa fölött, az újságban nem más, mint Hillary Clinton és lánya, Chelsea jelentették be, nagyszabású filmsorozatot készítenek a kurd női harcosok kalandjaiból, minden bizonnyal a Netflixre, vagy más ilyesféle, mindenféle alkotást eltűrő platformra.

A hír úgy folytatja, Clintonék megvásárolták Gayle Tzemach Lemmon bestsellerének (Kobáni lányai) megfilmesítési (TV-sorozattá alakítási?) jogait, a könyv az Iszlám Állam ellen, az amerikai speciális kommandósokkal vállvetve harcoló, közel-keleti amazonok ideálképét festi fel.

Ezek alapján el lehet képzelni, milyen lesz majd ez a sorozat.

Arról már nálunk is jelent meg cikk, mennyire félrevezető, és a valóságot elkendőző, a feminista-egyenlősítő Női Védelmi egységek tagjait egzotikus keleti harcosnőkként ábrázoló nyugati sajtó propagandája. Sokan azzal vágtak erre vissza, de ez legalább jó propaganda, segíti az ökofeminista népállam ügyét, polgárait, harcát.

Ez csak részben igaz, hiszen ami valójában itt folyik, az a valóság kilúgozása, újracsomagolása, és saját haszonra való értékesítése.

Ami Lemmon könyvében és a mostani amerikai és brit közbeszédben is döntő elem, az a YPJ gerilláinak, avagy a PKK antikapitalista voltának tagadása. 2014-15 folyamán az, aki a dzsihádisták ellen viselt szíriai háborújukat, és közben a Szíriában, Iránban és Törökországban a határvidékeken zajló népi forradalmukat közelről szemlélte, tisztában volt azzal, hogy a távoli, fejlett nyugati országokba a harcolókról eljutó kép mértéktelenül hamis volt, azt az amerikai és európai fehér (jó részben iszlamofób és gyarmati emlékektől, vágyakozástól fűtött) közönség számára megfosztották fő antikapitalista, szocialista tartalmaitól.

Hillary Clinton a Hollywood Reporternek jellemző módon csupán annyit jegyez meg, a történet „igazságról és egyenlőségről” illetve az azokért harcolókról szól. A volt külügyminiszter és lánya produkciós irodájának kapcsolata Tzemach Lemmonnal sem éppen ma kezdődött. Az író maga könyvét több szíriai kiküldetésben írta, járt az összes helyszínen: Kobániban, Kamislóban, Rakkában, főleg az ott ugyancsak jelenlévő amerikai egységekkel együtt.

Beszédmódjára jellemző, hogy, miközben a szíriai kurdokról és az általa követett karakterekről rendszeresen elárulja, milyen irtózatosan nehéz körülmények között élnek, milyen bátran és vitézül tartják városaikat, az általuk fenntartott kantonokról, a demokratikus konföderalizmus ideológiájáról, szellemi vezetőjükről, Abdullah Öcalanról szinte semmit nem tudunk meg.

Tzemach Lemmon, aki az amerikai fősodratú ABC News politikai újságírói állását mostanra sikeres íróként az erősen a mindenkori amerikai kormányhoz közeli Külkapcsolati Tanács tagjának posztjára váltotta, rendszeresen ad elő például a neoliberális Világbank eseményein is műveiről, amelyekben mindig női katonákat, esetleg egy erős afganisztáni üzletasszonyt tárgyal, karakterei mindig a nyugati mítoszok úttörői a „sötét” Keleten és így lesznek hősök, sikeresek.

Nem meglepő a szerző hátterét áttekintve tehát az, hogy miközben minden ázsiai riportja és könyve után nyomatékosan hangsúlyozza, a szegény, elesett régióknak minél több nemzetközi befektetésre, segítségre van szükségük, nem szívesen tárgyalja például az amerikaiakkal szövetséges török haderő, és martalócai 2018 óta Rojavában tomboló háborúját és megszállását.

Nem, ezt mégsem lehet beleszuszakolni a nagy amerikai mesébe, ahol a kurdok maximum a nagy fehér lázadó Csillagok háborúja-beli, kedves és „romlatlan” ewok-segítőinek szerepét játszhatják.

Kétségtelen persze, hogy a legkorszerűbben felszerelt, és csúcstechnikás, Iszlám Állam elleni nyugati szövetség nélkül a szíriai Rojavának is fokozatokkal keményebb dolga lett volna. Azonban az amerikai média nem mond igazat akkor, amikor jobb esetben egyenrangú szövetségről beszél a két fél között, rosszabb esetben egyenesen azt állítja (talán ankarai sugalmazásra, ki tudja ezt megállapítani), hogy a gyenge gerillák az amerikai bombázások és drónok nélkül semmire sem jutottak volna.

Ezzel szemben, aki a háborúban készített, számos frontvonalbeli riportot megnézi, könnyen rájöhet, ki áldozott több ezer embert – civileket, öregeket, gyerekeket csakúgy, mint gerillákat – a hazája védelmében, és ki kockáztatott ennél jóval kevesebbet, holott a nemzetközi dzsihádisták ugyanolyan véres ellenségei voltak.

Ha pedig a mostani viszonyokra ránézünk, rájöhetünk, miután Trump elnök a kurdokat és térségbeli népi szövetségeseiket, valamint még saját tábornokát is rútul elárulva a törökök elé dobta, az amerikai egységek manapság egyetlen helyen találhatóak meg Rojavában: ott, ahol Szíria nyersolajkészletének nagy többsége található.

A területet a YPG és YPJ, tehát a népállam egységei őrzik, de erős szövetségesük megtartásának ára az, hogy engedik, hogy ők Aszad orra elől megpróbálják minél hatékonyabban kitermelni a jelenleg jórészt használhatatlan olajkészleteket.

Hát ez a segítség, a támogatás, amit jelenleg a térség lakói, Rojava népei kapnak Washingtontól.

A film tehát, minden eddigi jel szerint borzalmas lesz. Nem fogjuk benne látni az al-Haúli táborban, megfelelő ellátás híján éhező, egykori Iszlám Állam területéről felszabadított civileket, nem szerepelnek majd bennük az elrabolt és prostituáltnak eladott afrini gyermeklányok sem, mint ahogyan a kecskepásztorokra hobbiból lövöldöző török (NATO) katonák is minden bizonnyal kimaradnak majd.

Kifehérítik, újracsomagolják és eladják saját célra a rojavaiak forradalmát, mint ahogy tették ezt saját forradalmaikkal a 68-asoktól a Black Lives Matterig: az új globális kapitalizmus szinte minden ellenállást megemésztő, és pépesítő hatalmas gépezetében.

Hollywood pontosan úgy fog gépen a táj fölébe szállni, mint tette egykor amerikai F-16-osok sora, az éjszaka közepén, amikor a török-szír határról csak a sugárhajtóműveik folytonos zengése, majd a jó távolban óriási robbanások robaja törte meg időről időre a csendet.

De Kobánit és Rojavát nem ők szabadították fel, és nem is ők fogják újból felszabadítani, csakis az ott élők, és küzdők tehetik ezt meg. Hogy hat év múlva végre már ne ez a lemez pörögjön majd.