A Demokrata Párt elnökválasztási győzelme nyomán Európa-szerte megkönnyebbült sóhaj szállt fel a külügyminisztériumokban. Vezető külügyérek sokasága dőlt hátra elégedetten, telefonszámokat és email-címeket ástak elő régi State Department-es partnereikhez, és nosztalgiázva emlegették fel a 2016 előtti időket, amikor nem egy viharosan cikázó, minden diplomáciai szokásra fittyet hányó, folyamatosan cserélődő állományú, hisztérikus, elefánt a porcelánboltban-szerű amerikai külpolitikával kellett megpróbálni az együttműködés minimumát. Joe Bidennel minden visszaáll a régi kerékvágásba, az atlantizmus, az amerikai-európai kapcsolatok éppúgy fognak kinézni, mint egykor, fénykorukban, remélik sokan. Ez azonban nem igaz. Sem Amerika, sem Európa nem olyan, mint 2016-ban volt, és kapcsolatuk sem fog úgy alakulni, mint Donald Trump előtt. De ez nem feltétlenül baj, ha az EU és tagállamai felkészülnek erre és proaktívan alakítják ezt a viszonyt.

Barátság zökkenőkkel

Kétségtelen, hogy minden valószínűség szerint a transzatlanti kapcsolatok sokkal barátibbá és konstruktívabbá fognak válni Biden elnökségének négy éve alatt. A legörömtelibb fejlemények talán a klímapolitika területén várhatóak, és a kampányban többször megígért visszatérés a Párizsi Egyezményhez új lendületet adhat a globális éghajlatvédelmi erőfeszítéseknek. De az európai diplomáciák irányítói nem fognak előre nem egyeztetett, váratlan húzásokkal sem szembesülni az Egyesült Államok részéről. Közös stratégiák kialakítására nyílik lehetőség Kínával, Oroszországgal, a Közel-Kelettel, a klímadiplomáciával, illetve a nemzetközi intézmények működtetésével kapcsolatban. Ismét megerősödhet az elmúlt években már temetett jog- és szabályalapú multilaterális világrend. Európa belső ellenzéke, a populista, euroszkeptikus erők, benne néhány hatalmon lévő illiberális kormányzattal, erős inspirációt és támogatót vesztenek Trump személyében. Ez pedig hozzájárulhat a populista trend végleges megfordulásához, az EU-t bénító belső viták csitulásához, az EU problémáinak közös, konstruktív megoldásához az ezt akadályozó szereplők visszaszorulásával (és ahhoz, hogy a Brexit az eddig gondoltnál is nagyobb bukás legyen Nagy-Britannia számára, ha nem számíthat „különleges” kapcsolatra Washingtonnal).

Baljós jelek

Vannak ugyanakkor jelek, amik óvatosságra intenek. Nem azért, mert a Biden-kormányzat ne fordulhatna jó szándékkal Európa felé. De van több ok, ami lehetetlenné teheti a korábbi kapcsolatok egyszerű újjáépítését. Először is a friss elnök ugyan még maga mögött tudhatja a Kongresszus demokrata többségét, de a Szenátus várható (bár csak jövő év elején kiderülő) republikánus többsége nagyon komoly fékezőerőt fog jelenteni bármilyen külpolitikai kezdeményezésnek. Ez megpecsételheti több olyan ügy sorsát, amit sokan szeretnének megoldottnak látni az óceánnak ezen az oldalán. Másodszor azért, mert a világ jelentősen átalakult az elmúlt négy évben, valamint mert a kontinens és az USA útjai időközben több területen más irányba vezettek. Az új viszonyok között a külpolitika számos területén konfliktus alakulhat ki az USA és Európa között.

Oroszország

Elég világos irányra számíthatunk Bidentől az Oroszországgal való viszonyban, ahol még a Trump-éra alatt is, az elnök tisztázatlan orosz kapcsolatai és inkoherens lépései ellenére (a Putyin elnök iránti szimpátia nem gátolta Trumpot abban, hogy elszántan piacot óhajtson teremteni az amerikai palagáznak Európában, az orosz gázszállítások rovására), maga az adminisztráció elég nyíltan a feltartóztatás politikáját gyakorolta Moszkvával szemben. Ez most sokkal határozottabbá válhat, az Egyesült Államok számára az orosz expanzió visszaszorítása egyértelműen fontos cél lesz. Ukrajna erős támogatót kap a Donbasz ügy rendezésére, ha már a Krím-félsziget valószínűleg örökre elveszett. Az orosz befolyásszerzés a Balkánon szintén az eddigieknél erősebb akadályokba ütközhet.

Paradox módon – miközben Amerika biztosan támaszkodhat Lengyelországra, a balti államokra vagy Romániára – épp néhány európai kormánnyal kerülhetnek szembe ennek kapcsán. Nem, nem Magyarországra gondolok elsősorban, bár a magyar kormány is számíthat néhány baráti tanácsnál erőteljesebb üzentre az oroszokkal folytatott biztonságpolitikai kockázatokat is felvető ügyletek miatt (például a Nemzetközi Fejlesztési Bank, Paks2, a magyar kormány engedékenysége az orosz szolgálatok jelenléte kapcsán stb.). De az Északi Áramlat 2 körül Németországgal ütköznek nagyon keményen az amerikai célok és érdekek, és a jó viszony amerikai részről való visszaállításához az európai partnereknek is kell majd gesztusokat tenniük. Párizs vagy Róma is szeret Oroszországgal üzletelni, és az utóbbi időben a Törökország és Franciaország között kialakuló feszültség jó érveket szolgáltathat Macron elnöknek is, hogy az Erdoğan neo-ottomán expanziójával konfliktusban lévő Moszkvát partnerként kívánja használni Törökország sarokba szorítására. Egyáltalán nem biztos, hogy Európa éppolyan elszánt Oroszország megrendszabályozásában, mint az Egyesült Államok. Amelynek ugyanakkor az elsődleges prioritása nem itt van.

Kína

Amerikára a nagy konfliktusok a következő években-évtizedekben a Csendes-óceán térségében várnak. A State Department figyelmének Kína felé fordulása nem Trumppal kezdődött, már a 2000-es években megtörtént, és ez nem fog változni Biden elnöksége alatt sem. Mindeközben Kína Európa számára nem biztonságpolitikai prioritás. A kínai-európai viszony meglehetősen pragmatikus, és az EU számos tagországa nagyon jelentős gazdasági érdekeltséggel rendelkezik Kínában. Az EU vonakodhat beleállni egy keményebb viszonyba Kínával, amit nagyon könnyen az európai üzleti lehetőségek bánhatnak az országban. Ez viszont konfliktust jelenthet az Egyesült Államokkal, amely baráti szövetségesétől el fogja várni, hogy álljon mellé a stratégiailag legfontosabb konfliktusában, legyen szó a folyamatban lévő kereskedelmi háborúról, a Dél-kínai-tenger ellenőrzéséről, Tajvanról vagy Hongkongról.

Közel-Kelet

Még bonyolultabb a közel-keleti viszony. Európa sokáig az USA legfontosabb partnere volt a térség stabilitásának biztosításban, ami az Egyesült Államok függősége miatt a régió olajforrásaitól évtizedeken át elsődleges prioritás volt Washington számára. Az amerikai palaolaj- és palagáz-forradalom eredményeként az USA nettó exportőrré vált ezen energiahordozókból, így a térség, és az annak stabilitásában stratégiai partnerként kezelt Európa jelentősége erősen leértékelődött. Amerika hátralépése a térség erőviszonyainak alakításából, épp egy intenzív beavatkozásokkal, háborúkkal, megszállásokkal teli korszak csúcspontján újrarajzolta a geopolitikai térképet. A korábbi viszonyokat szétdúló aktív beavatkozást felváltó, gyorsan kialakuló hatalmi vákuumnak meghatározó szerepe volt a jelenlegi kaotikus viszonyok kialakulásában. A helyzet rendezése az ebből fakadó migrációs nyomás alatt álló Európa számára sokkal égetőbb, mint Amerikának. Ráadásul a republikánus nyomás alatt egyáltalán nem biztos, hogy a Biden-kormányzat könnyen módosíthat Trump olyan lépésein, amelyek a republikánusok aktív táborán túl is támogatást élveznek. Ilyenek például az iráni atomalku felmondása, vagy az izraeli-palesztin konfliktusban a két állam megoldásnak való hátat fordítás, a ciszjordániai zsidó telepek bekebelezésének elfogadása és új szövetségi kapcsolatok építése a térségben Izrael körül. Mindez jelentősen különbözik az európai megközelítéstől, és kétséges, hogy a két irány közös nevezőre hozható-e.

Új életet lehelni a NATO-ba

Mindez a transzatlantizmus legfontosabb biztonságpolitikai garanciáján, a NATO-n belül is konfliktusokhoz vezethet. Nem csak Donald Trump törés-zúzása miatt került válságba az észak-atlanti szövetség. Más tényezők is kikezdték a szervezet működőképességét: a NATO-tag Törökország például szisztematikusan ássa alá a jó viszonyt és kerül konfliktusba NATO-szövetségeseivel, legyen szó Franciaországról vagy Görögországról. Az európai országok nagyobb hozzájárulását (a GDP 2%-át kitevő katonai költségvetés kritériumának csak egy-két tagország felel meg) pedig Biden is számon fogja kérni partnerein. Miközben a csendes-óceáni térség és a Kínával való konfliktus előtérbe kerülésével a globális politika fókusza elmozdul az észak-atlanti övezetből. Amerika új vezetése többet várhat el, és kevesebbet nyújthat Európának, mint a transzatlantizmus fénykorában. Európa jobban magára lesz utalva, mint a Trump-éra előtt a II. világháború óta bármikor.

Európa: az autonómia felé

Mindez pedig a végkonklúzió felé visz minket. Európa súlyos hibát követne el, ha egyszerűen úgy fogná fel a Demokrata Párt választási győzelmét, mint egy frissen kinyílt, múltba vezető ajtót. Sem az EU-nak, sem Amerikának nem vezet már vissza út a 2008-as pénzügyi válság vagy a Trump-kormány előtti viszonyokhoz. Az Európai Unió számára annál kevésbé lenne ez megnyugtató stratégia, mert Biden választási győzelme nem örökre szól. Trumpra több mint 70 millió amerikai szavazott, és az elektori kollégium végső összetétele nem tükrözi, hogy egyes csatatér államokban milyen éles küzdelemben sikerült csak biztosítani a demokrata győzelmet. Semmilyen garancia nincs arra, hogy négy év múlva a Republikánus Párt populista jobbszárnya, amely jórészt maga alá gyűrte már a pártot, nem áll elő egy bohócra sokkal kevésbé emlékeztető jelölttel, mint Donald Trump, és nem arat könnyű győzelmet egy szalonképesebb, kevesebbet twitterező, de tartalmilag nagyon hasonló programot képviselő jelölttel. Amerika transzatlantizmus iránti elkötelezettségének stabilitása megkérdőjelezhető. De még ha ez nem is következik be, Európa és az USA érdekei mára sok szempontból divergálnak.

Európa ráadásul Trump négy éve alatt rákényszerült, hogy elkezdjen gondolkozni azon, hogyan tudna autonómabbá válni, jobban megteremteni a saját biztonságát és érvényesíteni politikai és geostratégiai érdekeit egy nagyon gyorsan változó globális térben. Nem állítom, hogy messze jutott vele, pláne nem, hogy kidolgozta a megoldásokat. Azt viszont határozottan állítom, hogy Biden választási győzelme semmiképp nem ok arra, hogy sutba dobjuk az ez irányú erőfeszítéseket. Sőt, épp hogy arra kell használni, hogy az EU-USA viszonyok békés rendezése mellett, relatív biztonságban végezhessük el ezt a feladatot. Az Egyesült Államok még nagyon sokáig kitüntetett partnere lesz Európának, bármilyen politikai színezetű kormányzata lesz. A viszony rendezése és javítása ezért elengedhetetlen, és ez Bidennel meg is fog történni. Európa legfontosabb stratégiai feladata azonban elsősorban a saját önállóságának növelése, az amerikai gyámkodás kinövése, a felkészülés a poszt-transzatlanti korra. És valójában az Egyesült Államoknak is hasznosabb egy stabil, a közösnek mondható érdekek és értékek érvényesítésére, a geopolitikai stabilizációra legalább a szűkebb környezetében képes Európa – még akkor is, ha időnként az érdekeik ütközni fognak egymással –, mint egy gyenge, káosz övezte kontinens, amely minden konfliktushelyzetben amerikai közbelépésre van utalva.

Ehhez persze elsősorban Európának kell tennie. Rendeznie kell belső vitáit, közös prioriásokat kell megfogalmazni hatékony döntéshozatali eljárásokban, és azokat eredményesen, egységesen kell képviselni kifelé. Erőforrásokat kell melléjük állítani, hatásköröket és politikai hátországot.  De ez már egy másik történet.