Az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatalának (UNODC) friss jelentései szerint az elmúlt években rendre dőlnek meg a kokaintermesztés globális rekordjai: a tavaly kiadott, 2017-re vonatkozó dokumentum 1976 tonnára becsülte a termelés értékét, 2018-ban pedig ennél valamivel kevesebb, 1723 tonna készült 100 százalékos tisztaságú kokainból. A nemzetközi becslések valahová 70 és 80 milliárd dollár közé teszik évente a kokain-kereskedelemmel foglalkozó piac értékét, ami nagyjából az 2018-as magyar nemzeti össztermék fele.

Ahogy általában a kábítószerekre, úgy a kokainra is igaz, hogy meglehetősen kevés reális információnk van a termelés, kereskedelem és fogyasztás létező mintázatairól, összefüggéseiről, holott globálisan több százmillió ember életére van kihatással: a már idézett UNODC jelentés szerint 2017-ben 188 millió kannabiszfogyasztó, 53 millió ópioid-fogyasztó, illetve 18 millió kokainfogyasztó élt a Földön.

Fehérgalléros kóla

A valós ismereteket inkább a tabusító, elkendőző mítoszok, a titoktartás és az olyan egzotizáló kulturális termékek helyettesítik, mint amelyik a Netflix nagy sikerű filmsorozata, a Narcos volt. Amelyből ugyan kaphattunk egy vázlatos történeti áttekintést a kolumbiai és mexikói nagy drogkartellek felemelkedésének epizódjaiból, de közben az egész sztori átvedlik valami hétköznapi életünktől eltávolított, azon kívül álló, egzotikus látványossággá. Talán semmi sem szemlélteti jobban ezt a jelenséget, mint azok a turistatömegek, akik a sorozat megjelenése után ellepték Pablo Escobar egykori telephelyét, a kolumbiai Medellín városát, tehetős nyugatiaknak kellemes borzongásra alkalmat adó skanzenné alakítva a helyi lakók hétköznapi életét, örömeit, szenvedéseit. (Erről két éve a Guardian forgatott megvilágító erejű videóriportot.)

Holott ahogyan az elhallgatásaink, tabusításaink, úgy ezek az eltávolító reprezentációk sem nagyon vannak köszönőviszonyban a valósággal.

„A kokain immár nem a felső tízezer vagy a bűnözők krémjének kiváltsága. Ránk köszön a bulvárlapokból, a celebek világából, a céges partik és bulizó fiatalok történeteiből. Ott van a politikus pályafutását tönkrevágó felvételen. A halálos balesetet okozó taxis vérében. A BKV-val közlekedő okos elosztó táskájában. A menekülő díler eldobott zacskójában. A jachtokon, a szórakozóhelyek szeparéjában, a DJ zsebében. A futárok gyomrában, a vidéki panelház fürdőszobájában haldokló albérlő vérében”

– fogalmaz nemrég megjelent új könyve, a Magyar kóla előszavában Dezső András újságíró. A magyar szervezett bűnözés közelmúltjának történetét feltáró újságíró most arra vállalkozott, hogy ennek a globális termelési, kereskedelmi és fogyasztási láncolatnak a magyar szemeit térképezze fel.

Az idézet amúgy eszünkbe juttathat egy másik hasonló témájú könyvet, a kalábriai maffiáról leleplező erejű könyvet író (ebből sorozat is lett: Gomorra), és amiatt hosszú évek óta rendőri védelemben élő Roberto Saviano 2015-ös Zéró, zéró, zéró c. művét, amelynek a magyar fordítása történetesen szintén idén jött ki (meg fogtok lepődni: ebből is sorozat lett). Az olasz szerző a globális kokainkereskedelem feltérképezésére vállalkozott, és maga is a hétköznapi emberek képével indít, a kamionsofőrével, aki kávéval látja el kávézóink százait, az ápolóéval, aki kicseréli nagyapáink katéterét, a szobafestőével, aki épp a lakásunkat újítja fel, és akiknek a vérében mind ott lüktet a kokain, amely képes emberfeletti erőt kölcsönözni nekik még pár túlóra átvészelésére.

Saviano könyvét sokan kritizálták nem épp szakszerű forráskezelése miatt, illetve a tények és fikció nem mindig pontosan szétszálazható elegyítése miatt. Dezső szerencsére nem teszi ki olvasóit annak, hogy azon kelljen rágódniuk, mi itt a valóság, és mi a költemény, elbeszélése még akkor sem csúszik ki a tárgyilagosság kereteiből, amikor olyan régen volt (emiatt: aluldokumentált) magyar „kokainkirályok” történeteit eleveníti fel, mint a Horthy-korban „terítő” Kokós Lexié.

Savianót amúgy könyvének alcíme miatt akartam idecitálni („Nézz rá a kokainra, és amit látsz, az csak por. Nézz a kokainon keresztül, és amit látsz, az a világ”), hiszen a magyar kóla útját térben és időben végigkövető Dezső maga is egy egész társadalmat villant fel egyének sztorijaink keresztül.

A könyvet olvasva ugyanis egyrészt intim betekintést nyerhetünk azokba a személyes okokba, amelyek a ’90-es években arra sarkallnak fiatal lányokat, hogy kokainfutárnak álljanak, és akár börtönbe kerüljenek Kolumbiában vagy épp Pakisztánban.

De másrészt látjuk azt is, harminc év leforgása alatt, hogyan válik ez a helyi kereskedelem zárt bűnözői körök árnyékban folytatott műveleteiből szinte a „platformgazdaság” részévé, ahol már fehérgalléros, tisztes polgári munkával rendelkező emberek végzik azt, amit régebben még kigyúrt bűnözők végeztek.

A Magyar kóla így kicsit a félperifériás, kelet-európai középosztályosodás története is. A cikk elején idézett statisztikákból jól látszik, hogy a kokain még ma is egy viszonylag szűkebb réteg „fogyasztói kosarának” a része, ennek elsősorban a magas ára az oka. Dezső pontosan írja le, hogy a rendszerváltás után ezt a luxust leginkább csak a szervezett bűnözői körök és a hozzájuk kapcsolódó szürkezónás üzletemberek, a magyar kapitalizmus úttörői engedhették meg maguknak, 2020-ra azonban kiszélesedett a fizetőképes közönség, és ezzel párhuzamosan az észak-amerikaihoz és nyugat-európaihoz hasonló középosztálybeli kiskereskedelmi és fogyasztási mintázatok alakultak ki.

A könyvben rendőrök, ügyvédek, futárok és kiskereskedők (én)elbeszélésein, bírósági iratokon és hivatalos dokumentumokon keresztül elevenedik fel ez a „normalizálódási” folyamat. Amely ugyan az utolsó pillanatig sem nélkülözi azokat a már-már karikatúrába hajló szélhámosokat és bűnözőket, akiknek képét a kábítószerekhez társítjuk, de ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz egyre tisztább, egyre polgáribb az általános kép.

És ilyen értelemben – egy pillanatig sem elvitatva Dezső munkájának érdemeit – megkockáztathatjuk: a magyar kóla útját feltérképezni valószínűleg kevésbé megterhelő feladat, mint fejest ugrani a társadalom kevésbé tehetős és legszegényebb rétegei körében dívó dizájnerdrogok világába. (De még egyszer hangsúlyozom: ez a mondat csak ebben az összehasonlításban állja meg a helyét.)

A globális pénzügyi rendszer lüktető vére

A Magyar kóla olvasása közben többször eszembe jutott az is, vajon mi is lett azokkal a jelentős bevételekkel, amelyeket a könyvben szereplő magyar Escobarok annak idején megkereshettek. Hogyan mosódik tisztára ez a pénz?

Persze, nem fair ezt a kérdést épp Dezső kötetével szembe szegezni, hiszen a követhetetlen offshore számlákkal, üzleti- és banktitkokkal körülbástyázott konkrét pénzmozgásokra általában csak akkor derülhet fény, ha valami hackernek vagy szivárogtatónak alkalma nyílik nagy nyilvánosság előtt megszellőztetni azokat.

De azt azért érdemes hozzátennünk, hogy ezek a pénzmozgások ugyanúgy részét képezik a kokain útjának, ahogyan a kokacserje művelése, kémia feldolgozása, illetve a csempészet és a fogyasztás.

Ez a pénz ugyanis a globális pénzpiacok vérkeringésének egyre fontosabb részét teszi ki, és ekképp a kokain ugyanúgy ott van a tisztes bankár sikerdíjában, a részvényes osztalékában, ahogyan a lakótelepi fürdőszobában haldokló férfi vérében. A világ egyik legfontosabb pénzügyi központjának otthont adó Egyesült Királyságban a politikai döntéshozók már a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján tisztában voltak azzal, hogy a londoni székhelyű bankszektor milliárdos nagyságrendben mossa tisztára drogkereskedők és más nemzetközi szervezett bűnözői körök pénzét, ám ez ellen azóta sem történt semmi érdemi lépés.

Olyannyira, hogy az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma 2012-ben már drámai lépésre szánta el magát, és 1,9 milliárd dollárra bírságolta a brit HSBC bankot, amiért az nem tanúsított érdemi ellenállást, miközben a mexikói Sinaloa kartell kábítószer-kereskedelemből befolyt jövedelmét mosta tisztára rajta keresztül.

És bár a HSBC a rekordmagas bírság hatására fogadkozott, hogy lecsap a pénzmosásra, épp ősszel szivárgott ki egy rakat dokumentum az amerikai kormányzaton belülről, amelyekben a pénzintézet továbbra is kitüntetett szerepet játszik, más brit és európai bankokkal együtt. A FinCEN iratokként elhíresült dokumentumokból nemcsak arról kapunk megdöbbentő képet, hogy a szervezett bűnözés milyen óriási szerepet játszik a globális pénzügyi rendszer működésében, de találkozhatunk Dezső korábbi könyvének, a Maffiózók mackónadrágban című kötetnek egyik szereplőjével, a Szeva bácsiként elhíresült orosz bűnözővel, aki az iratok tanúsága szerint nagyjából 1 milliárd dollárnyi kétes jövedelmet mosott tisztára a JP Morgan bankon keresztül.

Hogy mennyire nem történik semmi hatékony ellenlépés ezen a területen, arra kiváló példát szolgáltatnak a brit Nemzeti Bűnüldözési Ügynökség (National Crime Agency) éves jelentései, amelyek pénzmosásra vonatkozó részei szinte szóról szóra megegyeznek: megállapítják, hogy a brit bankokon keresztül szervezett bűnözői körök évente több száz milliárd (!!) fontot mosnak át, majd felsorolják azokat a feltételeket, amelyek ilyen vonzóvá teszik a brit pénzügyi szektort. Feltételeket, amelyeket könnyű lenne szabályozás által megváltoztatni, ha lenne rá akarat.

Középső ujj az egyenlőtlen cserének

Van még egy dimenzió a kokain kapcsán, amelyet Magyarország elhanyagolható méreteiből kifolyólag lehetetlen lett volna érzékletesen megjeleníteni a Magyar kólában. Ha az előbb arról volt szó, milyen fontos tartóoszlopát képezi a világgazdaságnak, akkor arról is érdemes pár szót szólni, az egyenlőtlen cserén alapuló világgazdaságunk hogyan járul hozzá a kokaintermelés fennmaradásához.

Széles körben ismert tény, hogy a világ kokaintermelése szinte kivétel nélkül három latin-amerikai országból – Kolumbiából, Peruból és Bolíviából származik –, és a „drog elleni háború” évtizedei alatt elköltött istentelen mennyiségű dollár és emberi erőforrás ellenére ezt az iparágat mégsem sikerült letörni, minden alkalommal újjászületik. A kokain ugyanis azon kevés árucikkek egyike, amelyikből elsősorban nem a legfejlettebb országok nagyvállalatai, hanem a helyi – szervezett bűnözőkből álló – oligarchia gazdagodik. Vagyis azon kevés ágazatok egyike, ahol a periféria vállalkozó szellemű emberei nem csupán alárendelt, közvetítői pozícióban szerepelhetnek, hanem ők lehetnek a tápláléklánc csúcsán. Ez – és nem a „fogyasztói igény” – jelenti az elsődleges okot, ami miatt folyamatosan újjászületik ez az ágazat a világ legnagyobb katonai hatalmának ökle alatt is.

„Az egyetlen nyersanyag, aminek növekedett az értéke, az a kokain. Az egyetlen multinacionális üzlet, ami a mi országainkból származik, az a drogkereskedelem. Az andoki országok integrációja felé a leghatékonyabb erőfeszítéseket a drogkereskedők tették”

– foglalta össze a helyzetet az ENSZ közgyűlése előtt tartott beszédében Alan García Pérez perui elnök 1985-ben.

Leegyszerűsítve a globális árucsere úgy működik, hogy a periféria nagyon olcsó munkaerő által kitermelt, olcsó nyersanyagokat termel, amelyeket nagy globális monopolcégek tartanak ellenőrzésük alatt, ezért is tudják folyamatosan alacsonyan tartani a nyersanyag és a munkaerő árát. Nincs alternatívájuk, így néhány nagy cég (Unilever, P&G, Kraft, Nestlé stb.) mondhatja meg, mennyiért vásárolja fel a pálmaolajat, a kávébabot vagy más nyersanyagot. Ebből aztán a globális északon lesz iparilag feldolgozott, a nyersanyagnál jelentősen drágább termék. Itt halmozódik fel tehát a profit nagy része, amiből a fejlett országok dolgozóinak is jut valamennyi. Ennek a helyzetnek köszönhető például, hogy Brazília történelme során folyamatosan az egyik legnagyobb kakaótermelő volt a világon, csokoládéból mégis mindig importra szorult. (Az ilyen példák sora gyakorlatilag kimeríthetetlen.)

Hogy emiatt a folyamat miatt milyen lesz ezeknek az országoknak a kereskedelmi mérlege, az könnyen kikövetkeztethető: mínuszos. Ami miatt persze folyamatosan külföldi hitelekre is szorulnak.

Na, a kokain az pont nem illeszkedik ebbe a mintába. A kokacserje az egyetlen olyan nyersanyag, amelyet helyben dolgoznak fel, így az ebben utazó szervezett bűnözői körök kezében marad számottevőbb profit is. Ezért éri meg egy kolumbiainak inkább ezzel, mint banánkereskedelemmel foglalkozni. De az átlag kokatermesztő számára is van itt motiváció, hiszen bár ebben az esetben is alulfizetett és kizsákmányolt, alig részesül a keze közül kikerülő termék által fialt százmilliárdokból, ennek ellenére a helyi drogbáró gyakran mégis jobban fizet, mint a Nestlé vagy a Dole Food.

Sőt, ezek a maffiózók – olasz kollégáik példáját követve – olykor még közösségi fejlesztésekbe, lakhatásba, egészségügyi ellátásba is fektetnek, amivel egész közösségek háláját vívják ki.

Mindebből a szempontból igen beszédes Pablo Escobar példája, aki Medellín egész lakónegyedeibe fektetett be, de a híresztelések szerint Kolumbia nemzetközi tartozásait is átvállalta volna a 80-as évek végén, ha a kormányzat nem adja ki őt az USA-nak.

Mindezeket a dimenziókat csak azért villantottam fel, mert érdekes látni, hogyan áll össze egyetlen hatalmas, ellentmondásokkal teli globális egésszé a konvektor mellett lengetett fehérporos zacsi, a vidéki panelház fürdőszobája, a kolumbiai földművelők, a világ legnagyobb bankjai és multinacionális vállalatai, illetve a szervezett bűnözők. A Magyar kóla egy hiánypótló újságírói munka, amely ennek a kaotikus egésznek egy eddig alultanulmányozott részét tárja elénk, részletgazdag módon, empátiával. Ki tudja, talán egyszer még filmsorozat is lehet belőle…