Vannak tulajdonságok, amelyek nélkül lehet ugyan gondolkodni, beszélni politikáról, csak nem érdemes. Az egyik ilyen, ha valaki nem bírja elviselni a gondolatot, hogy a politika a hatalomról szól. Ha valakit idegesít, hogy egy felfújt műanyagdarabot 22 felnőtt ember kerget egy mezőn 90 percig, hogy valamilyen rejtélyes okból szinte mindig csak lábbal érnek a labdába és van pár fickó, akik időnként sípolással akasztják meg a rohangálást, az ne nézzen focit. Ugyanez igaz a politikára. A másik fontos tulajdonság szerintem az empátia.
A politikában emberek vannak, emberi érzésekkel, emberi erényekkel és hibákkal. A politikacsinálóknak is fájnak dolgok, vannak vágyaik, félelmeik. A politika fordulatai nem csak színpadi drámák, de valóságos emberek sorsát érdemben befolyásoló események.
Empátia nélkül politikával foglalkozni olyan, mint popcornt zabálva, röhögcsélve nézni egy közlekedési balesetet, vagy azt mondani az erőszak áldozatának, hogy minek ment oda.
A harmadik tulajdonság a morális iránytű megléte. Nem mintha az üres moralizálgatás pótolná a valóság helyes megítélését, de akinek nincsenek hitei, meggyőződései, aki semmilyen értéket nem tisztel, az talán jobb, ha inkább nem foglalkozik emberi dolgokkal, nem értékel, nem kommentál, nem okít másokat arra, hogy mi hogy van a való világban.
Mindez az Index-ügy kapcsán jutott eszembe, mert ennek az ügynek egyszerre két elviselhetetlen része is van: az egyik kétségkívül az a tragédia, ami a magyar nyilvánosság zászlóshajójával, milliók napi olvasmányával, a magyar kapitalizmus kevés valódi sikertörténetének egyikével, s a mögötte álló mintegy 90 szakemberrel történik, a másik viszont az álnaiv (cinikus), emberi együttérzésre képtelen, minden morális érzéket nélkülöző kommentárok áradása, ami részben a politikai trollok tömeges mozgósításának, részben az örök Besserwissereknek köszönhető, akik fáradhatatlanul próbálják kimagyarázni a kimagyarázhatatlant, összezavarni a teljesen egyszerűt, elterelni a szót mellékes dolgokra. Pedig annyira nem bonyolult ügy ez, és igazán nem mondható, hogy derült égből villámcsapásszerűen érte volna a nyilvánosságot Dull főszerkesztő kirúgása, a szerkesztőség kollektív felmondása, és hogy mindezek mögött a NER évtizedes kitartó erőfeszítései vannak.
A NER és a média közötti kapcsolat is könnyen átlátható. A Simicska-média sorsa 2014 és 2018 után, a megyei lapok, a közmédia, az Origo, a Népszabadság története is közismertek. Lehetett persze úgy élni az elmúlt tíz évben, hogy mindezek az információk gondosan elkerülték a politikával amúgy foglalkozó ember figyelmét, de biztosan nem lehetett könnyű és kifejezetten meg kellett érte dolgozni. És persze nyilván sokat segít az empátia és a morális iránytű hiánya is abban, hogy valaki ezt a maga módján ennyire egyszerű helyzetet félremagyarázni próbálja.
Nem is akarok sok szót vesztegetni a nyilvánvalóra. Akit a háttér érdekel és tisztességes helyzetelemzést akarnak olvasni, találnak bőven olvasnivalót a Mércén, a 444-en. Én személy szerint a Diétás Magyar Múzsa Nem jó, nem is tragikus című írását is nagyon találónak tartom. Mindössze két kérdésre szeretnék röviden kitérni, mert őszintén szólva ezek nyomasztanak a leginkább. Az egyik az, hogy racionális lépés volt-e az indexesek részéről a kollektív felmondás, vagy csak egy emberileg érthető, üres heroikus gesztus? A másik pedig, hogy ez volt-e a legjobb választható megoldás?
A második kérdésre nyilván nem lehet válaszolni, de nem minden megválaszolhatatlan kérdésről fölösleges gondolkodni. Ez sem olyan kérdés. Miért? Mert
az Index újságírói egy olyan helyzetben döntöttek, amikor a veszteségek, mégpedig a súlyos veszteségek elkerülhetetlenek voltak, és nyilván nem mindegy, miféle veszteség árán teszik, amit tesznek.
A következő dolgok elvesztésétől kellett tartaniuk: 1. a szerkesztőség munkája fölötti kontroll, 2. a napi megélhetés, 3. az Index jelentette biztonságos, szabad, anyagilag stabil munkakörnyezet, 4. a szerkesztőség szakmai-morális integritása, 5. a kollektív cselekvés lehetősége.
A főszerkesztőhöz való makacs ragaszkodás kétségkívül az egyetlen eszköz volt az első veszteség elkerülésére. Ha nem teszik, akkor onnantól a Simicska által pár éve kialakított modell, amely a tulajdonosok közvetlen befolyásától óvta a szerkesztőséget, nem létezik többé. Nem kétséges, hogy az újságírók ugyanakkor el is vesztették a kontrollt, hiszen elvesztették a munkahelyüket. De nem hagyták nyerni a szerkesztőség fölötti kontroll megszerzésére törekvőket sem. A napi megélhetésükről is le kellett mondaniuk, de ennek is van pozitív oldala: a zsarolhatóságuk is megszűnt. Borzalmas áron persze, aminek a megfizetését senkitől sem lehet elvárni, de mégis olyan áron, aminek megadása elismerésre méltó bátorságra vall.
Az Index jelentette biztonságot és erőforrásokat is feladták. Ez bizonyos értelemben a legsúlyosabb ár, hiszen a milliós olvasottságú Index a magyar nyilvánosság megkerülhetetlen szereplője volt. Erről lemondani olyan felelősséget jelent, ami miatt az indexesek sosem aludhatnak majd nyugodtan, öreg korukban sem, s mindannyian keserülni fogjuk, akik az olvasói voltunk.
A Magyarországra boruló sötétség hirtelen több árnyalattal lett sötétebb, a hatalom titkai több fokozattal lettek elrejtettebbek, az ellenzék dolga sokat nehezedett ettől az egyetlen döntéstől. Nyilván sok mindentől függ, hogy ezt a veszteséget vállalhatónak tartjuk-e. Aki a lemerülésben, kibekkelésben hisz, az a szerkesztőség felrobbantását biztos helyteleníti. Aki szerint az Index túl korán, magától omlott össze, az se tapsol. Csakhogy látni kell, hogy az Index jelentette befolyás, biztonság részben gyengeség is volt, mert személyükben és kollektíven is zsarolhatóvá tette az újságírókat és részben illúzió is volt, mert az Index minden pótolhatatlansága mellett is csak egy sajtótermék volt.
A NER, az autoriter rezsim kiépülésének igazi korlátját csak az állampolgárok tömegei jelenthetik, nem egy lap.
A NER egyetlen pillanattal sem fogja túlélni azt, amikor az állampolgárok tömegei szembefordulnak vele, de az Index szerkesztőségének kooptálódása a NER-be ezt a fordulatot korántsem valószínű, hogy elősegítené, hiszen legitimálna egy ellenséges hatalomátvételt. Egy szakmai integritását megőrző Index igen, a rezsimbe betagozódó, gleichschaltolt Index nem.
És itt jön a negyedik és ötödik veszteség: az integritás és a kollektív cselekvés képességének elvesztése. Ne beszéljünk mellé: ha a szerkesztőség a helyén marad, akkor az integritásuknak lőttek és megindul az a folyamat, amelyben mindenki egyesével lesz kénytelen túlélési stratégiát keresni magának. Ebből egyenesen következett volna az Index origósodása és az indexes újságírók persze végül ugyanúgy kiszorultak volna a lapból, mint ahogy most történt, az önkéntes kilépéssel. Csak egy kis időt nyertek volna, mást semmit. Mindezt nem a politika természetére botfülű, mindenféle kompromisszumot mereven elutasító emberként mondom, hanem tárgyilagosan.
A NER egész története a közvetlen politikai kontroll folyamatos, fáradhatatlan kiterjesztésének története. Tipikus hatalomgyakorlási eszköze a manipuláció, a kooptáció és az erőszak keveréke.
Mindezek alapján olyan lehetőség, hogy az Index nagyjából változatlan formában tovább működjön, nem volt, és az elmúlt 10 év tapasztalatai nyomán el sem tudom képzelni, mi alapján lehet ilyesmit gondolni. Az Index bedarálása 10 éve tart, egyetlen percre sem került le a napirendről, és az elmúlt hónapok fejleményei alapján újabban magasabb fokozatra kapcsolt. Az indexesek tömeges felmondása nem hirtelen hisztérikus reakció volt, hanem ennek a 10 éve tartó folyamatnak egy kritikus pillanata, ami súlyos és fájdalmas veszteségekkel járt ugyan, de csak mert veszteségek nélküli opció nem állt a rendelkezésükre.
Mindezek alapján számomra egyértelmű, hogy a második kérdésre nem lehet válaszolni. Csak utólag hozhatunk majd ítéletet afelől, hogy jól döntöttek-e az indexesek. Részben olyan következmények alapján, amelyeket a döntés pillanatában senki sem tudott előre látni, nemhogy befolyásolni. Az első kérdésre viszont igenis jó okkal adható igenlő válasz.
Az indexesek, túl azon, hogy emberileg tisztességesen jártak el, s részben függetlenül attól, hogy mindez hová vezet majd, igenis racionálisan viselkedtek.
Ami tulajdonképpen nem is lenne olyan meglepő, ha nem lenne szokatlan, hogy valakik a NER idején ésszerűen lázadnak, nem csak kurucos dühből és a végső következményeket végül mégsem vállalva, vagy merőben egyéni stratégiaként, nem másokkal együttesen.
