A náci Németország – saját propagandisztikus megnevezése szerint: a Harmadik Birodalom – egyrészt az európai kontinenst német-árja uralom alá hajtó birodalomépítést célozta, másrészt a lehető legszigorúbb etnikai-faji hierarchiák erőszakos kialakítására, sőt az életben maradási esélyek drasztikus és közvetlen meghatározására törekedett.
Bár a náci tervek szerint mindkét fő cél megvalósításának a második világháború lett volna az eszköze, e két cél között a gyakorlatban nyilvánvaló ellentmondás feszült. A náci németek Európa túlnyomó része feletti, végül néhány perdöntő évre korlátozódó uralmukat ráadásul egyre kizárólagosabban építették a nyers elnyomásra: a helyi-nemzeti elitek ravasz-ügyes kooptálása helyett uralmuk elnyomó aspektusai oly dominánssá váltak, hogy azok kezdeti szövetségeseiket is rövid időn belül nagymértékben elidegenítették.
Ez a sorozat arról szól, miért fontos a Holokauszt emlékezete a gyarmati múltról való európai beszédben.
Magyarországon viszonylag ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére szinte csak elvétve tárgyaljuk, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.
Áldozatiság és dekolonizáció című sorozatunk ezen kíván változtatni. A sorozat a jelenlegi antirasszista és dekolonizációs mozgósítás értékelését a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságaival kapcsolja össze. Az áldozati narratívák felfutásának vizsgálatát
A nácik tehát európai birodalmat próbáltak létrehozni, de a modern birodalomépítés – legsikeresebben alighanem a britek által alkalmazott – bevonó-kizsákmányoló, globális és helyi hierarchiákat hosszabb távon konzerválni képes alapjaival nem csak, hogy nem voltak tisztában, de azokat extrém ideológiájuk nyíltan tagadta. Ahogy Mark Mazower fogalmazott Dark Continent című, Európa huszadik századi történelmét tárgyaló híres művében, a multietnikus birodalmi hagyományt – mondhatni a Habsburg Birodalom egykori tradícióját – leginkább a Szovjetunió centralizált, egyúttal helyi-nemzeti elitek részvételére épülő rendszere vitte tovább, míg Hitler birodalma jelentette e hagyomány legszélsőségesebb tagadását.
Mazower az imént említett 1998-os könyvében, majd Hitler’s Empire című tíz évvel későbbi nagymonográfiájában eközben arra is emlékeztet, hogy a náci uralom Nyugat- és Kelet-Európában jelentősen eltérő formát öltött. Az előbbi esetben a német birodalmi-gazdasági integrációs kísérlet a helyi (francia, belga, holland, stb.) nemzeti eliteket jóval érdemibb módon próbálta bevonni, mint a sokkal durvább módon kizsákmányolt Kelet-Európában. Sarkítva akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nácik a második világháború során soha nem látott mértékben radikalizálták a kontinens két fele között akkor már évszázadok óta fennálló sajátos munkamegosztást.
A második világháborús nyugat- és kelet-európai birodalomépítés közti különbségek jelentőségét hiba lenne alábecsülnünk. A háború utáni európai integrációs folyamat is épp a némileg pragmatikusabb németek által 1940 után bevonni próbált nyugat-európai területek gazdasági együttműködésével kezdődött-folytatódott. Amit a technokrata elitek a második világháború után teljesen más politikák örve alatt – részben az antifasiszták, köztük az európai föderációban hívő antifasiszták segítségével – jóval tovább fejlesztettek, annak kezdetei részben épp az 1940 és 1945 közti sötét évekre nyúlnak vissza, jelzi Mazower.
A népszerű, mitikus történelemkép szerint 1945 ugyan Stunde Nullnak nevezhető, tehát a teljesen más alapokon való újjáépítés kezdete volt. Nyugat-Európa kortárs történészei manapság azonban többek között épp az 1945-ön átívelő folytonosságok ezen – korábban Mark Mazower által is felvetett – roppant ellentmondásos kérdését vitatják élénken.
A háborút követő európai integráció sajátos logikájával (az európai projekt mostanáig leginkább a nemzetállamok egyre szorosabb együttműködéseként jellemezhető) és rendszerint homályban hagyott közvetlen előtörténetével van összefüggésben, hogy ezen projekt a túlzó nacionalizmust tette meg egyik fő ellenségévé, nem pedig az imperializmust.
A német gazdasági-katonai dominanciát a második világháború éveiben részben megszenvedő, de 1945 után eleinte még saját gyarmatbirodalmuk helyreállításában-megőrzésében gondolkodó nyugat-európai államok értelemszerűen nem pártolták az imperializmus általános kritikáját. E kontextusban a nemzetiszocializmust, illetve tágabban a fasizmust érdemesebbnek tűnt szélsőséges nacionalizmusáért elítélni, mint az imperializmus történetének részeként megvilágítani.
Nem mellékes szál, hogy az antiimperializmust 1945-ben leghatásosabban épp a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió tűzte zászlajára. Hamarosan mégis épp e két szuperhatalom lett az imperializmus vádjának fő célpontjává – háttérbe szorítva nem csak a fasiszta imperializmusok kérdését, hanem a nyugat-európai gyarmatbirodalmak történeti kritikáját is.
A nemzetállam és birodalom fogalmai, melyek a brit vagy a francia történelmet illetően még viszonylag tisztán elkülöníthető jelentéssel bírtak (Angliát, de az Egyesült Királyságot se keverte volna össze senki a Brit Birodalom egészével), Közép-Európában mondhatni már eleve összegabalyodtak.
Az 1871-ben leginkább Otto von Bismarck korszakos cselekedetei következtében létrejövő (kis-)német nemzetállamot egyúttal második birodalomnak is nevezték (Deutsches Reich, népszerű nevén Kaiserreich, alapításának német neve: Deutsche Reichsgründung). Magyarország esetében is hasonló fogalmi összekuszáltságot figyelhetünk meg, hiszen az 1867 után a Habsburg Birodalom keretében beinduló magyar nemzetállam-építési kísérlet saját vágyott területi kiterjedésének legitimálására rendszerint a Szent István-i Birodalomra hivatkozott. Nemzetállam-építésükhöz tehát mind a németek, mind a magyarok birodalmi kereteket festettek. (E fogalmi tisztázatlanság köszön vissza ma a központi Trianon-emlékmű településneveinek kizárólag magyar nyelven való felvésésében, amellyel 2020-ban egy soknemzetiségű birodalmi teret próbálnak utólag – legalábbis szimbolikusan – nemzetiesíteni.)
Az imént elmondottak azt is jelzik, hogy a második világháborús német terjeszkedésnek, Kelet-Európa példátlanul nagyszabású és brutális gyarmatosítási terveinek és gyakorlatainak gyökerei korántsem csak Európa földrajzi határain kívül, a gyarmatosítás világtörténetében keresendők. A náci birodalmi programot éppenséggel nevezhetjük a helyi nemzeti-birodalmi hagyományok – az etnikai alapú, terjeszkedő-kirekesztő nemzetépítés – radikális változatának is.
Eközben azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a modern német „birodalmi nemzetállam” a gyarmatbirodalmak globális terjeszkedésének korában jött létre és a Kaiserreich (1871–1918) éveiben a németek is intenzíven részt vettek Afrika gyarmatosításában. Az Afrika jövőjével kapcsolatos közös európai tervek megtárgyalásakor Németország az 1880-as években már egyenesen vezető szerepet játszott.
E téma közelebbi vizsgálatakor pedig óhatatlanul a gyarmatosítás és a népirtások közti összefüggésekbe ütközünk. A huszadik század első, 1904-ben megindított népirtását Németország ugyanis Deutsch-Südwestafrika nevű gyarmatán, a mai Namíbia területén követte el.
A hererók és a námák elleni katonai népirtásnak óvatos becslések szerint is nagyjából százezer halálos áldozata volt, azaz a helyi fekete lakosok többsége áldozatául esett.
Miként azt többek között Jürgen Zimmerer kutatásaiból tudjuk, e gyarmaton a németek már a 19. század végén is a társadalmi mérnökösködés nagyprojektjét próbálták megvalósítani: a német állam képviselői a telepes kolonizáció által, az afrikaiak érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyva kívánták átstrukturálni Deutsch-Südwestafrika Németországnál jóval nagyobb területét. Már kezdeti terveik is a helyi lakosok kultúrájának lerombolását irányozták elő (a népirtás fogalmát évtizedekkel később megalkotó Raphael Lemkin kifejezésével: kulturális népirtást).
A helyi lakosok e nagyszabású adminisztratív-gazdasági tervnek próbáltak volna ellenállni, mire a németek bevetették, ráadásul szabad kezet adtak faji háborút vizionáló katonaságuknak. E drasztikus döntés vezetett rövid időn belül a helyi-afrikai lakosok többségének meggyilkolásához.
A délnyugat-afrikai területekkel kapcsolatos koloniális utópiák és erőszak, és a csaknem négy évtizeddel későbbi, Európán belüli német-náci erőszakos terjeszkedés és brutális elnyomó politikák közti közvetlen összefüggések – a konkrét személyi és ideológiai folytonosság – több kutató szerint sem nevezhetők túl jelentősnek.
Strukturális hasonlóságukból kiindulva a két eseményt ezzel együtt is érdemes egyetlen történet két fejezeteként vizsgálnunk. E hosszabbtávú történet pedig a nagyszabású expanzióról, a faji alapú politikákról és az erőszakos elnyomásról szól.
E történet kiemelkedő fontosságú része a telepes gyarmatosítók projektjei, ezek ugyanis közvetlen összefüggésben állnak a népirtások rettenetes történetével.
A telepes gyarmatosítás ugyanis, mely definíciója szerint a domináns birodalmi autoritás és az újonnan betelepült telepesek szoros szövetségén alapszik, a világ számos táján a helyi lakosság kicserélését célozta.
A politikailag megtámogatott telepesek ennek eszközéül az elüldözés számos eszközét használták, erőszakos próbálkozásaik pedig visszatérően tömeggyilkosságokba torkolltak. E folyamat legközismertebb esetei alighanem az Egyesült Államok mai formájának létrejöttéhez és a Brit Birodalom később dominion státuszt élvező részeihez – többek között Ausztrália és Kanada Európánál jóval nagyobb területeihez – kötődtek.
Fogós kérdés, hogy a holokauszt több tekintetben is példátlan története miként illeszthető e keretbe?
Annyiban szoros a történeti összefüggés, hogy az európai zsidóság elleni népirtásra a német birodalomépítés, konkrétabban Kelet-Európa német gyarmatosítási kísérletével egyidőben és azzal azonos helyen került sor – mondhatni a német gyarmatosítási tervek keretezték e példátlan bűntettet.
Fontos adalék e szempontból, hogy – amint az Sybille Steinbacher kutatása óta tudományos közhelynek számít, bár attól tartok továbbra sem eléggé széles körben ismert tény – a második világháború éveiben Auschwitz 1939-ig Lengyelországhoz tartozó városa is a német telepes kolonizáció célpontja volt. Amint azt Steinbacher vérfagyasztó könyve részletesen elemzi, az ipari módszerekkel elkövetett népirtás korántsem a német társadalom tagjaitól távol történt „valahol Keleten,” hanem éppenséggel kéz a kézben járt a helyi németesítés teljesen tudatos politikájával – Auschwitzot a német telepesek a második világháború éveiben egyenesen „mintavárossá” kívánták alakítani.
Annyiban viszont másról van szó, hogy a holokauszt korábban teljes jogú állampolgárok ellen is irányult (bár halálos áldozatainak mintegy 98%-a a náci korszak 1933-as kezdete, pontosabban az 1935-ös nürnbergi törvények kihirdetése előtt sem számított német állampolgárnak); hogy elkövetése nem kötődött lehatárolt területek feletti uralom kialakításához és e céllal közvetlen kapcsolatban álló erőszakos konfliktusokhoz, hanem az Európán belüli náci birodalomépítés gyakorlatilag teljes területére, sőt részben azon túlra is kiterjesztették (Saul Friedlander sokatmondó példáját idézve a nácik még a görög szigetvilág zsidó lakosait is elhurcolták, míg a nácik szövetségesei Hitler birodalmán kívül élő zsidókat is nagy számban feláldoztak); hogy az elkövetők, így a mozgékony Einsatzgruppen-tagok részben helybe jöttek áldozataikért (így tettek például a holokauszt kezdeti szakaszában a keleti fronton), számos más alkalommal viszont áldozataikat hosszan utaztatták meggyilkolásuk színhelyére (így a holokauszt fővárosaként is ismert auschwitz-birkenaui táborkomplexumba).
A német imperializmus tehát a holokauszt tágabb történeti kontextusa, a telepes gyarmatosítás terve pedig még Auschwitz városában is összefonódott a népirtás gyakorlatával.
A holokausztnak ugyanakkor vannak e tágabb történetekhez képest meglehetősen szokatlan és rettenetes sajátosságai is, melyeket leginkább talán a megtervezettség és ideológiai szisztematikusság fogalmaival lehetne megragadni.
Hasonló kettősséget látunk az antiszemitizmus és a rasszizmus összevetésekor is: az antiszemitizmus több szempontból is a rasszista gondolkozás egyik alesetének tekinthető, más szempontból viszont külön típust alkot. Az antiszemita összeesküvés-elméletek például jellemzően a zsidók állítólagos uralmával kapcsolatos paranoid elképzelések, melyek nem kizárólag a zsidók lenézésén és megvetésén alapulnak (ez lenne ugyebár a rasszizmus alapképlete), hanem démoni hatalmukat is tételezik.
Relevánsnak érzem Raphael Gross azon meglátását, hogy a zsidókkal szembeni explozív náci diskurzus is csak részben tekinthető a biológiai rasszizmus megnyilvánulásának. Gross szerint e brutális diskurzusok jelentős részben a hamis moralizálás példáit tartalmazták: a nácik gyakran épp a zsidók állítólagos immoralitását hánytorgatták fel rosszindulatúan és roppant immorális módon.
A holokauszt bekövetkezte tehát elválaszthatatlan a modern rasszizmus történetétől, a népirtások globális történetén belüli példátlan aspektusait – így megtervezettségét és ideológiai szisztematikusságát – eközben az antiszemitizmus kiváltképp explozív, a rasszizmus legtöbb fajtájától eltérő jellege is magyarázhatja.
A közelmúlt domináns képe 1989 óta sok tekintetben átalakult: korunkat nyugodtan nevezhetjük az emlékezetpolitikai revizionizmus korának.
A holokauszt értelmezése az elmúlt évtizedekben például jelentős mértékben európaizálódott. A németek elsőrangú felelősségének elvitatása nélkül is sor került számos további állami és társadalmi szereplő felelősségének a kidomborítására. Jelentős szereplők, így a magyar államot képviselők súlyos részfelelősségének érdemi feltárása a fasizmus fogalmára alapozott értelmezési kereteket is megkérdőjelezték, egyúttal előtérbe helyezték az antiszemitizmus kérdését.
A Horthy Miklós kormányzósága alatt álló Magyarország ugyanis sokkal inkább nevezhető – a fasiszta térhódítás kontextusában – radikalizálódó autoriter rendszernek, mint fasiszta tömegdiktatúrának. Az Ion Antonescu marsall által uralt Romániáról is hasonló megállapítást tehetünk. A holokauszt elkövetéséért azonban mindkét rezsim közvetlen felelősséggel is tartozott, bár a magyar és a román részvétel konkrét formái eltérőek voltak.
Románia esetében az 1941-es katonai terjeszkedés nevezhető döntő kontextusnak, a holokauszttal kapcsolatos tömeges román bűnök nagy többségére ugyanis a keleti fronton, Nagy-Románia területén kívül került sor. Bár a keleti fronton egyes magyar katonák is aktívan részt vettek a zsidók üldözésében, Magyarország esetében a holokauszt katonai hódítással való kapcsolata kevéssé markáns. Felvethető lenne ugyanakkor, hogy a magyarországi holokauszt áldozatainak többsége az 1938–41 között visszatérő-megszállt területekről került ki és a tömeges deportálások is e területek egyikén (Kárpátalján) kezdődtek meg 1941-ben.
A területi expanzió és a kirekesztő jellegű nemzetépítés szemlátomást Magyarország esetében is összefüggésben állt az erőszak elszabadulásával. E szempontból különösen inspiratív, bár sajnos korántsem teljesen meggyőző Raz Segal Kárpátalja történetét tárgyaló könyve, mely a Kárpátaljai Kormányzóság második világháborús éveit a nagy-magyar kolonializmus kontextusába próbálja helyezni.
Mivel a zsidóellenes népirtást együttesen – bár olykor sajátos munkamegosztásban – megvalósító európai államok között korántsem csak fasiszta diktatúrák szerepeltek. Ily módon ilyesfajta diktatúrák létrehozása az értelmezni kívánt bűntett elkövetésének kétségkívül fontos kiindulópontja, de mégse lehet átfogó magyarázatának forrása.
A magyar állam a holokausztért viselt szörnyű felelősséget viselő képviselőit helyi szinteken vizsgálva az 1944. március 19-et megelőző és azt követő hónapokot illetően épphogy nagyfokú személyi folytonosság tűnik fel. A történet értelmezésekor ezért is válhat oly központi jelentőségűvé az antiszemitizmus kérdése: az 1944. március 19-én bekövetkező német megszállást ugyanis nem annyira a magyar állam fasiszta fordulata, hanem a helyi antiszemitizmus további radikalizálódása követte.
(Eközben ugyancsak jellemző azon imént vázolt ideológiai képlet erejére, mely szerint fasiszta diktatúra kellett megelőzze a holokauszt elkövetésében való aktív állami részvételt, hogy a magyar elkövetők által viselt tetemes felelősséget rendszerint – és bizony tévesen – elsősorban a nyilasokra szokás testálni.)
A közelmúlt domináns képe a tekintetben is átalakult, hogy – amint azt módfelett kritikus eszmefuttatásai részeként Zombory Máté is jelzi – történeteink egyre inkább az áldozatiság kérdéseire fókuszálnak. E történetek feltárása pedig arra is rávilágított, hogy a holokauszt bűntette nem csak szinte kizárólag Kelet-Európában került elkövetésre, de áldozatainak is mintegy 95%-a származott Európa később a vasfüggöny mögé kerülő területeiről.
A hidegháború vége felé tehát egy csaknem összeurópai, ugyanakkor elsősorban közép- és kelet-európai esemény vált a nyugati, leginkább az amerikai történelmi emlékezet egyik kitüntetett pontjává. 1989-et követően a témát Kelet-Európa átalakuló társadalmai roppant ironikus módon – elvégre helyi eseményről, huszadik századi kataklizmáik szerves részéről volt szó – már részben Nyugatról importálták vissza.
Az elmúlt évtizedekben ugyanis a nyugati, elsősorban az amerikai történelmi tudat sajátos tartalmai is sebesen globalizálódni kezdtek. Az amerikai közvélemény számára fontos témákat és kérdéseket jelenleg a világ számos táján vitatják: a Black Lives Matter intenzív – bár Magyarországon sajnos gyakran félrevezető – tárgyalása ennek kiemelkedő kortárs példája.
Ezen globalizációs érme másik oldala, hogy a nyugati világ domináns történelmi tudata kezd befogadóbbá és sokszínűbbé válni. A kultúra 21. század eleji globalizálódása következtében – és részben a modernitáshoz vezető számos különböző út érdemi feltérképezése nyomán – ugyanis meginogni látszik Európa és a Nyugat kivételes, ugyanakkor univerzális jelentőségű útjába vetett sajátos hit.
Ezen átalakulás elengedhetetlen része, hogy Európa és tágabban a nyugati világ múltjával és jelenével végre őszintébben és kiegyensúlyozottabban nézzünk szembe – hogy az öntömjénezés helyett történelemképünkben előtérbe kerüljenek a fehér emberek különlegességével kapcsolatos eszmék és az ezekre alapuló gyakorlatok árnyoldalai.
E zajló átalakulásnak tagadhatatlanul vannak veszélyei is: hogy a gazdasági-társadalmi polarizáció éles kulturális szembenállással, a kritikai történelmi emlékezettel szembeni fokozódó ellenreakcióval fog együtt járni.
E felgyorsulni látszó átalakulás vonzó ígérete eközben épp az, hogy a történelem áldozataira való emlékezés és történeteik precíz bemutatása mellett nem a tettesek démonizálása áll majd (mely éppenséggel a dehumanizáció sajátos formája). Ehelyett annak érzékeltetésére kerül majd sor, hogy – amint Viet Thanh Nguyen fogalmazott – minden egyes emberben megvan az emberséges, de az embertelen viselkedésnek is a lehetősége.
Az igazán lényeges kérdés ezek után az lenne, hogy ezen univerzális-emberi folyamatokat miként elemezzük és miként gondoskodjunk arról, hogy az előbbi lehetőség valósuljon csak meg.
