Ma Magyarországon sokan gondolják, hogy mint a gyarmatosítás bűneiben ártatlan embereknek nem kötelességünk foglalkozni a világban tapasztalható egyenlőtlenségekkel és még kevésbé kell befogadnunk az egykori gyarmati világból érkező menekülőket. Ez a széles körben osztott nézet nem független a holokauszttal kapcsolatban megfigyelhető kortárs elképzelésektől és igen sok tekintetben a kádár-kori politikai kultúra újraéledő nyelvének a következménye.
Az európai gyarmatosítás történetei ma nem töltenek be központi helyet sem a hazai értelmiségi, sem a populáris kultúrában. Az Európán kívüli világ a mai magyarok számára távoli hely, melynek történései nem sok vonatkozással bírnak Magyarország életére. Ezzel ellentétben a holokauszt, a magyar zsidók elhurcolása és kiirtása élénken jelen van a kortárs magyar közbeszédben.
Ez nem csupán a történtek okairól és a felelősség kérdéséről szóló tudományos és tágabb értelmiségi vitákra vonatkozik. A kulturális politika és annak intézményei komoly figyelmet és pénzeket fordítanak arra, hogy a deportálások és a népirtás történeteinek egyes aspektusai napirenden maradjanak. Ezt sajátos célokkal teszik. Többen rámutattak már, hogy a holokauszttal kapcsolatos mai emlékezetpolitika arra bátorítja az embereket, hogy különösen a mások – németek és nyilasok – által elkövetett bűnökre, illetve a magyarok üldözöttek melletti kiállására emlékezzenek.
A Nyugat valódi arca
Ennek a meglehetősen szelektív emlékezetpolitikának van egy kevésbé észrevehető, de 2014 óta legalábbis egyre erősebben jelenlévő, másik célja is. Különösen a Szabadság téri német megszállás áldozatainak emlékműve hangsúlyozza a magyar állam szuverenitásának és így a magyar nemzet alávetésének történetét. Ebben a történetben 1944. március 19. után a félgyarmati függésben lévő Magyarország ténylegesen is a Német Birodalom megszállt, mintegy kolonizált területe lett, ahol minden döntés a gyarmatosító-megszállók és az őket kiszolgáló helyi kollaboránsok kezébe került.
Az emlékmű a nemzeti mártírium nyomasztó történetét azonban valamiféle örökérvényű magyar sorsként igyekszik ábrázolni: az örök, 2014-ben éppen az Európai Unió által megtestesített Nyugat által magára hagyott magyar nemzeti szellem megrontásának történeteként.
Ebben a történetben Magyarország a második világháborúban nem egyszerűen a nácik/németek áldozata volt, hanem a nemzetet sokadszorra (mindig) magára hagyó Nyugaté. A nemzeti mártírium örökérvényű történetében a háborús megszállás nem más, mint a kortárs „brüsszeli gyarmatosítás” előképe, állítja Horváth Sándor. A Szabadság téri emlékmű szerint a magyarországi holokausztban játszott német szerep egyszersmind mintha a Nyugat valódi arcáról is le kívánná rántani a leplet, hogy az Európai Unió, az emberi jogokat és a demokráciát képviselő nyelvének lehulló álcája mögül feltáruljon a terjeszkedés és profitszerzés valódi vágya.
1989 előtt a holokauszt eseményeit elfedték a nácizmus rémtetteinek tágabb történetei. A magyar állam, pontosabban annak uralkodó osztályának felelősségéről ugyan sok szó esett, bizonyítandó elsődlegesen ezek „fasiszta” jellegét.
Ezek a fasizmusról szóló történetek azonban könnyen megkerülhetővé tették – minthogy alighanem ez is volt a céljuk – a magyar társadalom és politikai kultúra jellegzetességeiből adódó közvetlenebb felelősség kérdését. A gyarmatosítás és különösen annak bűnei ellenben gyakran visszatérő elemei voltak az 1989 előtti politikai és populáris közbeszédnek és képzeletvilágnak.
A Gyarmati Ifjúság Napja és más hasonló KISZ programok, az amerikaiak Vietnam elleni agressziójának elítélése vagy a Nelson Mandela kiszabadítását követelő tüntetések áthatották a szocialista Magyarország mindennapjait. A harmadik világ kizsákmányolt lakóiról vagy a korai gyarmatosítók bűneiről szóló népszerű kiadványok, a képes folyóiratok hasonló beszámolói, filmek és könnyűzene mind-mind részei voltak ennek a kultúrának.
Az imperializmus ostorozásán keresztül ezek a történetek a Nyugat valódi arcát igyekeztek leleplezni. Azt sugallták, hogy a szabadság szólamai és a (szovjet) imperializmus kárhoztatása csupán azt a célt szolgálják, hogy elfedjék a gyarmati erőszak folyamatosságát és a kapitalista kizsákmányoló Nyugat lényegi változatlanságát.
Másrészt, miközben a magyarokat arra bátorították, hogy érezzenek együtt a gyarmati elnyomás áldozataival, a magyar társadalmat is a nagyhatalmi törekvések áldozatának lehetett láttatni, elfeledve a magyarok részvételét az Európán kívüli és belül birodalmi politikákban.
A gyarmati erőszak áldozataival összekötve ez a Magyarország nem a gyarmatosításért felelős Európa része volt, hanem a gyarmatosító Nyugat áldozata lett.
A magyarokat ugyanakkor arra is bátorították, hogy az egykori gyarmatosítók által elkövetett erőszakot kapcsolják össze a második világháború és különösen a németek, pontosabban a „fasiszták” által elkövetett brutalitással. Azt igyekeztek állítani, hogy a nácik népirtó gyakorlatának örököseit a gyarmatosító Nyugaton kell keresni. Ezt olyan részletek segítségével is igyekeztek alátámasztani, mint például a Kongóban zsoldosként harcoló egykori SS-tisztek jelenlétéről szóló hátborzongató beszámolók.
A holokauszt és a gyarmati erőszak egylényegűségének pártállami állítása mögött azonban történeti, politikai és morális értelemben is ellentétes következtetések húzódtak meg, mint az európai zsidók kiirtását manapság a gyarmati népirtásokból (is) eredeztető elemzések mögött.
Szembenézés és áldozatiság
A holokauszt, a zsidók kiirtásának lényegileg egyedi eseménye a nyugati világban az 1960-as évek második felétől igen fontos jelentésre tett szert. Különösen Hannah Arendtnek a jeruzsálemi Eichmann-perről szóló híradásai nyomán a tömeges erőszakért viselt felelősség a már legyőzött nácik, az egykor volt németek képében megjelenő másokról a személyes morális és gyakorlati felelősségre helyeződött át. A holokauszt új, a mindenkiben benne élő gonosz lehetőségére figyelmeztető értelmezése hatékony korlátot állított föl, hogy a nyugati világ megvédhesse magát saját magától.
A gyarmati erőszak manapság megélénkülő retrospektív, az európai tömeggyilkosságok fényében történő újraértelmezése hasonló jelentésekkel bír: rámutat a nyugati világban inherensen benne lévő szörnyű erőszak és kirekesztés lehetőségére, hogy e tudatosítás által egyszersmind védelmet is nyújtson ellene.
A kádár-kori magyar emlékezetpolitikának egészen más volt a logikája. A fasizmus folytonosságát a „kapitalizmushoz” és így a „Nyugathoz” kötő kádár-kori nyelv a népirtást és a tömeges erőszakot a Nyugat attribútumává tette és az ezeket feltételezetten már maga mögött hagyott „szocialista” Magyarországot ártatlannak hagyta meg ezekben a bűnökben.
A posztkommunista populizmus, ahogy ezt például Ginelli Zoltán kutatásaiból is tudjuk, amely a gyarmatosítást egy elképzelt Nyugattal köti össze, hasonló szerepet játszik. A gyarmatosításért viselt felelősség elhárítása mintha visszamenőleg is igazolná a magyarok ártatlanságát a zsidók deportálásában és kiirtásában, illetve erősítené meg a pártállam ideologikus üzenetét: a magyarok a nyugati imperializmus áldozatai. Az európai népirtás, a holokauszt és az Európán kívüli gyarmati vérengzés közt a mai Magyarországon létrejövő kapcsolat ily módon nem az erőszak elkerülésének gyakorlatait alapozza meg, hanem a felelősség elhárítását, a semmit nem kell tennünk kényelmes illúzióját.
Ráadásul, amikor a mai hivatalos és populista Magyarország a magyar társadalmat a gyarmatosító „Nyugattal” szembeszegülő erőként igyekszik ábrázolni, az európai faji gyarmatosítás legszörnyűbb, a holokausztot is magába foglaló örökségét veszi védelmébe.
Magyarország ma sokak szemében a multikulturális, iszlám-védő és „gender ideológiáktól” mozgatott nyugati liberális Európával szembeni védőbástya. Ez a Magyarország mintha éppen a gyarmati elnyomás kritikáján is dolgozó „Nyugattal” szemben a kulturális egyneműséget, valamiféle keresztényként és „fehérként” meghatározott civilizációs felsőbbrendűséget erőszakkal kiterjesztő, gyarmatosító Európa örökségét utolsóként is hűen őrző hely lenne.
A mai Magyarországon a nyugati gyarmatosítás elítélése paradox módon a fehér Európa védelmére szolgál igazolásul.
Ez a sorozat arról szól, miért fontos a Holokauszt emlékezete a gyarmati múltról való európai beszédben.
A modern államisággal és a rasszizmussal, az imperializmussal és a kolonializmussal kapcsolatos heves nyugati viták, konkrétabban az elmúlt hetek szoborafférjai apropóján fordultunk komoly elismerésnek örvendő és rendkívül tehetséges szerzőkhöz. Több aktuális kérdés tárgyalását kívántuk összekötni: az áldozati narratívák felfutásának értékelését a Nyugat és Kelet-Európa közti viszonyrendszer vizsgálatával, a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságait az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének problémájával.
A náci népírtás térségünk olyan történeti alapeseménye, amely múltunk emlékezetének egyik leghatásosabb keretét adja. Bár egyetlen esemény sem értelmezhető időn és téren kívül helyezve, csak ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére csak elvétve vizsgáljuk érdemben, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.
A résztvevőknek elküldött kérdéseink ezért így hangzottak:
- A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?
- Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg?
- Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?
Az eddig megjelent cikkek itt érhetők el.
A sorozatban felkért szerzők cikkeit közöljük folyamatosan, de természetesen reagálni, válaszolni, vagy hozzászólni a kérdésekhez bármikor lehet az [email protected] email-címen.
