Az Európai Unió jelenleg nagyon messze van attól, hogy a 2015-ös Párizsi Egyezménybe foglalt 1,5, vagy akár 2 fokos globális klímacél teljesítéséhez hatékonyan hozzájáruljon.
Az utóbbi években elfogadott célszámok ugyanis nem elegendőek a párizsi célkitűzések teljesítéséhez. Sem a 2014-ben az Európai Tanács által elfogadott klímacélok (40%-os kibocsátáscsökkentés, 30-30%-os megújuló energia részarány és energiahatékonyság javulás 2030-ra), de még az Európai Parlament által nehéz viták eredményeképpen kicsit feljebb srófolt, és a 2018-19-es Tiszta Energia Csomagban jóváhagyott célszámok (40-32-32,5%) sem.
A 2019-es EP-választást követően, látva a zöld pártok megerősödése által jelzett választói nyomást, az új, Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság az Európai Zöld Megállapodás (European Green Deal) meghirdetésével a célkitűzések radikális emelését kezdeményezte. Frans Timmermans, a Green Dealért felelős bizottsági alelnök tavalyi parlamenti meghallgatásán 50, vagy akár 55 százalékos kibocsátáscsökkentést javasolt összeurópai szinten 2030-ra.
Azonban több közép-kelet-európai tagállam, amelyek 2019 nyarán az Unió 2050-es klímasemlegességi törekvéseinek dokumentumba foglalását is megvétózták, mereven elutasítják a célszámok emelését – élükön Magyarországgal. Érvelésük szerint az ambíciószint növelése elviselhetetlen terheket rakna gazdaságaikra, és lefékezné növekedésüket.
Az Európai Bizottság 2020 szeptemberére ígérte, hogy előáll egy olyan komplex csomaggal, amely a különböző szektorokra, szabályozási területekre és tagállamokra lebontva tartalmazza az 50-55%-os kibocsátáscsökkentéshez szükséges lépéseket. A német Agora Energiewende és az Öko-Institute a bizottsági javaslatcsomag bejelentése elé időzítve publikálta nagy sajtófigyelmet kapó tanulmányát, amely felvázolja a megemelt célok eléréséhez szükséges intézkedéseket, és elemzi azok megvalósíthatóságát.
Végkövetkeztetésük szerint
az 55%-os kibocsátáscsökkentés technológiailag és gazdaságilag is lehetséges, de mind tagállami, mind EU-s szinten a jelenleginél sokkal határozottabb lépésekre van szükség.
A tanulmány egyértelmű bizonyítéka annak, amit a zöldek az elmúlt években is követeltek az Európai Parlamentben. Sajnos az Európai Néppárt, ezen belül is a német CDU-CSU eddig az útjába állt az ambíciók emelésének.
Most viszont úgy látszik, német részről is van hajlandóság a kibocsátáscsökkentési és energiahatékonysági célszámok növelésére – amiből végül mindannyian jól jöhetnénk ki. Ehhez azonban a közép-európai régiónak, és benne Magyarországnak radikálisan változtatni kell a hozzáállásán – amihez viszont komolyabb uniós pénzügyi szolidaritásra tarthatnának igényt.
Hogy jutottunk idáig?
Alig két évvel ezelőtt, az uniós energiaszabályozást és célkitűzéseket újraalkotó Tiszta Energia Csomag vitájakor mindez még lehetetlennek tűnt. Késhegyre menő vitákban, délutántól másnap reggelig tartó 12-14 órás Parlament-Tanács-Bizottság trilógusokon tizedszázalékokról ment a küzdelem. A 40 százalékos kibocsátáscsökkentési cél érinthetetlennek látszott, a megújuló energia irányelvnél a Parlament az eredeti, 30 százalékos célhoz képest 2 százalékos növelést tudott kialkudni.
Az energiahatékonysági irányelv esetében, amelynek magam is parlamenti tárgyalója voltam, a tárgyalások azon a pontján, ahol 32 százalékot javasolt a tanácsi delegáció, sikerült meggyőzni a parlamenti tárgyalóküldöttség többi tagját, hogy küldjük vissza a bolgár elnökséget új tárgyalási mandátumért a Tanácshoz, így végül még egy – EU-s szinten 2030-ig további sok tízmillió tonna CO2-kibocsátást megtakarító – fél százalékos emelést sikerült elérni.
Úgy tűnt, ezzel a végső határig feszítettük a lehetőségeket, a további ambíciónövekedésnek nem csupán a közép-kelet-európai tagállamok többsége állt ellen (nélkülük még lehetett volna többséget teremteni egy magasabb kötelezettségvállalás mellett): Németország esetében is merev elutasításba ütköztünk.
Hogyan lehetséges, hogy néhány hónappal az energiacsomag utolsó elemeinek 2019 eleji végszavazása után az új Bizottság így megemeli a téteket? A korábbi, fél százalékokért folyó küzdelem után most 10-15 százalékkal magasabb (40 helyett 50-55 százalékos) kibocsátáscsökkentési céllal állt elő, ami a megújulós és energiahatékonysági célok esetében is hasonló mértékű növelést tesz szükségessé.
A változás, amely mindezt lehetővé tette, persze nem Magyarországon történt. A magyar kormány jelenleg pont annyira ellenzi a klímacélok növelését, és konkrétan a Bizottság Green Deal javaslatát is, mint korábban (itt és itt).
A 2019-es EP-választás azonban a zöldek robbanásszerű előretörését hozta elsősorban Németországban, de egy sor más tagállamban is. Franciaországban a 3 hónappal ezelőtti önkormányzati választáson is a zöldek taroltak. Mindez pedig olyan választói nyomás, amely a korábban ingadozó országok, elsősorban a német kormány esetében elég meggyőző volt ahhoz, hogy felülvizsgálják korábbi álláspontjukat, és nyitottá váljanak egy korábban elképzelhetetlenül radikális ambíciószint emelésre.k
Az Európai Zöld Megállapodás általános megfogalmazását, majd az uniós klímatörvény idén márciusi előterjesztését követően a Bizottság most szeptemberre ígérte a részletes szabályozási csomag a bemutatását, amely az 50 (55) százalékos cél elérését hivatott elősegíteni. Ennek kívánt elébe menni az Agora Energiewende és az Öko-Institut fent említett tanulmánya, bemutatva, hogy a kitűzött kibocsátáscsökkentési célok elérhetők és gazdaságilag is teljesíthetők.
Az út az 55 százalékhoz
A kutatók négy fő állítása az alábbiakban foglalható össze
- Az uniós szinten 55 százalékos cél 2030-ra technológiailag és gazdaságilag is elérhető. Ehhez az EU kvótakereskedelmi rendszere (ETS) alá tartozó ágazatokban, azaz elsősorban az ipar és a villamosenergia termelés területén a különböző tagállamoknak 59-63 (átlagosan 61) százalékos kibocsátáscsökkentést kell teljesíteni. A nem-ETS szektorokban (a legfontosabbak az épületek energiafelhasználása, a közlekedés és a mezőgazdaság) 45-49 (átlagosan 47) százalékkal alacsonyabb kibocsátásokat kell elérni az egyes országokban.
- Mindez teljesíthető maguk a tagállamok, valamint az EU által meghozott további klímaintézkedések kombinációjával. Közösségi szinten elkerülhetetlen az EU-ETS rendszer reformja (többek közt az eddigieknél nagyobb mennyiségű kibocsátási kvóta kivezetése a rendszerből). Az egyes tagállamok esetében pedig egyedileg kell felülvizsgálni a meglevő intézkedéseket (így a Nemzeti Energia és Klímaterveket és azok végrehajtását), hogy hatékonyan hozzá tudjanak járulni a közös erőfeszítésekhez. Jónéhány tagállam már most is olyan nemzeti célkitűzéseket és cselekvési terveket fogadott el, amelyek elegendőek az új célok eléréséhez, másoknál viszont nagyon komoly hiányosságok vannak.
- A megvalósítást a korábban elfogadott Tiszta Energia csomag jogszabályai kiterjedt rugalmassági mechanizmusokkal segítik. Köztük a nem-ETS szektorok kibocsátási jogainak tagállamok közti átadásával, a klímatudatos földhasználat-váltás, például az intenzív erdősítés elszámolhatóságával, de például az ETS-rendszer kiterjesztése egyes, jelenleg nem a kvótakereskedelmi rendszer alá tartozó szektorokra (pl. közlekedés) is pozitív eredményekkel járhat. A korai cselekvés azonban alapvető előfeltétele a rugalmassági eszközök alkalmazásának, hogy azok a valós kibocsátáscsökkentést, és ne csupán az utolsó pillanatban történő statisztikai ügyeskedést segítsék elő.
- A cél elérésének kulcsa az átlag alatti GDP-jű tagállamok klímaprogramjainak megerősítése, hogy azok az eddigieknél nagyobb mértékben járuljanak hozzá a kibocsátáscsökkentési erőfeszítésekhez. Enélkül nem lehetséges a 2050-es klímasemlegesség elérése Európa számára. Ezt a határozottabb klímacselekvést részükről erősebb finanszírozással kell segítenie az EU-nak, mind a meglevő szolidaritási mechanizmusokon, mind az új EU-s költségvetésen keresztül. Azaz pont arra lenne szükség, amit a V4-fővárosok főpolgármesterei már a júniusi tanácsülés előtt is lobbilevélben kértek az Uniótól, kiegészítve azzal, hogy a városok klímaerőfeszítéseit közvetlenül elérhető forrásokkal támogassa az EU.
Hol szorít a cipő?
Ahogy a fentiekből is látszik, a közép-kelet-európai országok, köztük Magyarország, megkülönböztetetten fontosak a megemelt klímacélok teljesítése során. Először is, abban a pillanatban, hogy 40 százalékról 50 fölé emeljük a célkitűzéseket, a szokványos magyarázat, hogy Magyarország klímabajnok, 1990-hez képest már így is 35 százalék körüli kibocsátáscsökkentést ért el, így alig kell tennünk valamit a közös cél elérése érdekében, értelmét veszti. A további 10-15 százalék ambíciónövekedés a magyar klímapolitikát is nagyon kemény feladatok elé állítja.
Ehhez képest az energetikában is leginkább csak az látszik, hogy irdatlan mennyiségű közpénzből kimentették Mészáros Lőrincet a magasabb klímacélok fényében nyilvánvalóan halálra ítélt lignittüzelésű Mátrai Erőműből. Az indokoltnál és lehetségesnél összehasonlíthatatlanul drágább szerződések révén a napenergia szektorban biztosították a baráti cégek biztos jövedelmeit a következő 20 évre, és várnak Paks II. mind bizonytalanabbá váló elkészültére.
Ez így a 40 százalékos célkitűzés eléréséhez is kevés, nem beszélve egy, az ETS-szektorban elérendő 50-60 százalékos csökkentésről, amelyre az 55 százalékos összeurópai, általános emissziókurtításhoz szükség lenne Magyarországon.
Másodsorban a kibocsátások kapcsán a kormányzat minduntalan a villamosenergia termelésre hivatkozik, és arra, hogy 2030-ra – Paks II. megépülésével – a magyar áramtermelés 90 százaléka karbonsemleges lesz. Ezzel nem csak az a probléma, hogy a nukleáris energia korántsem karbonsemleges (bár kétségkívül alacsony kibocsátású), és Paks II. már a projektért felelős Süli János szerint sem készül el 2030-ra – azaz az ekkor számított kibocsátási adatainkban nem fog megmutatkozni.
Hanem főként az, hogy – ahogyan arra a német tanulmány rámutat – az igazán nagy feladat nem az áramtermelésben, hanem a nem-ETS szektorokban, az úgynevezett erőfeszítés-megosztási rendelet (Effort Sharing Regulation, ESR) alá tartozó területeken, tehát az épületállománynál, a közlekedésben és a mezőgazdaság területén áll előttünk.
Ezt támasztja alá egy friss magyar kutatás is, amely egyes hazai háztartások vizsgálata során a fűtést és a közlekedést találta a legjelentősebb kibocsátási forrásnak.
Ezeken a területeken pedig a magyar kibocsátási adatok európai összehasonlításban már most sem alacsonyak, és a szocialista nehézipar összeomlásához hasonló, szándékolatlan események sem segítettek a csökkentésben, mint az ETS-kibocsátásoknál. Így a magyar CO2-emissziós adatok ezeken a területeken nem csökkentek. A közlekedési kibocsátások dinamikusan nőnek, és a Magyarország Nemzeti Energia- és Klímaterve (NEKT) szerint ez 2030-ig így is marad (7% kibocsátásnövekedés a következő 10 évben).
Az épületállomány műszaki állapota rendkívül rossz, ez pedig óriási energiapazarlással jár – a magyar háztartások egy főre jutó energiafelhasználása 2015-re átlépte az EU-s átlagot, és ennek közel 60 százalékát fűtésre használjuk. A mezőgazdasági kibocsátások 2010-2017 között közel 25 százalékkal növekedtek, a kormány által preferált nagyüzemi mezőgazdasági modell pedig az agráriumhoz köthető CO2-emisszió további növekedését vetíti előre.
A jelenlegi magyar NEKT alapján 2030-ra az ESR-szektor egy főre vetített kibocsátásai a legmagasabbak között lesznek (3,7 t CO2eq/fő), és közel 30 százalékkal fogják meghaladni az európai átlagot.
A szükséges lépések
Világosan körvonalazódik tehát a magyar kormány (és más régiós kormányok) előtt álló feladat. Sürgősen el kell felejteni az európai klímaambíciók széttrollkodásának gyakorlatát, és az Unióval közösen megvizsgálni, hogy milyen feltételek mellett, hogyan tudnak a régiós országok maximálisan hozzájárulni a Párizsi Klímaegyezményben foglaltak európai teljesítéséhez, a kontinens jövőjének, az eljövendő generációk életfeltételeinek biztosítása érdekében. Ez egyben az európai gazdaság versenyképességének záloga is.
A harmadik ipari forradalom gazdasági átállása zajlik most globálisan. Európának van esélye, hogy időben meghozott, határozott intézkedésekkel az európai gazdaságokat ennek az átállásnak az éllovasává tegye. Ehhez az energiaátállás és a digitális forradalom eszközeinek hatékony kombinálására van szükség. Európa egyik területen sincs végzetesen lemaradva, de sehol sincs túlzottan nagy helyzeti előnye.
Az idő itt kulcstényező: minél tovább vétózzák egyes tagállamok a gyors, és társadalmilag igazságos átállást, annál kisebb az esélye, hogy Európa felvegye a versenyt más világgazdasági régiókkal. Aki most lemarad, az tartósan a globális félperifériára-perifériára szorul.
Magyarország elmúlt évszázadai a félperifériás fejlődés iskolapéldái. Most, az EU részeként lehetőség nyílik rá, hogy csökkentsük az ebből adódó lemaradásokat, egyenlőtlenségeket, és közelebb kerüljünk a centrum fejlődési pályájához. Nem használhatjuk ezt a lehetőséget arra, hogy egész Európát visszahúzzuk a félperifériára.
Az európai klímatervek magyar megvalósításához a korrupció irányította energetikai ámokfutás helyett stabil, megbízható, jövőbiztos energiapolitikára van szükség. A drága és versenyképtelen paksi bővítés leállítására, a megújuló forrásokra és az energiahatékonyságra épülő új energiastratégia kidolgozására, és annak egy új Nemzeti Energia és Klímatervbe foglalására.
A szélerőművek engedélyezésére, a megújuló források költséghatékony rendszerbe integrálására, a villamosenergia rendszer rugalmasságának és szabályozhatóságának erősítésére (okos hálózatok, okos mérők, energiamenedzsment rendszerek kiépítése, igényoldali szabályozási megoldások fejlesztése, szorosabb regionális együttműködés a rendszerirányításban, stb.) Átfogó energiahatékonysági intézkedésekre, az ipari energiafelhasználás ésszerűsítésére.
Ennél is nagyobb feladat az ESR-szektorok, az épületállomány, a közlekedés és a mezőgazdaság dekarbonizációja. Ehhez nagyszabású, átfogó épületenergetikai programokra (lényegében a magyar épületállomány 2030-ig való teljes körű rekonstrukciójára) van szükség. A közlekedésben a közösségi és nem-motorizált közlekedési módok előtérbe helyezése szükséges (nem pedig „autósüldözés” vizionálására amint egy önkormányzat ennek megvalósítására kísérletet tesz), a vasúti közlekedés (mind a személy és az áruszállítás) kapacitásainak bővítésére, az alternatív hajtásmódok szociálisan is igazságos támogatására az egyéni és a közösségi közlekedésben.
A mezőgazdaság a legkeményebb dió, de 2030-ig itt is el kell mozdulni a magas energiafelhasználású, intenzíven gépesített mezőgazdasági modellektől a fenntartható, ökológiai gazdálkodás irányába a lehető legnagyobb területen. Az egyébként is nehezen művelhető (intenzíven belvizes, aszály sújtotta, rossz talajú, stb.) területeknél megfontolható a művelésből kivonás, vagy extenzív tájgazdálkodási formákba való átvezetésük (legeltetés, fokgazdálkodás, gyepgazdálkodás, stb.), illetve alkalmas területeken őshonos, és a klímaváltozás hatásait is tolerálni képes fafajokkal való erdősítés.
Uniós források a finanszírozásra
Ahogy arra az Agora Energiewende és az Öko-Institut tanulmánya is rámutat, ezeknek a megemelt céloknak a teljesítéséhez a közép-kelet-európai tagállamok számára további uniós forrásokat kell biztosítani.
Ezt kell tükröznie az új, 2020 utáni költségvetésnek, a Bizottság Green Deal javaslatának és az új helyreállítási programoknak is (React-EU, Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz, stb.) Különös módon ebben az alapelvben politikai egyetértés is mutatkozik Magyarországon – Karácsony Gergely budapesti főpolgármester éppúgy kiegészítő uniós forrásokat szorgalmaz annak érdekében, hogy a városok teljesíteni tudják a magasabb klímacélokhoz kapcsolódó feladatokat, mint ahogy Orbán Viktor is több pénzt akar a megemelt ambíciók támogatásáért cserébe.
A jelenlegi uniós költségvetési tervek mindenesetre utat nyitnak a további kibocsátáscsökkentés finanszírozása felé, de további lépésekre is szükség van. A német tanulmány javaslatain túl (ETS-reform, a meglevő szolidaritási és rugalmassági mechanizmusok alkalmazása, az új 7 éves költségvetés megerősítése a zöld célok régiós finanszírozására) kulcskérdés az is, hogy a közép-kelet-európai országok hogyan használják fel a rendelkezésre álló forrásokat.
Jogos az aggodalom, hogy az erősebb klímacélokat egyes kormányok csak zsarolási eszköznek tekintik a további uniós források kialkudására, amelyeket aztán az eddigi gyakorlatnak megfelelően elköltenek valahogy, nem a leghatékonyabb kibocsátáscsökkentést tekintve prioritásnak.
Miközben tehát erős érvek szólnak a régiós országok kormányainak többletforrások iránti igényei mellett, ezek csak akkor hasznosulhatnak megfelelően, ha szigorú ellenőrzési rendszerek kapcsolódnak hozzájuk, amelyek biztosítani tudják, hogy a kiegészítő támogatások nem tűnnek el korrupciós csatornákon keresztül, és nem érdemi hatások nélküli látszatberuházásokat finanszíroznak belőlük.
Ehhez nem elegendőek a mostani ellenőrzési kapacitások. A regionális fejlesztési pénzeket jelenleg csak szúrópróbaszerűen ellenőrzi a bizottság. A fennálló intézmények sem tudják biztosítani a megfelelő kontrollt, az OLAF hatáskörei például nem tesznek lehetővé érdemi vizsgálatokat és szankciókat a tagállamokban. Végezetül az ellenőrzések módszertana is csapnivaló, lényegében a projektek megfelelő „lepapírozását” vizsgálják csupán, nincs valódi tartalmi ellenőrzés, ami azt próbálná ellenőrizni, hogy a formai megfelelőségen túl a megfogalmazott tartalmi célok teljesülnek-e!
Az előrelépéshez tehát a megemelt klímaambícióknak megfelelő finanszírozást, a közös agrárpolitika kizöldítését, az épületfelújítások tömeges finanszírozását (amiben az Európai Beruházási Banknak kulcsszerepet kell vállalnia), a regionális politika forrásainak és a koronavírus utáni helyreállítási eszközöknek a klímacélok szolgálatába állítását (például az energetika és a közlekedés dekarbonizációjak támogatásával), kell kombinálni a jelenleginél sokkal szigorúbb ellenőrzési eszközökkel és intézményekkel.
Az Európai Ügyészséghez való csatlakozást a megemelt és egyszerűsített ellenőrzésű forrásokhoz való hozzáférés előfeltételévé kell tenni, a korrupciós kockázatokat rendszerszinten jelezni képes módszereket kell bevezetni a lehető legszélesebb körben, növelni kell az Európai Bizottság és a helyi szintek (önkormányzatok, civil szervezetek, KKV-k) közötti közvetlen finanszírozást, emelni kell a Bizottság ellenőrzési kapacitásait, ki kell terjeszteni az OLAF jogköreit, javítani kell az ellenőrzések módszertanán, hogy azok a formai ellenőrzések helyett a tényleges eredményeket vizsgálják (performance based budgeting), és megfelelő, nem kijátszható szankciórendszert kell kialakítani.
Végezetül változtatni kell az európai intézmények jelenlegi hozzáállásán: nem annak kell lennie a sikerkritériumnak számukra, hogy a tervezett összegek mekkora részét tudták kifizetni a tagállamoknak, vagy más pályázóknak, hanem azt, hogy a kifizetett pénzek milyen eredményeket hoztak a közös európai környezeti és klímacélok teljesítésében.
Minderre vonatkozóan születtek már javaslatok az Európai Parlamentben. Két út áll előttünk. Az egyik, a fenti kritériumok megvalósulása esetén az, hogy a megemelt közös klímaambíciókat az alacsonyabb GDP-jű tagállamok intenzív, EU-finanszírozott erőfeszítéseinek köszönhetően valóra váltjuk, és Európát 2050-re sikeresen dekarbonizáljuk. A másik, hogy a szabályok átalakítása nélkül a kibocsátáscsökkentési célokat sem teljesítjük, és az uniós források is illiberális rezsimek kiépülését fogják finanszírozni az éghajlatváltozás visszafogása helyett. Most kell választani.
