Korábban írtam a Mércén a brit kormány katasztrofális reakciójáról a koronavírus-világjárványra és az azzal járó, világviszonylatban is borzalmas gazdasági visszaesésről (ld. itt és itt). Néhány napja egy tragikomikus epizód is színesítette a képet, amikor kiderült, hogy közel 16 ezer pozitív teszteredményt felejtettek el közölni, mert már nem fértek bele a teszteredményeket gyűjtő Excel-fájlba. (Itt jegyzem meg, ha én gimnazistaként felvetem, hogy egy ilyen adatbázist Excelben kezelnék, arconröhögött volna az informatikatanár…)

Felmerül tehát, hogy egy ilyen rossz helyzetben milyen reakciókat adhat az ellenzéki politika – mind a hivatalos, pártpolitikai, mind a tömegmozgalmak terén – a kormány intézkedéseire. Ebben a cikkben ezeket fogom végigvenni, kezdve az utóbbival.

A létező mozgalmak nem képesek erőt kifejteni

A brit baloldal jelenleg két komolyabb alulról szerveződő mozgalomra tudna építeni: az Extinction Rebellionre, illetve a Black Lives Matterre: ezek állnak a brit intézményes baloldalba becsatornázható ügyek mögé, résztvevői a jellemzően baloldali pártok (potenciális) szavazói. (Bár ez nem jelenti azt, hogy azok saját magukat baloldaliként határoznák meg, hogy a szerintem fárasztó és fölösleges „baloldali-e a BLM?” kérdéskörbe bele se menjünk.) Ráadásul egyik sem közvetlenül a covid vagy a gazdasági válság köré szerveződik (bár a BLM mozgalom valószínűleg becsatornázott egy csomó, joggal elégedetlen állampolgárt), és a kettejük közötti ellentétek nyilvánvalóak. Nem a félretájékoztatott magyar konzervatívok kedvenc szólama, a „valódi problémák” (XR) helyére kerülő „identitáspolitika” (BLM) miatt, hanem az előbbi vélt „fehérsége” miatt. És ha ezeket a kritikákat helyükön is kezeljük, azért nem nehéz belátni, mi lehet a baja egy jelentős részben a rendőrség intézményes rasszizmusa miatt elindult, a rendőrséggel szemben kifejezetten ellenséges BLM-mozgalomnak a letartóztatásokat fetisizáló XR-ral^[1], akik virágot küldenek a hírhedt brixtoni rendőrörsre. ^[2]

Nagyobb probléma azonban a brit baloldal szempontjából, hogy az intézményes baloldal – elsősorban a Munkáspárt^[3]– nem mindig viszonyulnak ellentmondásmentes szimpátiával ezekhez a mozgalmakhoz, főleg azok (állítólagos) erőszakos megnyilvánulásaihoz és a BLM emlékezetpolitikai és rendészeti követeléseihez.

Ezek sokszor szalmabáb érvelésekre is alapulnak, és persze lehet, hogy a nevezett mozgalmaknak nincs igaza, de a nem feltétlen jóhiszemű vita biztosan elidegenítően hat az intézményes baloldal és a mozgalmak viszonyára.

Mindemellett érdemes nem elfelejteni, hogy míg Amerikában továbbra is zajlanak a BLM-tüntetések, addig ez a mozgalom az Egyesült Királyságban már lecsillapodni látszik, míg az XR nagy port kavaró akciói (pl. a Murdoch-média blokádja) egyre komolyabb (és tegyük hozzá: megengedhetlen) rendőri korlátozásokhoz vezettek, és a jobboldal egy jelentős része terrorista csoportnak szeretné őket nyilvánítani. Ez persze teljes nonszensz, de a mozgalom jövőjének sokat árthat.

Az intézményes baloldal számára nem opció a velük való együttműködés, de fontos megemlíteni a Magyarországon is túl jól ismert maszkellenes-vírustagadó-konteós „mozgalmat” is, hiszen ők elég nyíltan hajtanak a járvány és az arra adott reakciók, valamint a gazdasági válság szülte feszültségek becsatornázására. Bár az utcai megmozdulásokat főleg a szélsőjobb szervezi, olyan figurákkal az élen, mint az antiszemita konteó-király David Icke (hozzá képest gengszter Gődény kifejezetten szimpatikus figura), és soraik közt szó szerinti fasisztákkal, a mozgalomnak komoly „intellektuális” hátszelet adhat a Magyarországon szintén nem ismeretlen jobboldali lezárásellenesség, illetve a szoft-konteózás. És itt most nem csak az ilyen „gazdaság az egészség előtt” színtű (amúgy bullshit) érvekre kell gondolni, hanem telegraphos publicisták által terjesztett oltásellenességre, ugyanazon szerző nyilvános örömködésére a fia megbetegedése miatt, illetve az ilyen „de a maszkban nem látom az emberek mosolyát” szintű „gondolatokra”, valamint a kötelező maszkviselés a személyes szabadság korlátozásaként való beállítására (úgy látszik, a nagytudású szerzők John Stuart Millig nem jutottak el).

Ha tehát a politikai baloldal jelenleg nem rendelkezik nyilvánvaló tömegmozgalmakkal, illetve komoly veszély az elégedetlenségek becsatornázása egy (szélső-)jobboldali pszeudo-elitellenes „mozgalomba”, mint történt négy éve a brexittel is, komoly feladata az intézményes baloldalnak (és persze, az intézményes liberális ellenzéknek is), hogy önerőből építse fel a Johnson-kormány katasztrofális intézkedéseivel szembeni politikai mozgalmat.

A Munkáspárt vezetője erősödik

Ez pedig egy nagyon kényes helyzet. Félretéve az olyan fiaskókat, mint a pozitív teszttel országjárásra induló Skót Nemzeti Párt képviselőt (akit persze ennek tiszteletére ki is tettek a pártjából, de ezzel együtt is sokat árthatott a politikai elit kollektív hitelességének a témában), marad az alapvető dilemma:

úgy kell támogatni a kormányt a vírus kordában tartására és a gazdasági válság kezelésére tett erőfeszítéseiben, hogy közben megtartják a kellő távolságot, és rámutatnak a kormány hibáira.

A dilemma első eleme a tavaszi kormányzati intézkedésekre adott reakció öröksége. Abban a helyzetben a közvélemény összezárt a kormány mögött (a Munkáspárt döntéshozói szerint mindenképp), és ebből következett egyfajta „konstruktív ellenzéki” pozíció, amely ugyan – állítása szerint – ellátja alkotmányos feladatát, a kormány intézkedéseinek vizsgálatát, de nem ellenzi azokat „élből”. Ráadásul pont erre az időszakra esett a Munkáspárt elnökválasztása – nem meglepő, hogy sem a fél lábbal már kint lévő Corbynnak, sem az újonnan megválasztott Keir Starmernek nem maradt legitimitása vagy ereje egy ilyen jelentőségű kormányzati intézkedés teljeskörű kritikájához.

Azóta azonban történt két fontos változás, amiknek alapjaiban kellene befolyásolnia a Munkáspárt hozzáállását. Az egyik, hogy Starmer képes volt megszilárdítania a pozícióját a párt élén, eddig nagyjából békésen tudta a párt a Corbyn-éra végére hegemón pozícióba került balszárnyát háttérbe szorítani (ebben azért segítettek a nevezett balszárny téves húzásai, illetve, hogy a világjárvány közepén csak a legelvetemültebbek és a párttagok hajlandóak a Munkáspártot irányító National Executive Committee tagjainak választásával foglalkozni). Jellemző, hogy a Corbyn felemelkedésében kulcsszerepet játszó, szocialista Momentum mozgalom volt elnöke, a leköszönő NEC-tag Jon Lansman szerint a párttagok által választott kilencből csak négy helyet szerezhet meg a párt balszárnya, kettőt a balközép („soft left”), míg hármat a párt jobboldala. Mindemellett Starmer elég népszerű és a legfrissebb közvéleménykutatások szerint immár pártja népszerűsége is közelíti a torykét – sőt, már van olyan kutatás, amely őket hozta ki elsőnek. Ez pedig biztos alapot jelenthet egy markánsabb ellenzéki politikának.

Másfelől, és nyilván Starmer és pártja népszerűségének növekedésétől nem függetlenül, összeomlott a brit kormány járványellenes intézkedéseibe vetett bizalom is. A YouGov közvéleménykutató adatai alapján pl. a választók alig harminc százaléka szerint kezeli jól a helyzetet a brit kormány, holott ez az arány valaha volt hetven százalék felett is. Ez a bizalomvesztés nem csak annak a következménye, hogy a kormány láthatóan nem ura a helyzetnek (hiszen tavasszal sem volt az), de annak is, hogy ezt már a közvélemény nem nézi el nekik: hiszen míg a tavaszi szerencsétlenkedést könnyen lehetett a helyzet újszerűségére fogni, így hét hónap után ez a kifogás már nevetséges.

Ebből adódóan a Munkáspárt már nem fél kinyilvánítani a kritikáját a kormányzati tehetetlenség miatt (bár néha szerintem még mindig túl óvatosak), még ha bizonyos intézkedéseket támogat is. Ez pedig alapvetően egy jó irány: támogatni, sőt, követelni bizonyos intézkedéseket a járvány megelőzése és a válság enyhítése érdekében, de számonkérni, ha azok nem elégségesek, valamint felhívni a figyelmet arra, hogy a brit helyzet jelentős részben a brit kormány teljesítménye miatt annyira súlyos. Ez, ameddig hiteles, biztosan hozhat szavazatokat a Munkáspártnak. Azonban az átütő sikerhez ez nem elég, hiszen

hiába követel komolyabb intézkedéseket Starmer, a „szükséges rossz” mögött ritkán alakulnak ki lelkes politikai mozgalmak.

A brit baloldalnak tehát elő kell állnia egy pozitív jövőképpel a koronavírus utáni időkre. Egy ilyen vízió mögött ugyanis kialakulhat az a lelkes bázis, amely megteremtheti a 2024-es választási győzelem alapjait.

És ez a recept – a kormányzat tragédiával fenyegető szerencsétlenkedésének kritikája, valamint egy pozitív jövőkép felfestése – a magyar ellenzék számára is elengedhetetlen lehet.