Ha valaki szeretne emlékezni a Covid lecsapása előtti időkre a mi féltekénken, felidézheti 2020 februárjának nemzetközi kulturális szenzációját. Első nem angol nyelvű alkotásként ekkor nyerte el a dél-koreai Parazita a legjobb filmnek járó Oscart. Ez a zseniális film a pincelakásban élő, alkalmi munkákból tengődő Kim családról szól, akik a szupergazdag Parkék bizalmába férkőznek, jobb munkalehetőségek reményében. Kegyetlen trükkök árán – valahogy meg kell szabadulni a korábbi személyzettől – a család valamennyi tagjának jut munka: a fiú házi angoltanárrá avanzsál, a lány egyéni művészetterápiát tart Parkék kisfiának, a mama házvezetőnő lesz, a papa pedig sofőr. Ez már önmagában előrelépésnek tűnik Kimék korábbi egyetlen pénzkereseti lehetőségéhez, a pizzásdoboz-hajtogatáshoz képest. Viszont aki azt hiszi, hogy a film a tisztes szegénységben élők lépésenkénti előrehaladásról szól, az téved.

A gazdagok kegyeihez ezeknek az új proletároknak egymás eltaposásán keresztül vezet az útjuk, és a kegyként osztott munkák csak még több kiszolgáltatottságot és megalázottságot hoznak.

Én úgy érzem, a film világszintű sikerének magyarázata, hogy egy globális jelenségre világított rá: a szolgáltatótársadalomba, mint a jövő társadalmába vetett bizalom kifulladására. A film díjazása óta eltelt lassan egy év, és a Covid nyomán immáron nem csak a bizalom kifulladásáról, hanem annak teljes összeomlásáról beszélhetünk. A koronavírus lecsapása előtt a fejlett gazdaságokban a szolgáltatások teremtették a legtöbb munkahelyet: az oktatás, az egészségügy, az idős- és gyermekgondozás, a vendéglátás és a turizmus, az informatika és kommunikáció, a kereskedelem, logisztika és szállítás. Valami viszont már a járvány előtt sem volt rendben ezeknek az új munkahelyeknek a minőségével és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi viszonyokkal. A Covid pedig a végletekig feszítette ezeket az ellentmondásokat, hiszen rengeteg, személyes kontaktusra épülő szolgáltató munkahelyet egyik napról a másikra elsöpört. De hogyan jutottunk ide, és melyek a szolgáltatótársadalom politikai következményei?

Az elmúlt ötven év világtörténetének legszembeötlőbb gazdasági jelensége a dezindusztrializáció: a gyárak, a gyári munkák és általában az ipari termelés visszaszorulása az értéktöbblet-termelésből és a foglalkoztatásból. A dezindusztrializáció összefügg a globális gazdasági integrációval, de a gyári munkák eltűnésének legfontosabb oka mégsem a globalizáció. Nem csak arról van szó, hogy a gazdag országok kiszervezik ipari termelésüket szegényebb országokba, hanem arról, hogy a technológiai fejlődés (automatizáció és robotizáció) miatt egyre több termék gyártható egyre kevesebb élőmunkával, függetlenül attól, hogy éppen hol folyik a termelés. Tény, hogy hiába árasztják el az egész világot a kínai termékek, ezt Kína úgy tudja elérni, hogy munkaerejének kevesebb mint egyharmadát foglalkoztatja az ipari termelésben.

Mi a helyzet a dezindusztrializációval Magyarországon? A KSH adatai szerint 2008-ban Magyarországon kétszer annyian dolgoztak a szolgáltatásokban, mint az ipari szektorban. Ugyanakkor történeti adottságok és gazdaságpolitikai döntések következtében a dezindusztrializáció folyamata a visegrádi térségben – így Magyarországon is – lassabban halad, mint például a hasonló fejlettségű balti államokban (aki szeretné tudni, hogy miért, annak Dorothee Bohle és Greskovits Béla „Capitalist diversity on Europe’s periphery” című könyvét ajánlom). 2008 és 2019 között az ipari termelés aránya a foglalkoztatáson belül nem változott Magyarországon, az ipar megőrizte súlyát a munkaerőpiacon.

Viszont ez a relatíve stabil pozíció több szempontból is csalóka. Először is, az ipari munkahelyeket egyre inkább egy alágazat, a járműgyártás adja. Az elektronika, a vegyipar és a gyógyszergyártás munkahelyteremtő képessége stagnál, a könnyűiparé pedig eltűnőben van. Másodszor, a magyar kormány támogatások és adókedvezmények formájában számolatlanul önti a pénzt az ipari szektorba, elsősorban az autógyártásba, míg a szolgáltatások munkaintenzív részeiből, az oktatásból, az egészségügyből és a gondozásból inkább kivonja a pénzt. Ennek ellenére 2019-ben harminc százalékkal többen dolgoztak a magyar egészségügyben és szociális ellátásban, mint 2008-ban.

Képzeljük el, hogy néznének ki ezek a számok, ha valóban annyian dolgoznának ezeken a területeken, amennyi beosztottra szükség van, és nem egy nővér jutna egy kórteremnyi ápoltra.

A fentiek fényében a dezindusztrializáció Magyarországon egy lassan előrehaladó, de fel nem tartóztatható folyamat.

Összességében tehát a gyáripar egyre kevésbé tudja ellátni azt a történelmi szerepet, amit az 1980-as évekig szinte mindenütt ellátott Európában és Észak-Amerikában, amikor egy-két nagyüzem határozta meg egész városok arculatát és a benne élő emberek mindennapjait. De pontosan mi lép annak az ipari társadalomnak a helyére, ami a 20. század politikai gondolkodását is meghatározta, és milyen kihívásokkal kell megküzdenie a politikának egy posztindusztriális társadalomban?

Az ipari társadalom helyére egy szolgáltatásalapú társadalom lép, amely egyenlőtlenebb, mint elődje, (legalábbis annak konszolidálódott, 1945 és 1970 közötti formájában). A gyári munka tipikus posztindusztriális megfelelője az irodai munka, az irodai dolgozók viszont szintén ki vannak szolgáltatva az automatizációnak és a mesterséges intelligencia előretörésének.

A szolgáltatások közül a legtöbb munkahelyet az utóbbi években már nem az irodai munkák, hanem az úgynevezett interperszonális (személyközi) szolgáltatások adják: az oktatás, az egészségügy, a gondozás és ápolás, a vendéglátás, kikapcsolódás és szórakoztatás. Ezek a tevékenységek munkaigényesek, hiszen közvetlen és folyamatos személyes kontaktust igényelnek a szolgáltatást nyújtó dolgozó és a szolgáltatást igénybe vevő kliens közt, illetve automatizációjuk a jelenlegi feltételek mellett az ügyfelek számára érezhető minőségcsökkenést eredményez.

Ugyanakkor az interperszonális szolgáltatásokon belül jelentős különbségek vannak a dolgozók képzettsége, fizetési- és munkakörülményei közt, és ezek a különbségek egyre nőnek. Interperszonális szolgáltatás a stabil és magasan fizetett magánorvosi vagy pszichológiai terápiás tevékenység, de a modern cselédség Parazitában bemutatott formái is. Ezt a jelenséget munkaerőpiaci polarizációnak hívjuk, ami a szolgáltatótársadalom egyik legfontosabb, kutatók által megfigyelt velejárója. Ehhez a munkaerőpiacon belüli polarizációhoz adódik a szupergazdag 1% egyenlőtlenségeket tovább növelő problémája. Ezeket a feszültségeket élezte a végletekig a Covid-járvány, hiszen sok interperszonális szolgáltatás – például a vendéglátásban, a turizmusban vagy a szabadidős tevékenységekben – a nem alapvető kategóriába került, és a már eleve alulfizetett dolgozók immáron a munkanélküliséggel kell hogy küzdjenek.

A baloldalnak a Covid utáni újjáépítés során észben kell tartania, hogy nincs semmi természettől adott abban, hogy a szolgáltatótársadalom egyenlőtlenebb, mint az ipari társadalom. Politikai döntések sorozata (munkaerőpiaci liberalizáció) eredményezte az új gazdaság szabályozatlanságát és a benne dolgozók kiszolgáltatottságát.

A posztindusztriális társadalom problémáinak kezeléséhez nem kell feltalálni a spanyolviaszt, hiszen legtöbbször ugyanazok a megoldások működnek, amelyek az ipari társadalom megregulázásában már bizonyítottak: erős szakszervezetek és kollektív szerződések rendszere, a munkavállalókat védő állami szabályozás, a kockázatok ellen védő és az alapvető emberi szükségleteket – például a lakhatást – kielégítő jóléti állam.

Rendszerszinten és hosszú távon persze a profitmotívum kiiktatása a legjobb megoldás a szolgáltatótársadalom gondjaira (is). Aki szerint ez egy radikális, légből kapott utópia, annak ajánlom a létező példákat az állam és a közösségek nagyobb szerepvállalására a szolgáltatótársadalomban. Skandinávia a posztindusztriális átmenet során a közszolgáltatások kiterjesztésén keresztül tudta kordában tartani az egyenlőtlenségeket. A közszolgáltatások Skandináviában nem csak az állampolgároknak biztosítanak egyenlő hozzáférést, hanem stabil és relatíve jól fizető középosztálybeli munkahelyeket teremtenek, ahol jellemzően nők helyezkednek el. És ezek a munkahelyek nem az állami bürokráciában, hanem alapvető szolgáltatásokban, az oktatásban, egészségügyben, gondozásban koncentrálódnak.  A skandináv országokban minden harmadik alkalmazottat az állam foglalkoztat, és ez jól megfér a privátszféra versenyképességével. A nem alapvető szolgáltatásokban (például a vendéglátásban) is léteznek alternatívák, amelyek nem a profitszerzésre, hanem a közösségi szolidaritás elvére épülnek, mint például a szövetkezeti modell, amit Magyarországon többek közt a budapesti Gólya Presszó visz tovább minden nehézség ellenére.  A szövetkezeti és egyéb fenntartható gazdaságszervezési modellek terjesztése a Szolidáris Gazdaság Központ célja.

Ezek a pozitív modellek, de a baloldalnak közben néhány dologgal le is kell számolnia, ha az eddigieknél sikeresebben akarja kezelni a posztindusztriális társadalom problémáit: az illúziókkal, a nosztalgiával és a defetizmussal. Amikor a szolgáltatótársadalomról van szó, illúziókkal elsősorban a harmadik utas – balközép – liberális térfélen találkozunk. Politikai illúziók keltésére kifejezetten alkalmas volt az az ezredforduló környékén népszerű utópikus elképzelés, ami szerint a posztindusztriális társadalom egyben posztmateriális társadalom is. Ez a tévhit Ronald Inglehart politológus kutatásaiból nőtt ki, aki szerint a nyugat-európai országokban – és tendenciaszerűen a világ más részein is – a társadalom növekvő részének értékrendjét már nem az anyagi javak birtoklásának vágya határozza meg, hanem posztmateriális, életmód- és életminőségbeli kérdések.

Inglehart állítása arra a feltételezésre épül, hogy a szolgáltatótársadalomban az alapvető létbiztonság adottnak vehető a nagy többség számára – főleg a fiatalabb generációkban. Ha más nem, az elmúlt tizenöt év gazdasági válságai bizonyították, hogy Inglehart mekkorát tévedett. A közelmúltban egy olyan generáció nőtt fel Észak-Amerikában és Európában, amelynek a materiális szorongás és az idősebb generációknak való anyagi kiszolgáltatottság az osztályrésze, legyen szó lakhatási válságról, a jóléti állam leépüléséről vagy az állandó munkaerőpiaci bizonytalanságról. A baby boomer generáció pedig hiába van pénzügyileg jobban ellátva, ha az ő időskorukat pedig az egyre mélyülő gondoskodási válság bélyegzi meg.

A másik oldalon a nosztalgia és a defetizmus a kritikai baloldal soraiban szokta felütni a fejét, mint az új társadalmi helyzetre adott intellektuális reakciók. Ellentétben a harmadik út hamis illúzióival, ezek a reakciók szerencsére nem állnak össze egységes ideológiává, de mégis hátráltatják a kritikai baloldalt abban, hogy megtalálja a prioritásait. A nosztalgia és a defetizmus szorosan összefüggnek, és leginkább akkor kerülnek elő, amikor a kritikai baloldal a balközép vereségeit elemzi. Jó példák erre az utóbbi évek baloldali tragédiái, a Brexit-népszavazás és Trump megválasztása. A kritikai baloldal olvasata szerint ezek az események azért történhettek meg, mert a balközép cserbenhagyta a hagyományos szavazói bázisát, a kékgalléros munkásságot, amely végül a populista jobboldal karjaiban kötött ki. Ebben a magyarázatban sok igazság van, de az én problémám vele az, hogy csak egy részkérdést magyaráz, és nem mutat életképes alternatív politikai stratégiát.

A kékgalléros ipari munkások az USA-ban, Nagy-Britanniában, de még az olyan, lassabban dezindusztrializálódó országokban is, mint Németország vagy Magyarország, egész egyszerűen nincsenek már (és igazából sosem voltak) annyian számszerűen, hogy csak velük választásokat lehessen nyerni. A sikeres baloldal politikája mindig is a koalícióépítés politikája volt, akár a parasztpártokkal, akár a radikális polgári pártokkal való szövetségről volt szó. Ráadásul az ipar leépülésének kontextusában a kékgalléros munkásságra támaszkodás egy defenzív helyzet elfogadását jelenti. Márpedig ezt a harcot nem lehet csak védekezéssel megnyerni.

A munkásmozgalomnak és a baloldali pártoknak legalább olyan erős jelenlétet kell felmutatniuk a szogáltatótársadalom bástyáiban, mint a kékgalléros ipari munkahelyeken.

Vannak erre utaló biztató jelek, a fent említett európai példákon kívül még a vadkapitalizmust a szolgáltatótársadalomra teljességgel átültető USA-ban is. Néhány hete a Google-nál alapítottak szakszervezetet, 2019-ben pedig pedagógussztrájk-hullám söpört végig az országon. A Covid kapcsán felmerülő legnagyobb kérdés, hogy mi fog történni a szolgáltatótársadalom legkiszolgáltatottabb rétegeivel, akik most egyre hosszabb időre esnek ki a munkaerőpiacról. Az ő bizalmuk visszaszerzése a kulcsa bármilyen életképes jövőbeli baloldali koalíciónak világszinten és Magyarországon is.