Az Európai Tanács a keleti bővítés óta nem tartott olyan hosszú ülést, mint most, 2020 júliusában. A száz órára nyújtott csúcstalálkozó okkal kapott nagy figyelmet: lényegében itt dőlt el, tud-e a közösség új eszközöket előállítani a koronavírus által recesszióba döntött kontinens mihamarabbi fellendülése érdekében.
Az állam és kormányfők már februárban is megpróbáltak elfogadni egy hosszú távú költségvetést (angol rövidítéssel MFF, erről itt írtam korábban). Az akkor nem sikerült, és a COVID-19 válság miatt a képlet sokkal bonyolultabb lett. Nem egyszerűen egy szokványos hétéves ciklus volt most a tét, hanem a mellé helyezett rendkívüli csomag, amelynek a gazdasági helyreállításhoz szükséges fiskális ösztönzés a feladata. A hegyek négynapos vajúdásából komoly eredmények születtek, bár nem kevés járulékos veszteséggel, a négy intenzív nap történetéből pedig sok minden kiolvasható a pénzügyeken túlmenően is.
Közgazdasági paradigmaváltás
Ami a legfontosabb: összességében olyan EU-költségvetés született, amely megdönt számos korábbi tabut, és közelebb vezet az EU (mint monetáris unió) életképességéhez. Az alapvető probléma az volt, hogy a ‘90-es évek elején egy fiskális szolidaritás nélküli valutauniót álmodtak meg, amely a növekedési időszakokban csak-csak működik, gazdasági visszaesés esetén viszont a szétesés kockázatával néz szembe. Ezt éltük át 2011-12-ben, és ez a veszély a COVID-19 következtében megint előállt.
Hogy miért igényel rendkívüli eszközöket a mostani recesszió, érdemes átismételni. A világjárvány kezelése, mivel a koronavírusra pillanatnyilag nincs hatékony oltóanyag, csakis az emberek közötti kényszerű távolságtartással, a mobilitás jelentős fékezésével, illetőleg a gazdaság egy jelentős részének leállásával volt lehetséges. A kényszerű recesszió mindenhol bekövetkezett, ám nem egyforma következményekkel. A vírus által jobban sújtott országok a leállást jobban megszenvedik, egy valutaunión belül pedig a pénzügyileg érzékenyebbek számára további kockázatok következnek. Egy szó mint száz: a monetáris unió felbomlása egy ilyen helyzetben közös finanszírozással, valamint a tagok közötti (nyílt vagy burkolt) transzferekkel előzhető meg.
A közös finanszírozás a 2012-13-as időszakban az Európai Központi Bank vezényletével történt meg, ez a megoldás azonban eljutott a határig: fiskális innovációra volt szükség mindenképp.
Kevesen számítottak rá, de a német nagykoalíció feladta korábbi makacs ellenkezését a közös kötvénykibocsátással szemben. Májusban Merkel odaállt Macron mellé, és ezzel irányt szabtak az Európai Bizottság által kidolgozott 750 milliárd eurós helyreállítási csomagnak, és lehetővé tették a rendkívüli csomag júliusi sikerét is. Valójában persze sikerről majd akkor lehet beszélni, ha ez a csomag tényleg kifejti hatását, és sem a beépített fékek, sem a későbbi külső nyomások nem hatástalanítják. Beépített fékből van bőven, például a Bizottságra ruházott kontrollfunkciók formájában. Még lényegesebb azonban, hogy a helyreállítási programmal előre megtett lépések után az EU ne tegyen két lépést hátra a fiskális szigor túl korai erőltetésével. Ehhez a valutaunió, ill. pontosabban a Stabilitási és Növekedési Paktum fiskális szabályainak felülvizsgálatát le kell folytatni, és olyan új kereteket kell kialakítani, amelyek segítségével a közösség segíti, nem pedig bünteti a válságok idején szükséges, anticiklikus beavatkozásokat.
Kínos kompromisszumok
A közös kötvénnyel új korszakot nyitó Európai Unió megújulását – az amerikai függetlenség és államalapítás egy fontos közpénzügyi mozzanatára utalva – „hamiltoni pillanatnak” is nevezik néha, ami részben jogos is. Korunk valószerűtlen musical-hőse, Alexander Hamilton, aki George Washington pénzügyminisztere volt, egységes kötelékbe vonta a függetlenedő 13 tagállamot, ezáltal alátámasztva politikai uniójukat. Ugyanebben az értelemben
az EU nem vált, és nem is válik még politikai unióvá, de az új finanszírozási megoldással a 27 tagország igen szorosra fűzte nemcsak a közeli, hanem a távoli jövőjét is. Hozzátehetjük: Nagy-Britanniával a klubban ez aligha lett volna lehetséges.
Az új eszközt koronavírus-specifikusnak kell nevezni, de sokan sejtik, hogy a tagországok tényleg átlépik a Rubicont. Lehet, hogy nem tudják, de teszik. A szellem kijött a palackból.
Lehet vitatkozni arról, hogy a hamiltoni hasonlat szerencsés-e vagy sem. John Weeks, a londoni SOAS éppen tegnap elhunyt neves közgazdász professzora ezt a párhuzamot azért vonja kétségbe, mert az északi kezdeményezőknek a nagy pénzügyi kompromisszum érdekében meg kellett egyezniük a déli ültetvényesek képviselőivel, és még azt is el kellett fogadniuk, hogy az USA fővárosa rabszolgatartó övezetbe kerüljön. Nos, a hasonlat annyiban mégis csak találó, hogy az előrelépést jelentő döntéshez a német—francia—olasz—spanyol magnak kényelmetlen, vitatható, sőt esetenként egyenesen káros kompromisszumokat kellett kötniük.
A költségvetés jelentős megemelését elsődlegesen azok az országok ellenezték, amelyeknek már a februári tervezet is sok volt. Ezek az ún. zsugori országok, amelyek közös ismérve, hogy közepes méretű, ámde magas jövedelmű országok, mindannyian nettó befizetők. Az ott uralkodó jóléti sovinizmus miatt vezetőik kötelező kűröket futnak azért, hogy féken tartsák az EU költekező képességét, és ennek érdekében a maguk számára biztosítsanak visszatérítést – ezzel a rossz emlékű brit hagyományokat elevenítve fel. Legyünk őszinték: ezek az országok azok, amelyeket mindenki mintának tekint: a magas jövedelem, a jó munkakörülmények, a tiszta környezet, az erős jóléti állam, valamint a minimális korrupció miatt. Ha jóindulatúak vagyunk, az ő EU-szkepticizmusuk azt fejezi ki: nem bíznak abban, hogy a közös költségvetésen átfolyó források a többieket valóban ebbe az irányba segítik fejlődni, és ebben valóban van is sok igazság.
A másik csoport, amely kínos kompromisszumokat harcolt ki magának, az a keletiek, pontosabban a visegrádiak csoportja, de azon belül is főleg a magyarokról és a lengyelekről van szó. Itt a fő kérdés az volt, hogy gátat tudnak-e vetni annak, hogy a felzárkóztatás mellett egy új logika: az anticiklikus fellendítés jelenjen meg a költségvetési eszközök mögött, ill. hogy a kifizetéseket jogállami kritériumokhoz kössék. Az utóbbiban annyiban sikeresek voltak a visegrádiak, hogy a jogállamra való utalás megmaradt az általánosság szintjén, a jogalkotóknak az ősz folyamán kell majd visszatérniük rá.
Lényegében e két országcsoportnak köszönhető az a sok kínos kompromisszum, amellyel az ünnepelt jövevény megszületett: a magas jövedelműeknek juttatott visszatérítés, a jogállami elvárások homályossága, valamint az unió közös potenciálját megmutató tételek (digitális átmenet, klímaügy, Erasmus stb.) jelentős megnyirbálása. A kínos kompromisszumok miatt pedig nem is annyira alaptalan a hamiltoni hasonlat, hiszen a politikai értékközösség elpárolgott. A szó szoros értelmében ugyan nincs szó rabszolgaságról a szuverenista törekvéseket felvonultató Közép-Európában és a Kelet-Balkánon, de a szociális jogok tekintetében ezek az országok kevéssé elkötelezettek, és féltve őrzik „versenyképességük” ezen forrásait.
Fragmentált pártpolitika
Az EU tagállamok, illetőleg országcsoportok szerinti megosztottsága a kommentárok hálás témája lett, ám arra is rá kell mutatni, hogy a kontinens vezető erői mutatták ki mély belső megosztottságukat a hosszú brüsszeli hétvége során. Egyszerűen fogalmazva:
a szociáldemokraták megosztottak a közgazdasági kérdésekben, a liberálisok megosztottak a politikai stratégia tekintetében, a néppártiak pedig megosztottak a moralitás szempontjából.
Ami a szociáldemokratákat illeti, jelenleg ez az irányzat két térségben erős: északon és délen. Ám a két csoport egészen másképp viszonyul a monetáris unió diszfunkcióihoz. A déliek számára egyértelmű: a monetáris unió instabil, féloldalas a fiskális unió nélkül. Ennek szociális költségei igen nagyok, különösen válságok idején. A kiteljesítés, kezdve a közös finanszírozás és kockázatmegosztás eszközeivel (mint pl. munkanélküli biztosítás), alapvető feladat. Az északiak viszont (itt a skandinávokkal egy csoportba sorolhatjuk a hollandokat is) mindezekről nincsenek meggyőződve; ugyan a szolidaritás szerintük is szükséges, de nem feltétlenül ilyen szoros és örökérvényű eszközökkel. Ha a valutaunió nem vállalható mindenki által, az legyen visszabontható (mint ahogy jelenleg a svédek és a dánok nem is részei az euróövezetnek).
A liberalizmus meghasadása régi történet: más a neoliberális, akinek a szabad piac eszménye az irányadó, és más a szociálliberális, aki az emberi jogok kiteljesedésén ügyködik. A kettő ellentétbe kerülhet, és emiatt egyes országokban több liberális párt is megél egymás mellett.
A liberálisok jelenlegi megosztottsága EU-szinten inkább politikai jellegű, ezt mi sem illusztrálja jobban, mint Macron és Rutte összevetése. Egyikük minél inkább „mélyítené” az integrációt, a másiknak már a mostani szint is sok.
Rutte egy közepes méretű ország miniszterelnöke ugyan, de például a liberális frakció német tagpártja is hozzá áll közelebb, ami miatt Macron valódi ellenlábasa tud lenni.
Az Európai Néppárt megosztottsága morális jellegű, és az utóbbi években a szemünk előtt mélyült el. Már korábban is tapintható volt a különbség egyik oldalon a rajna-vidéki kereszténydemokraták és észak-európai mérsékeltek, a másik oldalon pedig a Berlusconi, Băsescu és Boriszov típusú egyéniségek között. Orbán Viktor ámokfutása ehhez képest is új minőséget hozott, és nem véletlenül agonizált ezen a kérdésen az EPP oly sokáig. A Herman van Rompuy vezette háromfős bizottság viszont képtelen volt arra, hogy egy egyértelmű következtetést vonjon le a Fidesz tagságával kapcsolatban. Manfred Weber, az EPP parlamenti frakcióvezetője nevetségessé tette magát a folyton folyvást eltűnő piros vonalak által. Az EPP azóta is keresi a gerincét, de mivel nem öt perc alatt került a mai helyzetbe, itt csak hosszú tisztulási folyamatot lehet elképzelni. Merkel kancellár közelgő távozása nem teszi egyszerűbbé a feladatot.
Demokratikus újratervezés
Ha tekintetbe vesszük, hogy mennyi mindenről döntött egy füst alatt a brüsszeli csúcs, nem túlzás azt mondani, hogy a száz óra, amelyet az állam- és kormányfők most együtt töltöttek, nagyobb mértékben meghatározza az Európai Unió jövőjét középtávon, mint a tavalyi EP-választás. Az Európai Parlament belengette ugyan, hogy visszadobja ezt a csomagot, de – mint sok más esetben – most is az a valószínűbb, hogy kozmetikai korrekciók fejében az EP egyszerűen rányomja a bélyegzőt a kész dokumentumra. Ez pedig azt jelenti, hogy demokratikus folyamat döntött ugyan sok mindenről, de messze nem ez perdöntő ma az EU-ban. Tavaly, az EP-választás után a fontosabb személyi kombinációk is inkább az Európai Tanács berkeiben lettek kisakkozva.
Az MFF megszülése arra ösztönözhet, hogy az EU további demokratizálásának lehetőségét ne csak a Spitzenkandidat (csúcsjelölt) és hasonló tünemények környékén keressük, hanem például a költségvetési politikában is.
Elméletileg el is képzelhetjük azt a folyamatot, amelyben az Európai Bizottság benyújtja a költségvetési tervezetet a Parlamentnek, amely megtárgyalja és elfogadja azt.
Mint ahogyan nemzeti keretek között is történik az ilyesmi. A dolog persze nem ilyen egyszerű. Az EU nem egy unitárius állam, hanem egy nagyon is sokközpontú szervezet, és ez talán mindig így lesz. Kicsi egységes államokra jellemző alkotmányos berendezkedése nem lesz, tehát a fiskális hatóság is összetett marad. Az arányokon és szerepeken azonban lehet gondolkodni. Az Európai Tanács szerepe például redukálható lenne arra, hogy a nemzeti egyenlegeket határozza meg, de a költségvetés szerkezetéről az állampolgárok által közvetlenül választott Parlament döntsön, miután a Bizottság definiálja, hol, miben és mennyiért tud az EU együttesen többet nyújtani, mint a tagországok külön-külön.
Mindezek a tanulságok, elgondolások és tanácsok összegyűjtendők, és becsatornázandók az EU jövőjéről most induló konferencia napirendjébe. A gondolat, hogy új társadalmi vitára van szükség az EU jövőjének kialakításához, tavaly vált konkrét tervvé, amelyet a koronavírus halasztásra kényszerített, de egyszer el fog indulni. Ennek a folyamatnak meg kell határoznia, milyen reformokra, újításokra van szüksége az uniónak, de nem pusztán a politikusok és szakértők tárgyalása útján, hanem olyképpen, hogy a vitában az állampolgárok, a civilek is részt vehetnek. Úgy tűnik, egy ilyen „társadalmasítás” nélkül az integráció nem tud új lendületet venni, aminek kockázata nem az, hogy az integráció a jelenlegi szinten reked meg. Sokkal inkább az fenyeget, hogy az európai politika visszaesik a nemzetek közötti konfliktusok örvényébe.
