Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A (fél)periféria lázadása: rebellis városok Barcelonától Belgrádig

2020 – Forradalmak Rojavától Washingtonig címmel december 10-11-én nemzetközi konferenciát tartottak az észak-szíriai Rojavában kibontakozó demokratikus- és emancipációs kísérletről, illetve annak visszhangjáról. A Szolidaritás Rojavával csoport, az Eszmélet folyóirat és a Táncsics – Radikális Balpárt által szervezett beszélgetések alapján felmérhetjük, milyen hatást gyakorolt a Szíriában folyó polgárháború árnyékában szárba szökkenő kurd példa kontinensünk (fél)perifériás országaiban, így a posztszocialista „Kelet-Európa” Magyarországán.

Az Eufrátesztől a Dunáig, avagy a történelmi kontextus

A két régió történelme között több hasonlóság figyelhető meg. Mind Kelet-Közép- vagy Kelet-Európa, mind Szíria és a tágabb értelemben vett Közel-Kelet esetén egy multietnikus, illetve vallásilag is sokszínű régióról beszélhetünk, melynek lakói külső birodalmak fennhatósága alatt éltek generációkon keresztül. Emellett fontos kitérnünk a régiók fejlődése közötti különbségekre is. Míg az európai kontinens keleti felén a Habsburgok, Romanovok, Hohenzollernek vagy az Oszmánok dinasztikus birodalmainak felszámolását követően Versailles-ban a győztes hatalmak (az esetek többségében szintén soknemzetiségű) nemzetállamoknak kikiáltott kisállamokat hoztak létre, addig az oszmán fennhatóság alatt lévő közel-keleti területek angol és francia mandátumterületekké, kvázi gyarmatokká lettek. Így került Szíria a szomszédos Libanonnal együtt Franciaország fennhatósága alá, amely alól csak 1946-ban szabadult fel.

Míg Szíria és a területén élő kurdok a második világháborút követő hidegháborús érában az USA és a szovjetek között ingadozó antikolonialista harmadik világ diskurzusába kapcsolódtak be, addig Kelet-Európa országaiban a II. világháború után egy rövid demokratikus periódust követően a Szovjetunió támogatásával kommunista pártok ragadták magukhoz a hatalmat. Az országaikat megszállva tartó szovjet csapatok szuronyainak árnyékában hatalomra került politikai szereplők sztálini mintára egy militarista, felülről irányított önkényuralmi alternatív szocialista modernizációt próbáltak végrehajtani, ami nagy hangsúlyt fektetett az iparosításra. Az államszocialista modernizációs kísérlet 89-91-es bukásához belső és külső faktorok egyaránt hozzájárultak, a tervgazdálkodás rugalmatlanságától a rendszerben jelen lévő demokráciadeficiten át a hatalmas összegeket felemésztő fegyverkezési versenyig. A rendszer tekintélyelvű jellegét mi sem mutatja jobban, mint hogy az említett államszocialista rendszerek gyakran katonai erővel verték le a saját egykori bázisukon szerveződő paraszti- és munkáslázadásokat. Elég itt az 1953-as berlini munkásfelkelésre, az 56-os budapesti és lengyelországi eseményekre vagy a 68-as prágai tavaszra gondolni.

Rojava esetében azonban az államszocialista rendszerek élcsapat elképzelésével szemben széleskörű tömegbázis alkotja a társadalmi változás motorját. Ez teszi az egykori spanyolországi szindikalistákkal, illetve a mexikói zapatistákkal rokon észak-szír példát a legjelentősebb kortárs emancipatorikus projektté. Ezzel szemben napjainkban a kelet-európai posztszocialista vagy a dél-európai jobboldali, nem egyszer fasiszta diktatúrák alól felszabadult országokban a közvetlen demokráciát, feminizmust vagy a municipalizmust zászlójukra tűző mozgalmak döntően urbánus, középosztálybeli, kis aktivista hálózattal, valamint támogatással bíró jelenségek.

A két példa összevetését megnehezíti az is, hogy Rojava egy posztkoloniális közel-keleti országban található, addig Magyarországot, valamint Kelet-Európa jelentős részét a különféle multilateriális euroatlanti szervezetek – mint a NATO vagy az EU – keleti bővítései még sűrűbben beágyazták, integrálták a kapitalista világrendszerbe. A hazai kontextusra jobban alkalmazható a latin-amerikai mozgalmaktól eredő átmeneti stratégia, a népi önrendelkezés: ebben az esetben a neoliberális hegemóniába előnytelen pozícióban bekapcsolódó ország kormánya szövetséget köt a népi mozgalmakkal. A fejlesztő állam újraelosztás által igyekszik javítani a prekariátus körülményeit, melyet az intenzív exportból, valamint a mezőgazdaság és az extraktív iparágak – mint a kőolajkitermelés vagy a más nyersanyagok bányászata – felpörgetéséből finanszíroznak. Azonban az okozott környezeti károk és más negatív hatások döntően azokat a vidéki, sok esetben őslakos közösségeket érik, akik a népi mozgalmak támogatóinak derékhadát adják. Így hosszútávon ez hozzájárulhat a város és a vidék közötti ellentét kiéleződéséhez, szembefordítva a népi mozgalmakat a kormánnyal, illetve a városok prekariátusával.

Latin-Amerika példája rámutat a politikai célok és a beágyazottság közötti különbségre. Megmutatja, hogy a világrendszerben lévő előnytelen pozíció és az ennek javítására tett kísérletek korlátozzák ezeket a kormányokat politikai céljaik megvalósításában, és hogy szavazótáboruk, valamint a céljaik sokszor ellentétben állnak egymással, ami veszteségeket, továbbá érdeksérüléseket okoz. Ez rámutat arra, hogy a korlátozott cselekvőképességük miatt nem érdemes például a görög újbaloldali Szirizát az euróválságban való meghátrálása miatt (a jogos kritika mellett) a vádlottak padjára állítani, hiszen előnytelen beágyazottságuk, valamint a fokozódó külső nyomás miatt pályájuk kvázi determinált volt. Mindemellett a dél-amerikai és a görög példa is gazdag, tanulmányozást érdemlő anyagot képez, amelyből az emancipatorikus ügyekért küzdő pártok, illetve mozgalmak levonhatják a megfelelő elméleti, illetve szakpolitikai következményeket.

A latin-amerikai eset kiemeli a mozgalmakkal való szövetségkötés, kapcsolatépítés jelentőségéget, míg a kurd példából többek között az emancipatorikus projektben való széleskörű társadalmi részvétel jelentősége lehet számunkra a tanulság.

Azonban érdemes egy pillantást vetni a szövetségkötés alanyaira, a mozgalmakra is.

A lokális cselekvés dicsérete

A municipalista megközelítés szerint a politikai változás előmozdításának legmegfelelőbb terepe a város vagy más, legkisebb közigazgatási egység. A municipalisták a hagyományos pártpolitika és intézményrendszer alternatíváját kívánják létrehozni helyben, miközben a politika fókuszában tartják globális kérdéseket is. A lokális ügyek mentén szerveződő mozgalmak széleskörű témákat emelnek be a közbeszédbe az Airbnb szabályozásától a környezetvédelmen át a lakhatási válságig. A centrumországokban egyedülálló ilyen kezdeményezés a brit Munkáspárt által is felkarolt, a szolidáris gazdaság iránt érdeklődő olvasók számára ismerősen csengő Preston-modell, amely zászlajára tűzte, hogy a dezindusztrializáció sújtotta területeket a helyi erőforrások helybentartásával, a gazdaság lokalizálásával virágoztassák fel újra. A municipalista törekvések európai zászlóshajója azonban az aktivistából és mozgalmárból Barcelona első női polgármesterévé választott Ada Colau vezette katalán Barcelona en Comú, amely mozgalom a közvetlen demokrácia mellett egy alternatív turisztikai modell és a korrupció visszaszorítása mellett száll síkra. Régiónkbéli példa a környezetvédelmi mozgalomként induló szerb Ne da(vi)mo Beograd, amely az Abu Dhabi-i ingatlanbefektetők és a szerb kormány által a Száva partján balkáni Manhattant álmodó Belgrád a vízen projekt ellen tiltakozva, tömegeket a főváros utcáira víve vitte be a közbeszédbe a beruházás várható ökológiai árát, illetve a projektet belengő transzparencia-hiányt.

Magyar példaként a lakhatási válságot, a hajléktalanok helyzetét és a kilakoltatások ügyeit felkaroló A Város Mindenkié mozgalom említhető meg, ebből a csoportból indult Udvarhelyi Tessza is, aki a részvételi akciókutatások népszerűsítőjeként a tudományos szférában is törekszik az inkluzívabb, emancipatorikus gyakorlatok, módszertanok bevezetésére, illetve elfogadtatására. Azonban nem csak az utcai aktivizmusban, hanem a politikai arénában is formálódóban vannak az olyan politikai pártok, akik zászlójukra tűzik a társadalmi igazságosság ügyét.

A prekariátus pártjai

A 2008-as gazdasági válságot követő baloldali megújulási tendencia olyan centrumországokbéli példáiról, mint a Blair-féle New Labourtől a dolgozói érdekképviselet hagyományaihoz Corbyn vezetése alatt (átmenetileg?) visszataláló brit Munkáspárt vagy a majdnem a Demokrata párt elnökjelölti posztjáig menetelő Bernie Sanders vezette demokratikus szocialisták, gyakran esik szó. Azonban az európai kontinens perifériáján is megjelentek a korszerű újbaloldali, gyakran populistának nevezett/címkézett pártok, akik egyszerre határozzák meg önmagukat (leginkább Közép- és Kelet-Európában) az államszocializmussal és a sok esetben a diszkreditált rezsim tagjaiból a megszorítási politikákat elfogadó, illetve levezénylő posztkommunista baloldallal szemben.

Sajátos kettős helyzetben van a német Die Linke, amely egy centrumország periférikus területén, az egykori NDK-t képező tartományokban bír jelentős szavazóbázissal. A EU déli perifériáján aktív a spanyolországi megszorításellenes Podemos, míg a görög Sziriza az euróválság, illetve egykori pénzügyminisztere, Jánisz Varufákisz által életre hívott, az EU demokratizálását és szorosabb integrációját támogató DiEM25 nevű páneurópai mozgalom miatt vált ismertté. Kelet-Európában is megjelentek az újbaloldali formációk a mérsékelt reformista, hagyományos szociáldemokrata tradíciót aktualizáló pártoktól a radikális baloldali tömörülésekig, a lengyel Razemtől a szlovén Levicán át a szerb PRL-ig. Régiónk említett pártjai elsősorban fiatal formációk, amelyek a nagyvárosokban kispártként jelentős aktivista múlttal, illetve kapcsolati hálóval bírnak, azonban csekély a kormányzati tapasztalatuk.

Elsősorban a társadalmi igazságosság kérdéseit és a jelentősebb állami szerepvállalást, valamint a nagyobb újraelosztást helyezik programjaik középpontjába, de fontos szerephez jutnak a nemek közötti egyenlőség, továbbá a környezetvédelem kérdései is. Míg az euróatlanti integráció olyan negatív aspektusaival szembeni kritikájuk, mint a munkaerő elszívása, pedig alternatívát nyújthat a nacionalista keretben értelmezett „Kelet-Nyugat” ellentétre.

A belső, illetve beáramló erőforrásokat megnyirbáló korrupció elleni küzdelem, valamint az EU elmozdítása a tagállamok közötti szolidaritás irányába meghaladhatja a rendszerváltozás óta remélt, de a jelenlegi gazdasági helyzetben lehetetlennek tűnő felzárkózás reményét. Az említett pártok meggyökeresedését gyakran hátráltatja, hogy hibrid rezsimekben működnek, valamint az, hogy a régió államszocialista múltja és a rendszerváltozást követő posztkommunista baloldal diszkreditálta a baloldali megnevezést.

A rendszerkritikus pártok megjelenése a nemzeti parlamentekben a kontinens keleti, illetve nyugati felén, valamint az európai parlamentben közelebb hozhatják Brüsszel és az  Unió elvont képét az európai választópolgárokhoz, ami első lépése lehetne annak, hogy napjaink homályos Európa-eszméje ne csak az Örömódát, olcsó és kiszolgáltatott keleti munkaerőt vagy külföldi Erasmus-félévet jelentsen, hanem megerősített munkavállalói jogokat, zöld átmenetet és egy tényleg szolidáris Európát Sevillától Tallinig.

Az említett példák általános konklúziója talán az, hogy az utcai aktivizmus és a politikai arénában való érdekérvényesítés kiegészítik egymást. A politikai arénában magukat megmérettető pártnak érdemes becsatornáznia az aktivisták és civil szervezet helyi tudását a döntéshozatali folyamatba, valamint meghívni őket a szakpolitika formálásában. Míg a széles tömegeket mozgósító mozgalmak nyomást tudnak gyakorolni a politikai szereplőkre, valamint nagyobb legitimitással, illetve érdekérvényesítő potenciállal bírnak. Alulról szerveződő (grass-root) jellegük pedig demokratizálhatja a közéletet, ösztönözheti az átlag állampolgárt a politikai részvételre, ami pozitívan hat az ország demokráciájára is. Minél szélesebb tömeget vonunk be a demokratikus folyamatba és kapnak szót az életüket érintő döntésekbe, annál inkább válnak lakosokból öntudatos állampolgárokká. Ezt bizonyítja a gyakorlat is Barcelonától Rojaváig. Csak fel kell ismernünk, hogy ezek a társadalmi igazságosságért és az egyenlőségért folyó lokális küzdelmek mind egy nagy globális változás részei, így az ő harcuk a miénk is.

Címlapkép: Fotó: Mérce