Míg sem az ortodox marxista osztályelemzéshez, sem a feminizmus vagy antirasszizmus egydimenziós politikájához nem lehet, és nem is kívánatos visszatérni, az interszekcionalitás (amit egyesek metszetszemléletnek hívnak) köré szerveződő politikai gyakorlat sem lehet a baloldal útja.

„A nők heterogén csoportot alkotnak, és több személyes jellemzőn alapuló, interszekcionális diszkrimináció is sújthatja őket. Egy fogyatékossággal élő migráns nő például legalább három alapon is hátrányos megkülönböztetést szenvedhet el.” – fogalmaz az Európai Bizottság márciusban bemutatott, 2020–2025-re vonatkozó Nemek Egyenlősége stratégiája. (Hogy mi a baj a stratégiával, Kováts Eszter és Elena Zacharenko itt írta meg.)

Ezt a fajta összeadogatós megközelítést már sokan bírálták amiatt, hogy az elnyomás struktúráit történelmen átívelően írja le, és a különböző identitásokról úgy beszél, mintha lényegükhöz tartozna, hogy el vannak nyomva (például a migráns vagy a nő). Az interszekcionalitás fogalmának a kezdetektől fogva sokféle értelmezése volt, de úgy tűnik, hogy a baloldali aktivizmus és politika szövetségében az USA-ban (és onnan importálva világszerte) az az értelmezés vált hegemónná, amely a többszörös hátrányos megkülönböztetésre (a diszkriminációra) fókuszál, és az elnyomás tengelyein betöltött pozícióra. Ez a megközelítés elméletileg is sekélyes, és politikailag is problémás: az egyenlőtlenségek okait nem ragadja meg, cserébe aláássa a szolidaritás lehetőségeit, és hozzájárul a jobboldali üzenetek népszerűségéhez.

E helyett a diszkrimináció alapjául szolgáló strukturális egyenlőtlenségekről kellene beszélnünk, és azok felszámolására irányuló politikát csinálnunk.

Az interszekcionalitás mint az identitáspolitika vakfoltjaira adott válasz

Az interszekcionalitás kifejezést Kimberlé Crenshaw jogász használta először egy 1989-es írásában. Ugyanakkor az interszekcionális megközelítés az 1970-es évek és 1980-as évek egyesült államokbeli mozgalmi hullámaiban gyökerezik, és a feminista és az antirasszista küzdelmek kritikáját nyújtotta. A fekete nők általános tapasztalata volt ugyanis, hogy a feminista aktivizmusban jellemzően a fehér nők érdekei és tapasztalatai dominálnak, míg a fekete mozgalmakban a férfiaké. Az irányzat egyik legismertebb gondolkodója, bell hooks erre példaként említi, hogy míg a fehér nőknek a reprodukciós jogokhoz kapcsolódó fő követelése az abortuszhoz való hozzáférés volt, addig az egészségügyi rendszerhez rassz és osztály okokból nem egyenlően hozzáférő (nagyrészt egyébként vallásos és az abortuszt elvető) fekete nőknek a biztonságos terhesség és szülés volt az elsődlegesen fontos a reprodukciót érintő ügyek közül. Ezt a feministák nem látták, mert a saját fehér középosztályi ügyeiket tartották az univerzális női ügyeknek, míg a rasszizmus ellen harcoló fekete férfiaknak mindezek lesajnált „nőügyek” voltak, amelyeknek semmi közük az antirasszista harchoz.

Az interszekcionalitás tehát eredetileg a kor identitáspolitikai mozgalmaira adott kritikus válaszként született, mára azonban a két dolog elválaszthatatlanul összefonódott: a ma identitáspolitikai küzdelmei interszekcionálisak. Ezzel magyarázható, hogy az interszekcionalitást ma már a leggyakrabban együtt elemzik az identitáspolitika térhódításával, egymást feltételező és kísérő jelenségekként tekintenek rájuk. Szögezzük le: a többszörös elnyomás, majd az interszekcionalitás fogalmainak bevezetése az 1960-as és 1970-es évek nyugati politikáinak fontos vakfoltjaira mutatott rá. Ez után már nem lehet visszatérni sem az ortodox marxista osztályelemzéshez, sem a polgárjogi mozgalmak vagy a második hullámos feminizmus által meghonosított, tisztán rassz vagy gender alapú elemzéshez. Hiszen ki vitatná, hogy egy transznacionális vállalat előrejutásban gátolt középvezetőnőjének más igazságtalanságokkal kell megküzdenie, mint az ugyanebben a vállalatban dolgozó migráns hátterű takarítónőnek?

Akkor mégis hol a probléma?

Excelszemléletű baloldal

A problémát alapvetően az identitáspolitikák és az interszekcionalitás kortárs individualizálódott formájában látjuk, tehát az excelszemléletben. Excelszemléletűnek nevezzük az interszekcionalitás azon kortárs, kvantifikálódott és individualizálódott formáját/megvalósulását, mely az Excel táblázathoz hasonlóan csak összeszámolja az egyéni elnyomási tapasztalatokat. A különböző elnyomásstruktúráknak (osztályelnyomás, patriarchátus, rasszizmus) azonban más és más a gyökere, ezért nem lehet őket sem ugyanazon az analitikus szinten kezelni, sem összeadogatni. Másrészt az összeadogatós (excel-) szemlélet ahistorikus, vagyis figyelmen kívül hagyja, hogy ezek viszonya nem változatlan térben és időben, például az idősebb kor valahol a tisztelet forrása, máshol a diszkriminációé – és ugyanez igaz lehet az összes többire is. Ezzel a politikai gyakorlattal legalább három további probléma van.

1.) Elnyomottság

Az interszekcionalista gondolat politikai alkalmazása abban a nézetben testesül meg, hogy azok értik meg a legjobban a fennálló rendszer természetét, és azok fognak a legkevésbé partikuláris politikát csinálni, akik a legtöbb elnyomást tapasztalták meg. Ugyanakkor nem világos, hogy mi az a mérce, ami alapján eldönthető, hogy melyik identitáscsoport a legelnyomottabb. A különbség politikája alapján az identitáscsoportok az elkülönülő tapasztalatok mentén a végtelenségig, illetve az individuumokig bonthatóak. Tehát akármennyire is kézenfekvőnek hangzik, hogy azok a legelnyomottabbak, akik az Excel táblázat legtöbb elnyomotti kategóriáját kipipálhatják, valójában az elnyomási mátrix dimenzióinak száma végtelen. Emellett a létrehozott identitások, illetve identitáscsoportok egymáshoz viszonyított helyzete nem tisztázott – például ki tudná megmondani, hogy a mozgáskorlátozott transzneműek vagy a pánszexuális menekültek vannak jobban elnyomva? Tehát nem lehet az elnyomási pozíciókat egy elnyomottsági olimpia szellemében összeadni vagy összeszorozni – kinek hány pontja van az elnyomásversenyben, ki hány dimenzióban van az Excel táblázat szerint a rosszabbik oldalon – pedig az interszekcionalista elmélet (és gyakorlat), minden ellentétes szándéka ellenére gyakran pont ezt produkálja.

2.) A tapasztalat mint a megértés legvégső kerete

Az interszekcionalitás a politikát a többszörösen megélt elnyomás tapasztalatára építi, illetve az interszekcionalitás politikájának végső kerete az egyéni (szubjektív) tapasztalat és az identitás. A politikai állítások igazak vagy hamisak lehetnek, amennyiben az objektív társadalmi viszonyrendszerre vonatkoznak. Ugyanakkor a szubjektív tapasztalatról és az identitásról nem lehet vitát folytatni, a szenvedés tapasztalata és az önazonosság megkérdőjelezhetetlenek.

Eszerint nem arról van szó, hogy valami igazságtalan-e, hanem hogy ki mit élt meg igazságtalannak.

Nem az a kérdés, hogy történt-e egy adott helyzetben ténylegesen bántás vagy erőszak, hanem hogy ki mit élt meg személyesen bántásként vagy erőszakként. „Only ! know my gender” – áll a hamburgi egyetemen egy falfirkán.

Ami kifejezi az identitáspolitika monologisztikus, szubjektivista és dogmatikus lényegét, egyben a társadalomtudományi tudással szembeni elutasítását. Az excelszemléletű interszekcionalitás egyetlen egy elemzési szinten ragad meg: a tapasztalatén, de a rendszer, amely alapján az események feldolgozása végbemegy, így az elemzés vakfoltja lesz.

3.) Pozicionalitás

A tudások pozicionáltsága a tudománykritika egyik alapvetése: nem lehet kiszakítani a tekintetet, a kérdésfeltevéseket, az értelmezéseket a néző, kutató tapasztalatából, óhatatlanul befolyásolja ugyanis ezeket az ő beágyazottsága. Ez a belátás nagyban hozzájárult a feminista szempont legitimációjához is a társadalomtudományokban: rámutathatott arra, hogy az objektívnek tekintett ismeretet számos, a férfi élettapasztalatból jövő torzítás teszi problémássá. Nem a férfi (vagy európai, fehér stb.) megismerést kívánta delegitimálni, csak rámutatni arra, hogy az univerzalizált tudások egy partikulárist emelnek az univerzális rangjára. A privilégiumok kérdése is ebből következett: ha látjuk a tudásunk és nézőpontunk pozicionáltságát, akkor vegyük észre, hogy hatalmi okai is lehetnek annak, hogy miket nem látunk. A privilégiumnak lényegi eleme, hogy az elnyomott tudását és tapasztalatát nem látja, mert nem kell látnia, erre példa, amikor férfiak rácsodálkoznak, hogy milyen sok nőnek van utcai szexuális zaklatással tapasztalata. Vagy például amikor egy nyugat-európai feminista a saját országában bevált feminista recepteket önkritikátlanul propagálja a világ másik felén, vagy egy felső középosztálybeli feminista a tőzsdén jegyzett vállalatok felügyelőbizottságainak alacsony nőarányát találja a legégbekiáltóbb nők elleni igazságtalanságnak, rámutathatunk arra, hogy a hatalmi pozíciója miatt nem látja a torzítását, és ez a torzítás jobban feltűnik egy marginalizált pozícióból, például egy kelet-európainak, indiainak, vagy egy alsó középosztálybeli nőnek.

Ez a hasznos új nézőpont azonban tévútra siklott.

A „Check your privilege” („Ellenőrizd a privilégiumaidat!”) szintjére hozta le az elnyomó társadalmi rendszerekkel szembeni kritikát: egy eszköz lett arra, hogy elterelje a figyelmet az érvek szubsztanciájáról az érvek közvetlen eredetére (a beszélőre), mintha a beszélő pozíciója egy könnyen leleplezhető viszonyban lenne a mondandójában megbújó hatalommal.

Ez a fajta ad hominem-érvelés mindenféle totalitárius gondolkodásmód fontos eleme. Egy struktúrakritikára kitalált fogalomból egy olyan eszköz lesz, ami egyének viselkedésének korrigálásának eszközére szűkül. A rendszerkritika azzá válik, mintha pusztán egyéni viselkedések összege lenne a tét. Ezzel társadalmi egyenlőtlenségeket a strukturális helyett egyéni szinten azonosítja be, ezért orvoslásukra is rossz módszereket jelöl ki.

Összefoglalva: Ha az egyéni különlegesség illetve identitásmix elismertetése lesz a fő ügy, akkor az nem csak a „személyes egyben politikai”-nak az ad absurdum kivitelezése („csak a személyes a politikai”), de pont az identitások megkérdőjelezhetetlensége miatt hozzájárul ahhoz is, hogy ezek a csoportok nem tudnak egymással sem szolidaritást vállalni, sem közös célt megfogalmazni. Ezért tudnak illeszkedni az individualista, a rendszerkritikát delegitimáló neoliberális korszellemhez.

Az osztály és a gender individualizációja

Az osztály, a rassz illetve etnicitás és a gender számítanak az interszekcionalista elemzés szentháromságának. Most az osztály és a gender kategóriáján keresztül mutatjuk be az individualizációs fordulatot, ami az interszekcionalitásban végbement.

Osztály

Az osztályhelyzet alapvetően a társadalmi munkamegosztásban, vagyis az élet újratermelésében elfoglalt helyzet. Ez a helyzet nem abszolút helyzet, hanem relatív pozíció: a többi pozícióhoz való viszonyában érthető meg, és mint ilyen, történeti kategória. Osztályelemzésről aligha beszélhetünk a termelési viszonyok, a piaci helyzet, a tőkeviszonyok elemzése nélkül. Az interszekcionalitáshoz köthető diskurzusban viszont az egymásba fonódó elnyomások mátrixa („interlocking matrix of oppressions”) megközelítés kereseti és életstíluscsoportra redukálta az osztály fogalmát. Még azok is, akik a strukturális elemzés mellett szállnak síkra, struktúra alatt gyakran csak a társadalom aktuális hierarchiájában betöltött pozíciót vagy a diszkriminációt értik, ahogy például az Európai Bizottság nemek egyenlősége stratégiája is.

Az osztályelemzés szegénységi tapasztalatokra való redukálása jól megragadható a klasszizmus (osztályizmus, vagy szerencsétlen fordításban „osztályrasszizmus”) fogalmában. E kifejezés azt fejezi ki, hogy a szegénységgel a fő probléma a stigma, és a szegénység tapasztalata elsősorban az interakciókban érhető tetten. Ez alapján a szegénységre adott politikai cselekvések elsődlegesen a szegénységet stigmatizáló attitűdök felszámolására irányulnak, nem az elosztási egyenlőtlenségek mérséklésére, és főleg nem egy nem kizsákmányoló társadalom megteremtésére.

Gender

A gender fogalma az emberek közt fennálló társadalmi viszonyrendszer nemi aspektusát hivatott jelenteni, és eredetileg adottnak tekintette a biológiai valóságot: hogy ez egy nőneműek és hímneműek közötti viszonyrendszer. Azonban ahogy sokan rámutattak, mára a gender fogalma többjelentésű mind a társadalomtudományban, mind a feminista és LMBT-politikában.

A genderfogalom tartalmának individualista módosulását jól szemlélteti a nők elleni erőszakkal kapcsolatos fogalomhasználat. Az Isztambuli Egyezmény genderdefiníciója a következő: „azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”. Az egyezmény a nemi szerepelvárásokat tekinti tehát konstruáltnak (nem a nemeket), és ebből fakadóan tekinti a nemi alapú erőszakot a továbbra is fennálló férfi-női hierarchiában (patriarchátusban) gyökerező erőszakformának, vagyis ami a nőket a nő mivoltuk miatt éri, illetve ami aránytalan mértékben a nőket éri. Ettől eltérő meghatározást alkalmaznak az Európai Unió egyes intézményei. Például az Európai Bizottság egyik 2020-as pályázati felhívásának a definíciója nem a bizonyos erőszakformák strukturális (patriarchális) eredetére utal, hanem arra, hogy kiket érint: gender, genderidentitás és genderkifejezés alapon. Miközben jogos követelés az, hogy a meleg(nek kinéző vagy melegként azonosított), transznemű vagy magukat nem-bináris neműként azonosító emberekkel szembeni erőszak ellen is fel kell lépni, ez az eltolódás a definícióban az osztálykategóriához hasonlatos individualizációs változásra utal. Mely után már nem a rendszer (patriarchátus) az alapvető értelmezési keret, hanem az egyéni identitás, hátrányok és tapasztalat.

Újragondolt interszekcionalitás

Az interszekcionalitás mai gyakorlata tehát nem tűnik alkalmasnak sem analitikus értelemben az egyenlőtlenségek megértésére, sem pedig politikai értelemben azok felszámolására. Ha meg akarjuk tartani az interszekcionalitás által hozott előnyöket, a fenti tévutaktól meg kell szabadulni.

Ehhez szükséges, hogy

ne a különbözőségek és az elnyomott identitáscsoportok ahistorikus metszéspontjai álljanak a középpontban, hanem annak vizsgálata, hogy hogyan jönnek létre a megkülönböztetések és a kategóriák közti hierarchiák.

Az identitásokat nem valamiféle belső, intim, megkérdőjelezhetetlen szubsztanciaként, hanem egy viszonyrendszerben elfoglalt relatív pozíció személyes megéléseként kell értelmezni. Például kialakulhat egy szegény- vagy középosztálybeli vagy tőkés identitásom; tudatosan viszonyulhatok ahhoz, hogy nő vagy férfi vagyok; meghatározó élettapasztalatomnak tarthatom, hogy kikhez vonzódom, vagy hogy cigányként milyen sorozatos diszkriminációknak voltam kitéve, vagy nem-cigányként milyen előnyök értek az életben, azonban ezek a szubjektív tapasztalatok csak az emberi viszonyok kontextusában érthetőek meg.

Nemcsak azt kell belátnunk, hogy egyetlen ember sem redukálható ezen tulajdonságainak összességére, de azt is, hogy az identitásfókusz eltereli a figyelmet arról is, hogy a lényeg a kategóriák közti hierarchia: a strukturális egyenlőtlenségi viszonyok ellen nem lehet fellépni maguknak a kategóriáknak a hibáztatásával, a kiút és az emancipáció pedig nem lelhető fel az egyéni identifikációkban. A privilégiumok ellenőrzését előíró, az érvek helyett a személyt fókuszba helyező interszekcionalitás helyett a történetileg kialakult relációk összességére, tehát a rendszerre kell fókuszálnunk.