Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nemcsak a szociális szakma, hanem az egész társadalom érdekében sztrájkol kedden az ágazat 

A szociális ágazat dolgozóinak küzdelme jelenleg nem oly látványos, és nem kap olyan figyelmet, mint pl. az SZFE hallgatóié és dolgozóié, pedig szakma- és jogtörténeti szempontból is jelentős évet tudhatunk magunk mögött.

A magyar állam folyamatosan szervez ki a szociális ellátások területén dolgozókat közalkalmazotti státuszukból, és teszi át őket főként egyházi munkáltatók kötelékébe, ezzel a munka törvénykönyve hatálya alá, miközben feladatuk továbbra is közszolgálati.

A privatizálás és az alacsony keresetek közepette az ágazat mégis igen aktív érdekképviseleti tevékenységet tudhat maga mögött, melyet  – úgy tűnhet elkeseredésében – most egy online sztrájk meghirdetésével folytat.

Forrás: MKKSZ Facebook.

De ennél jóval többről van szó, hiszen a többfrontos bérharcnak tűnő érdekérvényesítés nemcsak a dolgozók, hanem az ellátottak érdekében és a szociális szolgáltatások színvonalának minőségéért is zajlik.

Az ágazat dolgozóit képviselő MKKSZ és SZÁD jogi fronton is küzd a sztrájkhoz való jog elismertetéséért: a Kúrián jelenleg is tart egy felülvizsgálati eljárás, ahogy egy alkotmányjogi panasz vizsgálata is zajlik jelenleg (a szociális ágazatban dolgozók alaptörvényben biztosított munkabeszüntetéshez való jogának ellehetetlenítése tárgyában).

Közben a munkabeszüntetést illetően nem elhanyagolható időtényező továbbra is meghatározó. Hiszen a korábban beadott időpontokban, 2020. november 18. és a december 9. még pozitív kúriai döntés esetén megvalósíthatónak tűnő, valódi és jogszerű sztrájkra kerülhet sor, de egyre inkább elméletileg. Persze egy nemzetközi bíróságig vitt alkotmányos jogsértés, amely egy adott szakma dolgozóit sújtja, visszamenőlegesen némi anyagi kárpótlással kecsegtetheti azon dolgozókat, akik ebben a nagyszabású perben részt fognak venni. De ez a jövő.

Visszakanyarodva a jelenre és a privatizációra, aminek a dolgozók mellett legnagyobb kárvallottjai maguk a „szolgáltatást igénybe vevők” vagyis érintettek/ellátottak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy „fejkvótaként” az állam alacsonyabb normatív hozzájárulást biztosít az állami-önkormányzati-civil fenntartóknak, mint az egyháziaknak. Hiszen létezik „egyházi kiegészítő támogatás”, így kódolva a szociális ellátórendszerbe ugyanazt, ami az oktatás területén is tapasztalható.

Vagyis az egyházi iskola udvara és a tárgyi eszközök is XXI. századi jellegűek, míg az állami iskolákban még krétagondok is adódhatnak, egy bentlakásos idősek otthonában pedig… inkább az olvasó képzeletére bízom az elképzelhető különbségek eredményét.

Ez év március idusa előtt a szociális államtitkárság ígért egy jókorát: azt, hogy megteremti az ágazati kollektív szerződéskötés jogi lehetőségét. Ez ugyan nem szerepelt az ágazat 2019 januárjában összeállított 12 pontos követeléseiben, amelyek a mostani sztrájkot is megalapozzák, de megvalósulása, ha nem is a szakmák dobogójára, de 4. fokára helyezte volna a szociális ágazatot – az  építőipar, a vendéglátó- és idegenforgalmi ágazat és a villamosenergiaipar után.

Ezzel ugyanis a dolgozók a munkáltatótól és földrajzi helyzettől függetlenül minimum juttatásokra és kötelezettségekre szerződhettek volna. Persze a következő kormányülésen kiderült, a szociális államtitkárság erőtlenebbnek bizonyult a maga által is vártnál, és a kormányülésen meghiúsult ez az ágazati- és érdekképviselet-történeti szempontból történelminek mondható lehetőség. Képzeljük csak el, amikor milliárdokról szól a tortaszeletelés – és nem jogszabályi lehetőségek és alternatívák kialakítása van napirenden -, ugyanez a szociális államtitkárság hogyan tud labdába rúgni…

A sztrájkoló közigazgatási dolgozók 12 pontja

Azóta hiába látott napvilágot, hogy az ágazatban mennyire súlyos a munkaerőhiány, mely nem csak a fogyatékos és pszichiátriai otthonokat sújtja, hanem az egész ágazat szolgáltatásait figyelembe véve meghatározó, sőt minden híresztelés ellenére igenis veszélyezteti a szociális szolgáltatások színvonalának minőségét.

Az egyik legnagyobb ügyfélkör, az országosan mintegy 120 ezer embert érintő házi segítségnyújtás keretében a lakókörnyezeti higiénia megtartásában való közreműködést éppúgy biztosítani kell, mint a háztartási tevékenységben való közreműködést. Ez alapján egy laikus is el tudja képzelni, ha a házi segítségnyújtást végző gondozók a kívánatos 5-7 ellátott helyett, 8-12 otthonában ellátásra szoruló szociális segítéséről gondoskodnak, akkor két lehetőség van: ez vagy a saját napi munkaidejük rovására ki nem fizetett többletmunkával történik (pl. az ebédszünetük elmaradásával),  vagy az ellátott kárára.

Hiszen ha megállapított napi gondozási szükséglete a segítettnek 1,5 óra, ehelyett a többletmunkára kényszerített gondozó, hogy a többiek is beleférjenek a napi 8-9 órás munkavégzésükbe (melyből 8-at fizetnek) 40-50 perc alatt kénytelen elvégezni a teendőket, amibe a mosdatástól a takarításon és bevásárláson át, akár a tűzifa hasogatása is beleértendő.

A másik legelterjedtebb és legnagyobb érintetti körrel rendelkező az ágazatban a főiskolai diplomás családgondozó. Gondoljunk bele: az alacsony bérek és az ebből következő társadalmi megbecsületlenség miatt évek óta egyre kevesebben jelentkeznek felsőfokú szociális szakképzésbe.

Így a már ma is súlyos munkaerőhiányon felül az utánpótlás is akadozik, amit a szakmai irányítás a munkaköröknél előírt végzettségek liberalizálásával oldott meg korábban és manapság is. Így humán területek diplomás végzőseivel próbálja tömködni a lyukakat (pl. okleveles emberi erőforrás tanácsadó vagy hittanár képzést elvégző szakembereket vesznek fel családgondózói munkakörbe). De arra is van extrém példa, hiszen a jogszabály megengedi átmeneti jelleggel, hogy valaki érettségivel töltsön be családgondozó munkakört – ha a felsőfokú képzést elkezdte.

Vagyis egyre többen kerülnek egyének, családok és közösségek közelébe úgy, hogy személyiség- és társadalomelméletek ismerete nélkül vagy ezek legalább főiskolai szintű ismeretének hiányában végzik azt a szociális munkát, amely tudományként:

„elősegíti a társadalmi változást és fejlődést, a társadalmi összetartozást, valamint az emberek hatalommal való felruházását és felszabadítását. A társadalmi igazságosság, az emberi jogok, a közös felelősségvállalás és a különbözőségek tiszteletének elvei központi helyet foglalnak el a szociális munkában. A humán és társadalomtudományok elméleteivel, valamint a helyi tudásokkal felvértezve a szociális munka embereket és rendszereket aktivizál, hogy választ adjon az élet kihívásaira és előmozdítsa a jóllétet.” (Az idézet forrása a Szociális munkások Nemzetközi Szövetségének meghatározása.) 

Azonban az ismeretek hiánya még a kisebbik rossz, ugyanis a felsőfokú szociális képzések meghatározó és a szociális munkás személyiségét megalapozó kurzus a több fél éven keresztül zajló, csoportfoglalkozás keretében történő önismeret- és képességfejlesztés. Tulajdonképpen ez az előfeltétele majd minden szociális munkás és szociálpedagógus kolléga szakmai felkészítésének, hiszen ha nem kellően pallérozott a személyiség, és nem kap megerősítést a várható fokozott pszicho-szociális megterheléssel szemben, akkor a szakemberek talán évtizedekig is a pályán maradhatnak, de súlyos kockázatokkal.

Ilyenek pl. a  kiégés velejárójaként a mindennapokat kísérő cinizmus, vagy súlyosabb formáiban az áldozathibáztató magatartás, bizonyos esetekben a stigmatizáció, ami mind veszélyezteti a szociális szakember legfőbb ismérvét: az emberi helyzetek iránti nyitottságot.

De nő a pályaelhagyók száma is, a fluktuáció pedig ugyanúgy képtelenné teszi a bizalomra épülő támogató légkör megteremtését, mint a bántalmazások, kilakoltatások, válások okozta konfliktusok. A szakmában ma többségben vannak a nők, akiknek úgy kell nap mint nap megküzdeniük az ügyfelek körében (akárcsak a társadalom többi csoportjában) elterjedt szexizmussal, hogy a szupervízió, azaz az intézményes támogatás egyik alapvető formája még mindig sok helyütt nem a munkaidő része.

Nem ritka a segítők körében a helfer szindróma, azaz a kényszeres segítés jellegzetes tünetcsoportja, ami a kiégés (burnout) által érintett kollégákkal kiegészülve egész munkaközösségek működését nehezíti – hiszen a szociális munka egyik legfontosabb munkaformája a team munka.

Egy anyagias világban a megbecsültség mértékegysége a havi elérhető legmagasabb fizetés, ez pedig a szociális ágazatban finoman szólva is: csekély mértékű. Persze kreatív kollégák százai vállalnak másod-, nem ritka esetben harmadállásokat, vagy ugyancsak a munkaerőhiány „áldásos” hozadékaként, adott munkahelyen a vonatkozó munka törvénykönyvének a pihenőidőre vonatkozó részeit áthágva, temérdek túlórát, ami a megszokott havi bér több mint másfélszeresét is eredményezheti. Az már más kérdés, hogy mindez milyen kockázattal jár a magánéletre, a személyiségre.

A fizetésen túl azonban:  ha valóban független (mind az országos, mind helyi hatalmakkal szemben),  felelősségteljes és valóban diplomás értelmiségiként autonóm módon működő szakemberek hálózata foglalná el a gyermekjóléti szolgálatok és családsegítő központok telephelyeit, akkor feltehetően az emberek is szívesebben fordulnának hozzájuk önszántukból. Arról nem beszélve, hogy a közösség valódi terei lennének ezek az ügyfélszolgálati irodák, ahol a segítés megkezdése előtt is regisztrálni és együttműködési nyilatkozatot szükséges köttetni, különben az ingyenes szociális szolgáltatás nem jár.

Azt is érdemes látni, hogy e szakemberek sok helyütt kvázi veszélyt jelentenek a sokszor laikusnak mondható önkormányzati képviselőtestület túlkapásaival szemben, vagy épp a helyi kiskirályként funkcionáló polgármester és egyéb bürokrata alternatívájaként. Még nagyobb városokban is előfordul az ágazatra jellemző uram-bátyám és familiáris viszonyok miatt a félelem, akárcsak a besúgás, de az az eset is sokatmondó, ahol a megye egyik városában „polgárjogi harcosként” fellépő, majd ezért fekete listára kerülő kolléga nemhogy a megyében, hanem más megyében sem számíthatott hasonló munkakörben újabb állás betöltésére.

A helyi szociálisok („hatalommal felruházók”) sokszor inkognitóban maradva,  kénytelenek hírszerkesztőknek helyi botrányokat jelezni, és így a nyilvánosság erejével védeni a gyengéket, akiknek nincsenek saját intézményeik, de még egy távoli ügyvéd vagy orvos ismerősük sem, aki közbenjárhatna érdekükben a helyi potentátnál.

Szóval mi, akik mások érdekeinek hatékony artikulálására és az érintettek emancipációjának támogatására szerződtünk, és arra, hogy kiálljunk a leggyengébbek és legsebezhetőbbek oldalán, a saját érdekünkben szinte képtelenek vagyunk megmozdulni.

Bár saját jól megfontolt érdekünk azt diktálná, hogy védjük diplomás szakmánk presztízsét, hogy legalább ugyanannyit keressünk, mint az a szaki, aki nem vállalkozott 4-5 éves diplomás képzésre, addigra a szusz elfogy, és a szakmán belüli ellentétek is megnehezítik a közös fellépést. (Az érdekellentétek forrása egyébként e sorok írója szerint az egyházi kiegészítő támogatásban keresendő.) A virtuális, szimbolikus akció azonban talán módot ad a nagyobb összefogásra.

Túl közel van a teljes összeomlás, mely után nem marad más, mint a sajnálkozó visszatekintések: „Mi megmondtuk”!

Elöregedőben van a magyar társadalom, ahol a gondozási krízis eredményeként bentlakásos idősotthoni elhelyezésre több mint 30 ezer ember várakozik, akiknek jelentős része meg sem éli a bekerülési időpontot. Így majdnem nyomtalanul eltűnve, a jelenségről csak néhány nagyszerű tanulmány végkövetkeztetésében olvashatunk: „ha az állam nem értékeli át a saját szerepét a gondozási krízisben, egyre nagyobb számban maradnak majd a rászoruló idősek ellátás vagy bármilyen gondozói segítség nélkül”.

Október 27. a virtuális sztrájk napja, december 9. szerda pedig a bírósághoz eljuttatott elégséges szolgáltatásról szóló beadványban bejelentett, tervezett munkabeszüntetési nap. Ha addig születik határozat a Kúria részéről, akkor talán még idén gyakorolhatjuk alaptörvényben deklarált jogunkat, mint a szociális ágazat  „feláldozható gyalogjai”. Ha nem, akkor marad a nemzetközi pereskedés és siker esetén a jóvátétel.

Egyelőre azonban a  virtuális nyomásgyakorlásra teszünk kísérletet, a közhangulat alapján egyre erősödő elszántsággal, amely kéz a kézben jár a félelemmel.

Az egzisztenciális zsarolhatóság és félelem megnehezíti, hogy az önkizsákmányolásnál és a méltóságunk megtagadásánál jobban féljük a rossz életet.

De mindig jönnek újak, akik mindennél jobban félik a rossz életet:

@hjdllLink a bemutatkozásomban! Köszönjük, ha segítesz! ❤️ ##mkksz ##együttsikerül ##szociálisszféra♬ eredeti hang – Hajdú Lili

 

Kiemelt kép: MTI/Balázs Attila