A koronavírus-járvány hatására egyre többen ébrednek rá, hogy életmódunk fenntarthatatlan. Társadalmunk és gazdaságunk ellentmondásainak nem okozója a koronavírus-járvány, ezek súlyosságára azonban rámutatott. A szükséges gyökeres változások elérése érdekében a Magyar Természetvédők Szövetsége Javaslat az életigenlő gazdaságért címmel egy gazdaságfejlesztési javaslatcsomagot dolgozott ki, melynek főbb elemeit ismertetem e cikkben.

Felmerül a kérdés, hogy globális szinten elsősorban ki a felelős a fenntarthatatlanságért. Azt gondoljuk, hogy a felelősség és ezzel együtt a változás kulcsa a gazdag országokban van. A fejlett országok háromszor-ötször annyi természeti erőforrást használnak fel évente, mint amennyi fenntarthatóan rendelkezésükre állna. Ez az arány az elmúlt 25 évben alig változott, a magas jövedelmű országok erőforráshasználata mindössze 5%-ot csökkent.

Az Oxfam tanulmánya szerint a földlakók leggazdagabb 10%-a felelős az egyéni fogyasztásból származó fosszilis üvegházhatású gázkibocsátás feléért, amíg a Föld lakosságának szegényebbik fele – 3,5 milliárd ember – csupán a kibocsátások 10%-áért.

A jelenlegi szakpolitikai rendszer nem tudja kezelni a fenntarthatósági problémákat. Az Európai Környezetvédelmi Iroda Decoupling debunked című tanulmánya bizonyítja, hogy a modern országok gazdaságpolitikája nem képes elválasztani a környezetterhelést a gazdasági növekedéstől, azaz a növekvő gazdaság kényszerűen növekvő környezetrombolással jár, bármennyire is óhajtja elvi szinten a környezetvédelmet a modern közpolitika.

Ennek oka többek között az, hogy a hatékonyság javulásával többet használjuk az eszközöket is (például egy hatékonyabb autóval többet közlekedünk), vagy hogy átterheljük a környezeti problémát egy másik környezeti elemre (elektromos autóknál nem a kőolaj-felhasználás, hanem a lítiumbányászat okozza a problémákat).

A hatékonyság-központú politikákat ki kell egészíteni elegendőségi politikákkal (efficiency -> sufficiency), hogy jelentősen csökkentsük a fejlett országok termelési és fogyasztási volumenét. Ehhez azokra a hajtóerőkre kell hatnunk, amelyek a fenntarthatatlan társadalmi mechanizmusokat újratermelik, tehát a társadalmi-gazdasági rendszerünk alapvető szabályait kell megváltoztatnunk.

Melyek ezek a kulcsterületek, ahol változást kell kezdeményeznünk?

Alapvető probléma, hogy gazdasági szabályozóink nem tükrözik a természeti erőforrások véges voltát. Ezt felismerve egyre több javaslat fogalmazódik meg például a karbonadó bevezetésére, ám a bevezetést nehezíti az intézkedés versenyképességre és az alacsonyabb jövedelmű háztartásokra gyakorolt hatása.

Az utóbbi kiküszöbölésére született a karbonosztalék-javaslat, amely szerint a szén-dioxid-kibocsátást adóztatnák, és az abból befolyó bevételeket egyenlő arányban elosztanák az emberek között. Azonban ez a módszer nem mérsékli elegendően a környezeti károkat, ugyanis az osztalékot pénzben kézhez kapó szereplők azt valószínűleg az erőforrás-felhasználás növekedésével járó gazdasági tevékenységekre használnák fel.

A Magyar Természetvédők Szövetsége egy éghajlatvédelmi ösztönző makrogazdasági eszközt dolgozott ki, amely az ún. fosszilisenergia-fogyasztási jogok rendszerén alapul (ld. Gyulai Iván javaslata).

Az elképzelés az évről évre csökkenő összmennyiségű (nemzeti) fosszilis energiafogyasztási jogot a társadalom szereplői között osztaná szét, a magánszemélyeket illetően egyenlően.

A fogyasztási jog, amelyet egy állami kezelőszervezet tartana nyilván az egyéni fosszilisenergia- és üzemanyag-felhasználás alapján, kamatmentes pénzhelyettesítőként is működne. Az éves keretnél többet fogyasztóknak meg kellene vásárolniuk a többlet fogyasztási jogot a kezelőtől, kevesebbet fogyasztók a megtakarítást pedig a hazai környezetbarát termékek és szolgáltatások egy speciális piacán költhetnék el (zöld piac).

A társadalmi és gazdasági szereplők egy visszatérülő alapból kamatmentes kölcsönhöz juthatnának, hogy energiahatékonysági, megújuló beruházásokkal csökkentsék a fosszilisenergia-igényüket. A rendszert egy tanácsadó szolgálat segítené.

A javaslat elfogadása nemcsak a természeti erőforrások felhasználását és a társadalmi egyenlőtlenséget csökkentené, de élénkítené a gazdaságot is. Emellett érdemes lenne nagyobb hangsúlyt fektetni a közösségi energia-megoldásokra, amelyek a gazdaság demokratizálódását is szolgálják.

Egyre nagyobb az infokommunikációs szektor társadalmi, gazdasági, környezeti hatása életünkre. A szektor a jövőben elkerülhetetlenül további teret nyer, ahogy ezt a pandémia elleni intézkedések során is láttuk. Szükséges a tervezett elavulás elleni fellépés.

Egyrészt kötelezni és ösztönözni kell a gyártókat tartósabb termékek kialakítására a termékek javíthatóságának növelésére, másrészt büntetni kell a bizonyíthatóan tudatosan tervezett elavulási eseteket. Fontos a lakosság szemléletformálása és segítése, hogy a termékeket hosszú távon akarják és tudják használni. Elengedhetetlen a hazai IKT-szektor támogatása, beleértve az infokommunikációs eszközök hulladékainak a feldolgozását.

Egy másik kulcskérdés, hogy a globalizáció helyett a lokalizáció felé mozduljunk el. A koronavírus-járvány robbanásszerű globális elterjedésének és példátlan negatív gazdasági hatásainak egyik közvetlen oka a globalizáció.

Csökkenteni kell Magyarország részvételét a globális turizmusban, kereskedelemben és termelési láncban. Át kell gondolnunk hozzáállásunkat az EU szabadkereskedelmi egyezményeihez.

A gazdaságfejlesztési forrásokat a helyi tudáson és erőforrásokon alapuló, hasznokat helyben tartó gazdaságra kell fókuszálni. Fel kell adni annak a gazdaságfejlesztési modellnek a dominanciáját, amely a kilábalást a külföldi tőke idevonzása és a globális termelési lánc egy-egy eleméhez kapcsolódó részmunkát végző üzemek létesítésében látta, és ösztönözte a kkv-k beszállítóvá válását.

Meg kell erősíteni a helyi és térségi szint szerepét a társadalmi és gazdasági döntésekben, az erőforrások allokálásában. Ehhez a természeti erőforrásokat a helyi közösségek tulajdonába kell adni. Biztosítani kell az önellátáson alapuló fejlődést, növelve a térségek élelmiszer-, energia- és pénzügyi önrendelkezését.

Támogatni kell egy sokkal nagyobb mértékben reziliens, masszív és fenntartható élelmiszerrendszer kialakítását, a rövid ellátási láncokra és a biológiai sokféleség növelésére összpontosítva.

Ösztönözni kell a helyi termelői piacok kialakítását, a közvetlen kereskedelem és a rövid ellátási láncok előmozdítását. Ennek hatékony formája lehet a helyi kosár közösségek rendszere. Lehetővé kell tenni decentralizált közbeszerzési programok kialakítását, amelyek biztosítják a közintézmények helyi, kistermelők általi ellátását. Támogatni kell az iskolakert programokat, erősíteni kell az agroökológia elvein alapuló mezőgazdasági ismeretek elméleti és gyakorlati oktatását.

A fenntarthatatlan társadalom következő hajtóereje, hogy a vállalati szektor működése külső költségeit át tudja hárítani a társadalomra, míg a hasznokat bezsebeli. Növelni kell a vállalatok és a bankok elszámoltathatóságát, csökkenteni kell túlzott befolyásukat és a jogi személyiséggel való visszaélési lehetőségüket. A gazdasági demokrácia elősegítése érdekében a tulajdonosi struktúrát szélesíteni kell a családi, szövetkezeti vállalkozások támogatásával.

A kereskedelmi egyezményekből fel kell számolni a befektető–állam vitarendezési eszközöket. A multinacionális vállalatok működését keretek közé kell szorítani egy kötelező érvényű nemzetközi szerződés megalkotásával.

A monetáris rendszer működési problémái csökkentése érdekében Joób Márk javaslata alapján szükséges a pénzteremtés és a hitelezés szétválasztása, az aktuális pénzrendszer átalakítása állami pénzrendszerré. A kereskedelmi bankok nem teremthetnének többé számlapénzt, hanem kizárólag a jegybank által teremtett pénzt adhatnák tovább hitelként, ami stabilabbá és biztonságosabbá tenné a bankrendszert, és a pénzteremtés a mai magánhaszon helyett a közjót szolgálná.

A koronavírus-járvány katasztrofális lehet a fejlődő országokban élő százmilliókra. Ezért több mint 250 civil szervezet közös petícióban sürgette, hogy töröljék el a legszegényebb országok 2020-ban esedékes összes külső adósságtörlesztését, és biztosítsanak számukra olyan további sürgősségi finanszírozást, amely nem hoz létre adósságot.

Akkor lehetséges az érdemi, rendszerszintű változás, ha kultúránk alapvető gondolkodási paradigmái is megváltoznak. A koronavírus-járvány megingatta azt az elképzelést, hogy a világ bármely problémájára hatásos választ tud adni a tudomány és a technika.

A modernitás a felvilágosodás korától kezdődően eltávolította az erkölcsi, etikai megfontolásokat a gazdasági viszonyokból, hogy azok ne korlátozzák a tőketulajdonosok gyarapodását. A politika és a gazdaság szinte egyetlen célja az ember materiális szükségleteinek fokozása és a felfokozott vágyak kielégítése lett.

Csak akkor gyűrjük le fenntarthatósági problémáinkat, ha szakítunk a tudományos-technikai haladásba vetett vakhittel, ha a gazdaság és a politika az erkölcs szilárd talaján fog állni, ha az anyagi dolgok mellett nagyobb szerepet kap életünkben a család, a közösség, a természet és – hitünktől függően – az Istennel való kapcsolat.

Az igazi változáshoz a boldogsághoz való viszonyunkat is át kell formálnunk. Az euroatlanti civilizációban élők többsége a boldogságot az anyagi jóléttel azonosítja. Kultúránkban pedig megvan a hagyománya más értelmezéseknek is, gondoljunk csak Erich Fromm és Viktor E. Frankl munkásságára vagy a kereszténység alapjaira.

A koronavírus-járvány hatására az anyagias boldogságfogalom megingott. Jó lehetőség, hogy itt is változás jöjjön el, és boldogságunk forrásának ne a fogyasztást és az önmegvalósítást lássuk, hanem a másik emberrel való törődést, az igazságra törekvést, a megelégedést és akár szenvedésünk elfogadását.

Ahhoz, hogy minden szinten előmozdítsuk az átfogó változásokat, társadalmi mozgalomra van szükség. Ezért kezdeményezett a Magyar Természetvédők Szövetsége egy petíciót Életigenlő társadalmat és gazdaságot! címmel, amely egyszerre fogalmazza meg, mit vállalnak az aláírók, és mit várnak el a döntéshozóktól. A petíció a gazdasági javaslatcsomag témáival foglalkozik, de a két anyag nem teljesen azonos.

A kiáltványt indulásakor 100 közéleti személy támogatta. A széles összefogásban a környezetvédő civilek mellett megtalálhatóak például a Szolidáris Gazdaság Központ tagjai, a Karátson Gábor Kör ökopolitikai aktivistái, egyházi vezetők, tudósok, művészek. A petícióhoz máig tízezer magyar állampolgár és 120 civil közösség csatlakozott.