Tudom, sokakat felkavart az a tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 193. közgyűlésén Freund Tamást, a neves jobboldali, keresztény értelmiségit, neurobiológust, Orbán Viktor miniszterelnök barátját, a társadalomtudományok alulteljesítő részének fáradhatatlan (nyilvánosan és magánlevelekben is) ostorozóját a szavazatok 58%-ával választották elnökké Lovász László helyére. Volt, aki még a közgyűlésen is felszólalt ellene (Kertész János akadémikus), hatvanheten tiltakozó levelet is írtak a nyilvános szereplései miatt.
Én viszont elégedett vagyok. Mindenekelőtt szeretnék gratulálni elnök úrnak a tudományos közösség elsöprő támogatásához, amit maga mögött tudhat, továbbá új megbízatásához erőt, egészséget és sikereket kívánok neki.
A Magyar Tudományos Akadémia nemzeti intézmény, nem lehet ellenzékben, ahogy ezt a frissen megválasztott elnök igen helyesen megjegyezte.
A helyes szerepfelfogást követő Akadémia szoros kapcsolatban van a kormánnyal, nem kritizál semmit, cserébe talán nem sérülnek majd a tudomány olyan fontos alapértékei, mint az akadémikusi tiszteletdíj (ami a rendes tagságnak jár) és az akadémiai doktori cím, ami nélkül teljes mértékben követhetetlen lenne, kinek hol a helye a tudományban.
A helyes szerepfelfogást követő Akadémia akár abban is reménykedhet, hogy a tőle alaposan végiggondolt terveknek megfelelően, széleskörű szakmai egyeztetés után, a pro és kontra érvek végiggondolását követően elszakított kutatóhálózatot esetleg akár vissza is csatolhatják az Akadémiához. De ha nem így lesz, én, bevallom, akkor se leszek elégedetlen, mert, ahogy a halhatatlan Doris Day is énekli, Que Sera, Sera, úgy lesz, ahogy lesz.
Én persze megértem, hogy sokan disszonánsnak találták, hogy az Akadémia új elnöke tavalyelőtt ezt írta az ország miniszterelnökének:
„a kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő társadalomtudományi kutatócsoportok, intézetek munkatársai – akiktől szerettünk volna megszabadulni – itt fognak maradni a nyakunkon, külföldön a kutyának sem kellenek, ha intézetük megszűnik, egyetemi állásaikon akkor is túl fognak élni, és onnan tovább mételyezik a közéletet és a fiatalságot.”
Ugyanakkor minimális jóhiszeműséggel belátható, hogy csak annak van oka magára venni ezeket a mondatokat, aki meg is érdemli a kritikát. Igaz, az Akadémia elnöke többes szám első személyben beszél a miniszterelnökkel arról, hogy közösen meg akartak szabadulni bizonyos társadalomtudósoktól, a hangnem is kétségkívül elég tiszteletlen velük szemben, illetve kétszer is nyomatékosan a kormánykritikát emeli ki velük kapcsolatban kifogásként, s persze az is zavaró lehet elsőre, hogy neurobiológusként mennyire magabiztosan nyilatkozik a magyar társadalomtudósokról.
Másfelől viszont az vesse rá az első követ, aki még sosem tervezgette az ország első emberével a nekik nem tetsző emberek kiebrudalását a munkahelyükről.
Illetve, rossz az, aki rosszra gondol, hiszen az Akadémia elnöke nem általában a társadalomtudósokat kritizálta, csak a gyengén teljesítőket, akik a kutyának nem kellenek külföldön. Ebbe eleve nem kell beleérteni a nem Akadémián dolgozókat, mint mondjuk a CEU-t, amelyik ráadásul kellett is nyugaton. És azokat sem, akik az Akadémián dolgoztak, de már elmentek azóta nyugatra, hiszen ők is kellettek azoknak a kutyáknak. És akkor még ott vannak, teljesítménytől függetlenül a többi tudományterület képviselői, akikről szintén nem beszélt az Akadémia jelenlegi elnöke. Ugye, hogy így már nem is olyan vészes? Én ezért teljes mértékben igazat adok az MTA elnökének, aki értetlenül áll a kritikára adott reakciók előtt, és fenntartja a jogot a rosszul teljesítő társadalomtudósok kritikájára. A helyes szerepfelfogású Akadémia ugyanis ebben a tekintetben olyan, mint a Citadella volt a Gellérthegyen. Kicsit elavult, kicsit ronda, de töltött ágyúi legalább mindig Pest felé néztek.
Na, ha ennek fényében nézzük a híres Mandiner-interjúban az MTA elnöke által nemrég (még jelöltként) mondottakat, máris feltűnik a tiltakozók kicsinyessége, nyilvánvaló politikai motiváltsága, és az, hogy a tiltakozások egyetlen funkciója a nyilvánosság mételyezése volt. Ízlelgessük csak kicsit ezt a gondolatmenetet:
„Azok a társadalomtudósok, akik nemcsak híján vannak a külföldi állásajánlatoknak, de a teljesítményük tényleges nemzetközi mércével mérve elégtelen, pusztán a kormánykritika álarca mögé bújva tudnak érvényesülni. Nem ritka, hogy egy-egy gyengén teljesítő társadalomtudós publikációját neves nemzetközi folyóiratok szakmai okokból nem fogadnák be, némi kormánykritikába csomagolva viszont tárt karokkal várják.”
Először is, természetesen itt is arról van szó, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Másodszor, nem is vitás, hogy a neurobiológus abszolúte képben van a nemzetközi társadalomtudományi folyóiratok világával, ezzel kel, ezzel fekszik. Méltatlan lenne hozzá, hogy pletykákra, anekdotikus bizonyítékokra támaszkodjon, tehát nem is teszi. Kemény tények bizonyítják, hogy tele vannak a nemzetközi folyóiratok alulteljesítő magyar társadalomtudósok silány cikkeivel, melyek némi kormánykritikába vannak csomagolva. Ne feledjük, az elnök úr által kifogásolt cikkek között nem szerepelnek sem az alulteljesítő magyar társadalomtudósok nem kormánykritikus cikkei, sem a nem alulteljesítő magyar társadalomtudósok kormánykritikus cikkei. Gondos tudósként pedig az MTA elnöke nyilván kizárta azt az alternatív magyarázatot is, hogy a magyar társadalomtudósok azért publikálhatnak mostanában többet az Orbán-rendszerről, mert ez egy aktuális téma (kicsit úgy, ahogy ma népszerű kutatási téma az orvostudományban a koronavírus). Természetesen az MTA elnöke ilyen gyermeteg módszertani hibát nem követne el gondolatmenetében. Így aztán nincs okunk kételkedni kijelentései megalapozottságában. Ha pedig tényleg ez a helyzet, mi mást is tehetne, mint hogy tovább kritizálja a nemzetközileg sikeresen alulteljesítő társadalomtudósok mételyező tevékenységét? És jól teszi. Nincs ma égetőbb feladat egy nemzeti intézmény vezetője előtt, ahogy azt hazai példák sora mutatja 2010 óta.
Lehetne persze még akadékoskodni, de fölösleges volna. A megfelelő ember került a megfelelő helyre, aki szerencsére élvezi mind a tudományos közösség, mind a kormányfő bizalmát, és minden okunk megvan azt feltételezni, hogy Freund Tamás elnöksége pont olyan lesz, mint eddigi tudományos közéleti tevékenysége.
