A jogállamisággal kapcsolatos növekvő aggodalmak, a demokratikus értékek EU-szerte tapasztalható eróziója, valamint a meglévő eszközök nyilvánvaló elégtelensége az elmúlt években új, jogállamisággal kapcsolatos eljárások bevezetésére késztették az uniós intézményeket. Az EU éves jogállamiság jelentése, amelyet szeptember végén hozott nyilvánosságra az Európai Bizottság, súlyos helyzetről tanúskodik több tagállamban is, köztük mindenekelőtt Magyarországon. De lesz-e a jelentésnek bármi következménye?
Európa és a jogállamiság
Nem Magyarország tesztelte először az Európai Unió története során, hogy vajon a közösség, amely oly nagy hangsúlyt fektet a politikai, demokratikus kritériumok teljesítésére a tagjelölt országok esetében, képes-e bármit tenni azok megsértése esetén egy már bent lévő tagállam részéről. Az ezredforduló néppárti-szélsőjobboldali osztrák koalíciója kapcsán már szembe ötlött, hogy gyenge, sokszor kontraproduktív és alacsony hatékonyságú politikai manőverezgetésen túl az EU nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, ha az alapértékeit nyíltan tagadó erők eljárásilag nem kifogásolható módon a hatalomba kerülnek.
Ahhoz azonban már a Fidesz-kormányra volt szükség, hogy kiderüljön, hogy akkor is hasonlóan eszköztelen és cselekvésképtelen az EU, ha a hatalomba került erő rendszerszinten és programszerűen elkezdi lebontani a jogállamiság és a demokrácia felépítményét.
Ennek kimondására sem kellett sokat várni: a híres 2013-as Tavares-jelentés legfontosabb következtetése éppen az volt, hogy az EU nem rendelkezik megfelelő eljárásokkal az effajta tendenciák visszaszorítására. Ezért szükség volna egy olyan „Koppenhágai Mechanizmusra”, amely lehetővé teszi, hogy az Unió idejében észlelje ezeket a folyamatokat, és eredményesen fel tudjon lépni, ha egy tagállam erre az útra lép.
Ezt követően alig hét évre, a magyar akadémiai és sajtószabadság leépülésére, a civil szervezetek vegzálására, ellopott eurómilliárdokra, elüldözött CEU-ra, gyűlöletkapányokra, az EB elnökét célkeresztbe állító óriásplakátokra, valamint a magyar modell sikeres exportjára (pl. Lengyelországba) volt csupán szükség ahhoz, hogy Manfred Webernek és a Néppártnak is leessen a tantusz, és kialakuljon a politikai többség egy, ezt a helyzetet kezelni kívánó folyamat elindításához. Meg persze annak, hogy az elvben az EU Alapszerződésében foglalt elrettentő eszközről, a 7-es cikkely szerinti eljárásról kiderüljön, hogy jelen formájában, az adott politikai keretek között nagyjából alkalmatlan eszköze a jogállamiság megerősítésének.
A helyzet kezelésére meghirdetett „Jogállamiság Keret” („Rule of Law Framework”) több elemet tartalmaz, többek közt az antikorrupció és az igazságszolgáltatás témájának beemelése az Európai Szemeszterbe, az EU értékeit védelmező civil szervezeteket és a szabad médiát pénzügyileg támogató „Európai Értékek Eszközt”, a tagállamok igazságszolgáltatásának függetlenségét értékelő éves jelentéseket, és ide tartozik a jelenleg éles viták kereszttüzében álló, az EU hét éves költségvetéséhez kapcsolódó jogállamisági mechanizmus is. Ezen keretprogram egyik zászlóshajójának szánták az éves jogállamiság jelentést is, amelyet először az EU történetében idén szeptember 30-án publikáltak.
A jogállamiság jelentés
A jelentés négy területen, az igazságszolgáltatás függetlenségénél, a korrupció elleni fellépés esetében, a sajtószabadság állapotán és a fékek és ellensúlyok általános rendszerén keresztül vizsgálta a 27 tagállam helyzetét. Korántsem csupán Magyarországra volt kihegyezve a vizsgálat, következtetései pedig jó néhány tagállam esetében igen kritikusak voltak. Néhány ország ugyanakkor kiugróan rossz összképet mutatott, és Magyarország – többek közt Lengyelországgal és Bulgáriával együtt – ezen problémás országok közé tartozik. A magyar országjelentés mind a négy területen súlyos problémákat talált.
1. Az igazságszolgáltatás függetlenségét a jelentés Magyarországról szóló fejezete szerint nem csupán az Országos Bírói Tanács Handó Tündével és az Országos Bírósági Hivatallal folytatott elhúzódó háborúja fenyegeti, de problémásnak találták a bíróságokkal és bírói döntésekkel kapcsolatos kormánymédiában tapasztalható hecckampányokat, amilyenek például a gyöngyöspatai iskolai szegregáció ügyében hozott kártérítési ítéletet követték. A Kúriát illetően kritikát fogalmaz meg a jelentés annak a kúriai ítéletnek a kapcsán is, amely törvénytelennek nyilvánította, hogy egy kerületi bíró az Európai Bírósághoz fordult előzetes állásfoglalást kérve – micsoda meglepetés – a magyar bírósági rendszer függetlenségének érvényesülését illetően (az emlékezetes Vasvári-ügy).
De hihetetlen ütemérzékkel mutatott rá a jelentés a kúriai kinevezések feltételeinek drasztikus megkönnyítése által jelentett veszélyekre: a jelentés publikálása után alig öt nappal jelölte Áder János a korábbi feltételek alapján minden szempontból alkalmatlan, zavaros elméleteket hirdető, feltétlen Orbán-hű Varga Zs. Andrást a Kúria elnökének. Problémákat lát a jelentés Polt Péter ismételt megválasztása kapcsán is, az Ügyészségre gyakorolt politikai befolyásolás kivédésének nehézségei miatt. És ez átvezet minket a következő ponthoz.
2. A korrupció elleni fellépés területén ugyanis a legfőbb aggodalmat a jelentés készítői számára a magas szinten elkövetett korrupciós bűncselekmények üldözésének „nagyon korlátozott volta” jelenti. Igen, a bürokrácia nyelvén ilyen szépen le lehet írni Tiborcz „Elios” István, Szijjártó „Jachtos” Péter, Borkai „Jachtos II.” Zsolt, Rogán „Helikopter” Antal és mások érinthetetlenségét a legnyilvánvalóbb korrupciós esetek kapcsán is. De problémásnak találták nem csupán a „forgóajtó-jelenség” hiányos jogszabályi tiltását, de a közérdekű bejelentők védelmének meglévő struktúráit, különösen az anonim bejelentői csatornák működését, a beérkezett bejelentések megfelelő kivizsgálását is.
Ez a NAV elmaradt áfacsalásos vizsgálatait nyilvánosságra hozó, emiatt állását vesztő, és rendőri zaklatásnak kitett Horváth András hazájában nem lep meg senkit, azonban nem csak emiatt lenne tennivaló: az általam még 2015-ben kezdeményezett, a közérdekű bejelentők védelméről szóló, 2019-ben elfogadott uniós irányelv hazai átültetése még nem történt meg. Ezt a jogszabályi mulasztást pótolni kell, és ez remek alkalom lenne a hiányosságok helyrehozására.
3. A médiaszabadság ügye talán valamennyi vizsgált terület közül a legkritikusabb a jelentés szerint. A kormányzat állandó nyomulása súlyos aggodalomra ad okot, a Közép-Európai Sajtó- és Média Alapítvány (KESMA) névre hallgató gigantikus fideszes médiaholding létrehozatala szélsőségesen koncentrálta a piacot, miközben a lépést kivonták a megfelelő verseny- és médiahatósági ellenőrzések alól. A Médiatanács függetlensége sérül, a független újságírók rendszeres zaklatásoknak vannak kitéve (a korábban indexes Miklósi Gábor elleni hecckampány külön nevesítve van), és munkájukat különböző formákban nehezítik.
Észrevételezik a Figyelő emlékezetes listázását, a Pápai Gábor karikaturista elleni összehangolt kampányt, de fenyegetőnek látják a tavaszi felhatalmazási törvény rendelkezéseit is a „rémhírterjesztés” súlyosabb szankcionálására, amelyekre alapozva a rendőrség (amely a korrupciós ügyekben általam benyújtott feljelentéseket rendre azzal dobta vissza az elmúlt években, hogy „sajtóhírek alapján nem nyomoznak”) nekiállt facebookos kommentelőket zaklatni. Megállapítja a jelentés az információkhoz való hozzáférés akadályozását, és az egyik legfontosabb következtetésként (visszatérünk rá, hogy miért az), kimondja, hogy
„Az állami hirdetések lehetővé teszik a kormány számára, hogy közvetett politikai befolyást gyakoroljon a médiára.”
4. A fékek és ellensúlyok rendszerét illetően a jelentés felrója, hogy a jogalkotásban és a döntéshozatalban a hatásvizsgálatok és a társadalmi egyeztetések lényegében megszűntek; kritikusnak találja a 2020. tavaszi felhatalmazási törvényt, amely példátlanul széles felhatalmazást adott a kormánynak lényegében határidő nélkül, egyes speciális veszélyhelyzeti rendelkezéseit pedig kiterjesztették a veszélyhelyzeten kívülre is.
Végezetül kiemelten foglalkozik a jelentés a civil szervezetek vegzálásával, rámutatva, hogy az ennek vezérhajójául szolgáló civiltörvényről az Európai Bíróság 2020. júniusában kimondta, hogy ellentétes az európai joggal (módosítására viszont azóta sem került sor, teszem hozzá).
Csak egy papír, vagy következménye is lesz?
A jelentés összességében sok fontos jogállamisági problémát nevesít, ugyanakkor még az sem állítható, hogy a négy kiválasztott területen a jogsértések teljeskörű listáját tartalmazza. Mindannyian tudnánk említeni olyan ügyeket, amelyek nem szerepelnek az anyagban, de az épp két évvel korábban elfogadott Sargentini-jelentés is valamennyi területen sokkal teljesebb felsorolást nyújt a jogállamiság és az uniós alapjogok és alapértékek sérelméről.
A Věra Jourová által bemutatott dokumentum jelentőségét ugyanakkor nem is az adja, hogy vajon mennyire kimerítő katasztere mindazoknak a problémáknak, amelyeket Magyarországon (és más tagállamokban) tapasztalunk.
A kérdés az, hogy vajon az Európai Bizottság jogállamiság keretének részeként hozzá tud-e járulni a demokrácia leépülésével szembeni hatékonyabb uniós fellépéshez.
A kép ebből a szempontból sem tiszta. Kétséges, hogy a Bizottság vagy a Tanács támaszkodni fog-e a jelentésre tényleges lépések megtétele során. Annyit azonban biztosan mondhatunk, hogy ennek lehetőségét megteremti a jogállamiság jelentés. Annak a kimondása például, hogy az állami reklámköltések politikailag elfogult elhelyezése a sajtótermékeknél torzítja a médiapiacot, előrevetíti, hogy az ezt az általam és a Mérték Médiaelemző Műhely, valamint a Klubrádió által benyújtott panasz nyomán immár másfél éve vizsgáló Margrethe Vestager, versenyjogokért felelős biztos hasonló következtetésekre kell, hogy jusson az ügyben.
Alig valószínű, hogy az EB egyik alelnöke által jegyzett jelentés kimondja a piactorzítást és ennek következményeit a sajtószabadságra, hogy aztán a másik alelnök által folytatott vizsgálat arra a következtetésre jusson, hogy nincs itt semmi látnivaló. De a Tanács keretén belül folyó 7-es cikkely szerinti eljárásra is lehet hatása a jelentésnek. Ebből a szempontból a magyar kormány elég súlyos kudarcszériát tudhat a háta mögött.
Májusban a tranzitzónákra vonatkozó szabályokról, nyár elején a civiltörvényről, a múlt héten a Lex CEU-ról mondta ki az Európai Bíróság, hogy nem egyeztethetők össze az uniós joggal, miközben a kormány civil-ügyben azóta sem lépett semmit a jogsértés feloldására, menekültügyben pedig csak tovább rontotta a szabályozást a tranzitzónák teljes felszámolásával az ítéletre való reakcióként, azaz nem hajtja végre az Európai Bíróság határozatait. Ez pedig vörös posztó az uniós intézmények számára.
Mindez megfejelve a jogállamiság jelentés megállapításaival, továbbá az EU-s költségvetéshez kapcsolt jogállamiság mechanizmussal kapcsolatos magyar zsarolással, kialakíthatja azt a meggyőződést a Tanács tagjaiban, hogy az eddigi aktatologatáson túl szükséges lehet valamit lépni a magyar kormány megzabolázására.
És ha már a jogállamiság mechanizmus került szóba: az arra vonatkozó javaslat elsősorban az uniós források megfelelő elköltését ellenőrizni képes független intézmények nem kielégítő működését állítja a középpontba, mint a mechanizmus beindítását eredményező feltételt. Bár jelenleg még nem világos, hogy milyen formában válik a mechanizmus a jogállamiság keret elemévé (ha egyáltalán részét képezi majd), de a jelenlegi definíciók alapján a jogállamiság jelentés megállapításai a bírósági rendszer függetlenségével (különösen Varga Zs. Zoltán kinevezését követően a Kúria ügyében), illetve az Ügyészség nem kielégítő működésével kapcsolatban a magas szintű korrupciós esetekben a jogállamiság mechanizmus kritériumainak teljesülésére vonatkozó bizottsági álláspontként is felfoghatók.
Legalábbis jelentős támadási felületet nyújtana az EB, ha jelentésében nyíltan kimondja az intézmények működésével kapcsolatos problémákat, majd az ebből saját maga számára szabott következményeket, a mechanizmus beindítását, nem hajtja végre.
Nem tudjuk tehát ma még, hogy a jelentés egy újabb akta csupán a Magyarországgal kapcsolatos eredménytelen irathegyek tetején, vagy lesz-e tényleges következménye. De mindenképpen biztosabb alapját képezi egy bizottsági fellépésnek, mint az eddigi, jórészt európai parlamenti jelentések, és így megkönnyíti az EB részére, hogy eljárásilag is megalapozottan lépjen fel a jogállamiság sérelme ügyében. A pofont éppenséggel a magyar kormány is kaphatja, nem csak az emésztési végtermék, ahogy eddig tapasztaltuk.
