„Hétköznapi női hősöket” díjazna a koronajárvány idején tanúsított helytállásukért a Novák Katalin kezdeményezésére márciusban alapított Nők Magyarországért Klub – derül ki az államtitkár közösségi médiás posztjából.
Az egész kezdeményezés kiválóan jeleníti meg a jelenlegi hatalom társadalompolitikáját. Összeül pár tucatnyi ember – a klubban helyet foglal még Bártfai-Mager Andrea miniszter, Szabó Tünde államtitkár, Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő, Schmidt Mária történész, illetve több cégvezető és magas rangú állami vezető -, akinek nagyobb befolyása van az ország irányára, mint egész társadalmi csoportoknak, és kifundálják, mire is lenne szüksége „hétköznapi hősöknek”.
Hát persze, hogy egy díjra!
Négy kategóriában – egészségügy, szociális ellátás, oktatás és egyéb – lehet 5 millió forinttal járó díjat nyerni, a nevezési határidő július 15.
Félreértés ne essék, bizonyára bármelyik társadalmi csoport vagy épp foglalkozási kategória tagjainak jól esik, ha látják, hogy valakit közülük ünnepélyes keretek között ismernek el vezetők.
Magyarországon a rendszerváltás után megszűnt büszkeség tárgyának lenni, ha valaki egyszerű melós, hétköznapi dolgozó – a kapitalizmus szimbolikus hierarchiájában aki szegény, az nem érdemel elismerést, mert bizonyára nem dolgozott eleget, vagy nem volt versenyképes, vagy valami hasonló.
Szóval még üdvözölhetnénk is, hogy a koronavírus rádöbbentett, hogy ez az ország egy pillanatig nem létezhetne a soha el nem ismert ápolók, szociális dolgozók és pedagógusok nélkül.
A probléma csak az, hogy Novákék kezdeményezése egyrészt keveset ér, másrészt pedig igazából csak konzerválja azokat a rendszereket, amelyek ezeket a túlnyomóan női szakmákat anyagi megbecsülés nélkül kizsigereli.
Értem én, hogy ettől majd büszkeség fogja eltölteni a tisztes klubtagokat, hogy ők jelentős összegekkel járultak hozzá a „keményen dolgozó kisember” elismeréséhez, megfitogtathatják legendás empátiaképességüket, csakhogy ezzel még nem csináltak semmit.
A négy nyertesnek csodás lesz az 5 millió forintos díj, de mi történik kollégáik tízezreivel?
Ebből a szempontból a klubban összegyűlt nőknek sokkal nagyobb cselekvési potenciálja lenne, mint összedobni pár millát. Döntéshozók, cégvezetők, a politikai folyamatokra jelentős befolyással bíró emberek foglalnak itt helyet, akik tehetnének azért, hogy az említett szakmák ne az ország legrosszabbul fizetett, agyondolgoztatott kategóriákba tartozzanak.
És mit tettek mindezért a klubtagok?
Kilobbizták például, hogy az egészségügyi dolgozók mellett a szociális ágazatban tevékenykedők, vagy az idősotthonok dolgozói is megkapják az 500 ezer forintos egyszeri juttatást?
Küzdöttek azért aktívan, hogy az ápolók, szociális dolgozók bérezése végre magam mögött hagyja a szegénység szintjét?
Bevezettek rendszerszintű változtatásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy egy nővérnek ne kelljen a kórházi műszak mellett még takarítania járnia valahová (tisztes karriert vivő polgárasszonyok háztartásaiba?) esti műszakban?
Milyen intézkedéseket dolgoztak ki arra nézve, hogy a munkahelyen lehúzott műszak után a „hétköznapi nők” nyakába szakadó házimunka terhei csökkenjenek? Hogy legyen jobb idősgondozási rendszer, amely az otthonápolás terheit csökkenti?
Mit tettek azért, hogy a szegényebb családoknak a gyerekvállalás ne járjon további elszegényedéssel?
Túlzottan megnyugtató válaszokat ezekre a kérdésekre nem tudunk adni. De alapítottak egy díjat!
Egy díjat, ami mit is üzen a „hétköznapi nőknek”?
Hogy ha extrán beleszakadsz a munkába, a tisztességesen elvégzett feladataidat megspékeled extra elhivatottsággal és minden ellenerőt leküzdve próbálsz gondoskodni a rád bízottakról, akkor talán, ha kiválasztanak, lehetsz te is pár percre elismert, kaphatsz egy tisztes összeget.
Pedig az anyagi és szimbolikus elismerés nem csak akkor kellene járjon, ha épp megakad rajtad a befolyásos nők klubjának szeme. Nem attól kellene függenie az egésznek, hogy egy államtitkár civil szervezete érdemesnek talál-e az elismerésre.
Magyarországon egész foglalkozási kategóriák presztízsét kellene kollektíve megemelni. Nemcsak az nem elég, hogy évente egyszer elismernek egy szociális munkást, de az sem, hogy esetleg, ha szerencséje van, a szociális munkás gyereke élvezhet valami mobilitást és mondjuk mérnökként vagy közgazdászként magasabb jövedelmi hányadba kerülhet.
