Az, hogy a magyar média a 2010-es évek végére válságba került és növekvő mértékben volt kénytelen otthagyni a hirdetői, nagyvállalkozói tulajdonra épülő modellt, nem egyedül Orbán Viktor és a NER hibája: hasonló folyamatok emésztik fel és szorítják ki a hagyományos munkájukból az újságírókat világszerte. Ők és mi is növekvő mértékben csak az olvasókra számíthatunk.

Szabadulás a poliptól

„Olvasóink pénzéből finanszírozzuk a szerkesztőség működését, és ez a szabadságunk záloga. Nincs egyetlen olyan ember vagy emberek kis csoportja, amely megállíthatna, betilthatna, elhallgattathatna bennünket. Mindegyik előfizetőnk a saját fejével gondolkodik, saját véleménye van, saját ízlése, és amíg hajlandó fizetni a cikkeinkért, saját újságja is.”

– ezekkel a gondolatokkal üdvözölte Matúš Kostolný, a szlovák Denník N főszerkesztője október 1-jén a magyar Telex.hu olvasóit. Pár nappal azután, hogy a távozó indexesek 70 fős szerkesztőségének új lapja elindult.

Szavai ugyanúgy vonatkoztak a magyar, mint a Kuciak-gyilkosság után ugyancsak súlyossá vált szlovák sajtóhelyzetre, és meglátásai arról, hogy „[egy] ember, vagy emberek kis csoportja” is meg tudja állítani egy teljes szerkesztőség munkáját – ha éppen úgy akarja –, kőkemény tapasztalatból származik, amit az először a CEMP-től, majd az IndaMediától függő Index munkatársai is a saját bőrükön tapasztalhattak meg.

A Denník N története, ahogy arról Kostolný az Azonnali.hu-nak beszélt, 2014-ben kezdődött, amikor gyanús, maffia-hátterű oligarchák jelentek meg befektetési szándékkal a liberális szellemiségű SME hírportál körül. A kérdéses cégcsoport, a Penta ugyanis nyakig benne volt a titkosszolgálat által kiszivárogtatott, 2011-es „Gorilla-ügyiratban”, ami jól mutatja, hogy a szlovák szervezett bűnözés és a legnagyobb cégek, konszernek hogyan fonódtak össze végletesen Szlovákia politikai vezetésével.

A SME, mint az ország legnagyobb napilapja és online hírportálja klasszikus modellben, hirdetésszervező cégen keresztül szerezte a bevételét. Amikor azonban a Penta és nyilvánvalóan bűnözői hátterű oligarcháinak felvásárlását nem sikerült megakadályozniuk, akkor Kostolný és még 60 szerkesztőségi munkatársa azonnal felállt, majd ezután, 2014 végén létrehozták az ország első, mikroadományokra épülő nagy hírportálját a Denník N-t.

Mindez – mint az 2018-ban, egy szörnyű gyilkosság során kiderült – remek lépés volt, remek időben. Ugyanis ekkorra kezdett körvonalazódni, hogy a könnyen elérhető, internetes oknyomozás megjelenésével a Szlovákiát 1992-es megalakulása óta uraló, a csalást, sikkasztást, hamisítást sem megvető oligarcha-csoportok legsúlyosabb bűnei is napvilágra kerülhetnek.

Az, hogy az új helyzetet fel nem ismerve az oligarchák és politikai szövetségeseik meddig hajlandóak elmenni annak érdekében, hogy mindez – és a független média is – elhallgattathatóvá váljon, Ján Kuciak és párja brutális meggyilkolása szolgált emlékeztetőül.

A gyilkosságokat, amelyek nagy tömegtüntetéseket és a Fico-kormányzat vezető tagjainak lemondását váltották ki, a kezdetektől fogva Kuciak tényfeltáró cikkeihez kötötték. Ebben felmerült és továbbra is napirenden van egy régi, nagyon nagy hatalmú üzletember, Marián Kočner szerepe is, noha őt azóta a gyilkosság kitervelésének vádja alól társaival együtt hivatalosan felmentették.

Nem véletlen azonban, hogy a pozsonyi politikai elithez mindig közel álló fő üzletember, még a Vladimir Mečiar elnök „zavaros időszakában” vett részt erőszakos privatizációkban, és nagyon korán, 1998-ban – egy más által eladott, 3 millió német márkás tartozáson keresztül – felvásárolta az épp csak engedélyezett, induló szlovák kereskedelmi tévét, a Markízát. Ez pedig évtizedekre súlyos és megkerülhetetlen befolyást biztosított számára.

A szlovák példában, ahol a médiumokat a kilencvenes években elfoglaló, azokat egymás között passzolgató és politika-közeli oligarchák túlhatalma nemcsak nyomásgyakorlásokban, felvásárlásokban, hanem konkrét politikai gyilkosságokban is manifesztálódott, jól látszik, hogy az a modell, amit a rendszerváltás után Kelet-Európában megálmodtak – „liberális demokráciában” tevékenykedő gazdag médiavállalkozók nagy újságai – nemcsak a térségbeli spontán privatizáció miatt nem működik. A 2010-es évekre kiderült az is, hogy

amint egyre több pénz áramlott be az immár nemcsak a médiával foglalkozó gazdagok zsebébe Nyugaton, a régebbi demokráciákban is annál kevesebb levegőhöz jutott a független sajtó.

Minderre elég lenne akár a nyolcvanas évek Olaszországát példaként felhozni, ahol ugyancsak a kereszténydemokrata kormánypárttal erősen összefonódó maffia végzett számos újságíróval. Már persze azokkal, akik a gondosan elfoglalt és leuralt média ellenére is mertek politikai alkukat és ügyeket feltárni. Azonban mindez nem csupán a múlt. Az 1990-es, 2000-es években térségünkben is feltámadt egyfajta optimista naivitás azzal kapcsolatban, hogy a „szabad piacos” hirdetéses modell egyben függetlenséget is kínálhat. Arra, hogy ez a keleti blokkon kívül mindez mekkora problémákat okoz most is elég csak Daphne Caruana Galizia újságíró 2017 végi, Kuciakéhoz hasonlóan kegyetlen kivégzése Máltán.

Galizia, mint ma már ismert, a magát „szociáldemokratának” tituláló volt máltai miniszterelnök, Joseph Muscat barátai és üzletfelei nyomában járt: a szigetországot eltartó online szerencsejáték-üzlet, offshore euró-százmilliók, és a Rogán Antal miatt számunkra sem ismeretlen, ám Máltán virágzó letelepedési kötvény-biznisz részleteinek kiderítésén és közzétételén dolgozott, amikor autójába helyezett időzített bomba felrobbanása végzett vele.

Az üggyel kapcsolatban 2019 novemberében tartóztatták le Yorgen Fenech-et, egy dubaji offshore vállalkozás Máltán befolyásos tulajdonosát, saját jachtján. Az óriási botrány miatt Muscat végül lemondott, bizalmasaira hagyva a továbbra is teljes gőzzel működő máltai korrupciós gépezetet. Viszont Galizia halála után európai független újságírók emlékére megalapították a Daphne-projektet is, amelynek lényege, hogy kereskedelmi hirdetőktől és befektetőktől függetlenül, nemzetközi szinten gyűjtse össze a legfontosabb oknyomozó és tényfeltáró anyagokat, cikksorozatokat. Ezt pedig ők is kizárólag alapítványi pénzekből és pályázatokból teszik.

A Facebook és a Google hatalma

Nem kellenek azonban ilyen sokkoló és megrázó példák ahhoz, hogy belássuk, a kapitalista hirdetők által fenntartott, mégis tárgyilagos média modellje jóformán megszűnt. Vannak ugyan még nagy online és nyomtatott sajtók is, amelyek így működnek, azonban – ahogyan például a klímaválság egyre súlyosabb fordulatokat produkál – úgy válik a témákról készített riportok sora egyre kínosabbá mind a rendkívül fenntarthatatlan módon gazdálkodó nagy tech cégek, mind például az ugyancsak komoly hirdető autó- vagy élelmiszeripar számára. Egyre nyilvánvalóbb tehát, hogy a polgári demokráciákban a sajtót működtető gazdasági rendszer, a kapitalizmus egyre inkább a független média és főleg annak ellenőrző funkciója ellen fordul.

Ez jól megfigyelhető volt Nagy-Britanniában 2015-ben is, amikor a szinte teljes brit médiavilág, a lapok politikai irányvonalától függetlenül az ellenzék új vezetője, Jeremy Corbyn ellen fordult. Már a Munkáspárt vezetőjének megválasztása utáni pár hónapban hagyományos ellenőrző funkciójukat sutba dobva, agresszívan kezdtek hiteltelenítésébe a szélesebb közönség előtt. Az eredmény ugyan csak később, 2019 végére, de beért: a Munkáspárt vezetője – számos hibája ellenére – teljesen indokolatlanul vált veszélyes, terroristabarát szörnyeteggé a brit választók szemében.

Corbyn bűne persze valójában a nagy monopóliumok elleni fellépése, a leggazdagabbak megadóztatására irányuló tervei és a zöld gazdasági átalakítás javasló programja voltak, ezzel lépett valójában az elit tyúkszemére.

Állami, törvényes védelemre pedig egyre kevésbé számíthat az, aki még független próbál maradni. Sőt, számos helyen maga a regnáló kormány kezdi el támadni a független sajtót.

De ez csak a kisebbik baj, a hagyományos hirdetési piac által a 2010-es évek elejéig kezelt óriási összegek – amelyekből a kereskedelmi analóg és digitális média is élt – a közösségi média megjelenésével egyre súlyosabb mértékben inkább a Google és a Facebook számláit gazdagítják: az olvasókat ugyanis ma már itt lehet a legolcsóbban és legnagyobb számban elérni.

És a tech-mogulok már nemcsak a hirdetési piacot emésztik fel. Hatalmuk a média fölött mostanra szinte megkérdőjelezhetetlenné vált. Elég csak arra gondolni, hogy az Amazon alapító-tulajdonosa, Jeff Bezos néhány éve például a komoly anyagi gondokkal küzdő Washington Postot vásárolta fel, és – noha a szerkesztőség jelentősen kibővült, az újságírók pedig váltig állítják, teljesen szabadon dolgozhatnak – személyzeti- és üzletpolitikában Bezos-nak is nyilván vannak kívánalmai. Így lehetséges például, hogy pont a Washington Post kezdte az amerikai előválasztás elején „antiszemitizmussal” vádolni az amúgy rendkívül népszerű Bernie Sanders kampányát, miután Sanders nyilvánvalóvá tette, adói befizetésére kényszerítené a most szinte annak befizetése nélkül százmilliárdokat kereső Amazont.

De autonómiát biztosító helyi hirdetések nélkül – ezek helyett ismét a Google AdSense és a Facebook Marketplace az, amit az emberek manapság használnak – a brit és amerikai helyi média is súlyos válságos időszakot él át. Pedig éppen a helyi, állami, városi médiumok rendkívül nagy tudással és kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkező, azt át is örökítő munkatársai voltak azok, akik a leghatékonyabban kinyomoztak helyi vagy regionális korrupciós ügyeket, vagy ellenőrizni tudták egy-egy választás tisztaságát helyben.

Mint tudjuk, ennek helyébe a politikai propaganda lépett nálunk is: a közösségi médiában is, és különösen a helyi, illetve megyei, közszolgálati jellegű média helyett.

A magyar mocsár még mélyebb

Mi, magyarok pedig ezekkel a problémákkal egészen más keretek között, náluk jóval közvetlenebbül szembesülünk. Sokat beszélünk persze az Index, Origo, Magyar Nemzet és Hír TV nagy nyilvánosságot kapott, orbánista, avagy „semleges” „átállításáról”, vagy a Népszabadság erőszakos beszántásáról. De kétségtelenül még ennél is nagyobb érvágás volt az országnak a vidéki sajtó gyakorlati felszámolása és fideszesítése 2016 után: mindezt pedig a kormány, ahogyan azt virágnyelven mindmáig előszeretettel hangoztatja, éppen a vele üzleti kapcsolatban álló és tőle függő magyar plutokrácia és a nyugati tőke strómanjain keresztül érte el. Tehát formálisan sohasem az állam, hanem mindig magáncégek bonyolították le a kínos ügyleteket, de mégis mindig Orbán Viktor érdekében.

Viszont látnunk kell, a nagyiparosok, pártemberek, „jótevők”, oligarchák és a sajtóba időnként magukat bevásárló kalandorok egyrészt nem tudják biztosítani a szerkesztőségi munka stabilitását, másrészt pedig pártállástól függetlenül maguk is saját, szakmailag nehezen értelmezhető elképzelésekkel, célokkal, politikai ambíciókkal jelentkeznek, amelyeket a legtöbb esetben előbb-utóbb a főszerkesztő és a szerkesztőség is kénytelen érzékelni.

Jól látszik mindebből a korlátok és felülről érkező nyomás nélkül dolgozni kívánó újságírók, szerkesztőségek számára: vagy fizetőssé teszik szolgáltatásaik egy részét, vagy pedig maguk is mikroadományok gyűjtésébe fognak, az olvasókat kérik meg arra, hogy mint valamikor régen az újságárusnál, úgy most is adományozással, előfizetéssel segítsék azt, hogy mások ingyenesen tájékozódhassanak.

Az első opció hátulütői nyilvánvalóak: a HVG és a 444.hu mélyebb elemzései például ma már interneten is csak azoknak elérhetőek, akik fizetnek érte. Ez éppen azt a folyamatot erősíti fel, amire a NER tájékoztatási rendszere eleve épül: a szegényebbek, kiszolgáltatottabbak még inkább elesnek a minőségi és független információtól, esetleg annak csak morzsáit kaphatják majd meg.

Az Átlátszó és a Direkt36 által 2013 és 2015 között kitaposott út, az olvasói mikroadományok gyűjtése a teljesen ingyenesen elérhető tartalmakhoz az, amit a Mérce is választott 2015-ben. Jól látszik ugyanis, hogy egyes, rendszertelen és nagyon ritka alapítványi pályázati lehetőségek mellett csak és kizárólag

ez biztosíthat kellő alapot ahhoz, hogy függetlenül működjünk, és hogy politikai, gazdasági ügyeket tárgyalva is kimondhassuk azt, amit mások, máshol, Mészáros Lőrinctől, autógyáraktól, ellenzéki milliárdosoktól és pártemberektől korlátozva nem tehetnek.

Nyomunkba a hagyományos médiapiac gyakorlati felszámolódása után számos követő lépett, és ma már az emberek egyre növekvő számban szerzik olyan helyről az információt, ami azt non-profit alapon adományért cserébe adja nekik.

És noha az Átlátszó, a Telex, a Magyar Hang, a Válasz Online vagy éppen a Direkt36 szerkesztőségeitől nyilvánvalóan nagyon sok mindenben eltérően gondolkodunk médiáról, politikáról és a világról, nekik az évek során, megannyi média összeomlásánál ugyanígy fel kellett ismerniük: a nagytőke és a szabad újságírás egyre inkább kölcsönösen kizárják egymást.

A nagytőke alól való kimenekülés persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus logikájából is kikerülhet ilyen módon a sajtó. Ellenkezőleg, éppen azt látjuk, hogy míg a globális kapitalizmus egy korábbi, szabadkereskedelmi korszakában a nagy médiakonszernek szerették irányítani a tényfeltárás, oknyomozás, információszerzés igen fontos piacát is, addig mostanra a logika itt is kegyetlenné vált. Amerikában, Európában, de Afrikában, Ázsiában is az egyre propagandisztikusabb, kegyetlen nagy médiacégeknek mind a jobboldalon, mind az úgynevezett „liberális médiában” mind kevésbé számít az, hogy valóban tájékoztassák olvasóikat. Ezek a tévécsatornák, újságok mostanra inkább az adott milliárdos és befektetői csoport érdekeinek megfelelően dolgoznak: időről időre az ő szócsövükké is válnak.

Aki pedig nem hajlandó velük együtt „játszani”, arra a hagyományos közösségi finanszírozású, kis újságos önkizsákmányolás vár ma is.

Persze lehet és van is megoldás: egyrészről az állam mintegy automatikusan, elfogulatlanul is garantálhatná elvileg, hogy a tájékoztatáshoz elkerülhetetlenül szükséges médiumok fenn tudják tartani magukat és működhetnek biztosan. És persze ott van még a modell, amelyben maguk az újságok az ott dolgozók közös tulajdonában állnak – a Denník N például ilyen –, részben vagy egészben közösségi finanszírozásra épülnek fel, és demokratikus úton döntenek ügyeiről.

Mi a Mércénél ezt a modellt szeretnénk – a jövőben lehetőleg egyre szigorúbban – követni. Noha ez sem szolgál sajnos teljesen biztonságos menedékkel a kapitalista logika és az úgynevezett „médiapiac” kényszerei alól, az emberek viszont megérdemlik, hogy mindenről a lehető legjobb tudásunk és tehetségünk szerint, közvetlen oligarcha- és pártérdekektől, valamint a nagy multik érdekeitől teljesen függetlenül tudomást szerezhessenek. Mi ezen dolgozunk.