Ez év márciusának végén, tehát a koronavírus miatti korlátozások harmadik hetében az Összkép című online magazin szerkesztősége levelet intézett „a magyar szellemi, üzleti, és állami világ néhány fontos szereplőjének” – vagyis jórészt az uralkodó elit tagjaihoz. Ebben arra kérték a megszólítottakat, hogy vázolják elképzeléseiket, várakozásaikat arról, hogy milyen irányba halad, és milyen lesz majd a világ a járvány után. A levélben jelezték azt is, hogy a válaszokat anonim módon fogják kezelni: „Egyrészt nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy kinek mi a hivatalos álláspontja. Másrészt jobb, ha az érvek, gondolatok értelmezésénél nem zavar minket a nyilatkozó pozíciója, vagy az illetőről alkotott véleményünk. Egyszerűen ne az alany legyen a fontos, hanem az állítás”.

Jelen írásomban magam is kísérletet teszek a beérkezett 52 írás elemzésére. Számomra hiányosságként jelenik meg a nyilatkozók személyének és pozícióinak titkossága, mindazonáltal a szövegek így is módot adnak a nyilatkozók attitűdjeinek, habitusának elemzésére és bemutatására.

De mire jó ez?

Nyugalmi helyzetben – Bourdieu nyomán – a habitusok az őket szülő struktúrák tudattalan újratermelésének szolgálatában állnak – a struktúrák határozzák meg a habitusokat. Azokban az időszakokban azonban, amikor a társadalmi változások nyomán a régi struktúrák meginognak, a habitusok átmenetileg kiszakadnak fogságukból, elkezdenek önálló életet élni, és az újonnan kialakuló struktúrák egyik döntő alakítójává válhatnak. Különösen azok habitusai bírnak ilyen erővel, akik az adott társadalom hatalmi pozícióit töltik be.

Nos, a koronaválság pontosan ilyen helyzetet jelent – ezért a jövőre nézve nagy jelentősége lehet a társadalmi elitek habituális beállítódásának és várakozásainak. A beérkezett, a jövő perspektíváit felvázoló 52 szöveget ezekből a szempontokból elemzem.

Összkép

A habitus egyik leképeződése a világnézet. Ilyen nézőpontból a vizsgált aktorok közül 33-en neoliberálisok, 7-en ökoszociálisak, 6-an szocialisták, 6 válaszoló világnézetére pedig nem derült fény. Mindazonáltal a különbségek mellett számos közös vonás lelhető fel a vizsgált nézetrendszerekben.

Ami először feltűnik, az a higgadtságra, tárgyilagosságra való törekvés. Ez különösen annak fényében feltűnő, hogy közvetlenül a járvány magyarországi elterjedése előtt, február második és március első felében az azonnali.hu hasábjain képet kaphattunk egy hasonló társadalmi csoport jövőképéről. Ezen prognózisok szerzőinek sorai szinte kivétel nélkül erős szorongásról tanúskodnak és apokaliptikus látomásokat vetítenek elénk: klímakatasztrófa, a globalizáció és a technológiai fejlődés következtében az ember kontrollvesztése a társadalmi és természeti folyamatok felett, az értékek végső válsága, politikai és gazdasági válságok sorozata, az autoriter rezsimek előretörése, egyre véresebb háborúk. Mintha a megszólalók legalábbis tudattalan lelkifurdalást éreznének habzsoló társadalmi természetük miatt.

Ezzel szemben a mostani szövegekben mintha valamiféle megnyugvás tükröződne: már nincs miért aggódni, mert bekövetkezett és most már biztos, hogy fokozódni is fog a régen várt „rossz”. Idézet egy ökoszociális szereplőtől: „…azt is érezzük, szerintem sokan, hogy nem csak elkerülhetetlen volt valamiféle sokkoló, drámai esemény, hanem valahol, furcsamód, kívánatos is; van bennünk egy ösztönös felismerés, hogy tényleg egy túlpörgetett, hedonista, fenntarthatatlanul rohanó világban élünk, kiszipolyozva nem csak a természetet, a bolygót, de saját magunkat is. Az ingerküszöbünk az egekben volt, már csak nagy és ’bombasztikus’ dolgoktól tudtunk elégedettek lenni – az is csak rövid ideig, mert egyből kellett a következő impulzus.”

Mit látnak, mire számítanak elitünk prominensei?

Sorrendben a következőeket: új lendületet kap a digitalizáció, ugrásszerűen elterjed a home office és a távmunka, a gazdasági szervezetek és magánszemélye tartalékolási hajlama erősödni fog, lelassul, vagy le is áll a globalizáció, a termelésben rövidülnek az értékláncok, ezzel összefüggésben drágul a termelés, növekszik az állam szerepe, növekednek az egészségügyi kiadások, tartós recesszió és infláció jön, az emberek kevesebbet fognak utazni, felborul a világrend, a nemzetközi szervezetek tovább veszítenek súlyukból, Kína erősödik, az Egyesült Államok világhatalmi szerepe gyengül.

És mindezek egy természeti törvény erejével hatnak… Elvi alternatívák az egyes szereplők jövőképében nem igen rajzolódnak ki.

A neoliberálisok

A válaszolók eme legnépesebb csoportjának közös jellemzője, hogy a járványnak szinte csak a gazdasági vonatkozásait taglalja, a szélesebb társadalmi, emberi következmények jórészt kívül esnek érdeklődésükön.

A neoliberalizmusra jellemző technokrata szemlélet jól tetten érhető gondolatmeneteikben: „A szakemberek, tudósok tekintélye remélhetőleg újból megnőhet, ami szerencsére egy nagyon negatív trendben jelentene legalább átmenetileg valamiféle fordulópontot. A jelenlegi válság megmutatta, hogy a társadalomnak milyen nagy szüksége van a szakértőkre.”

Jellemző, hogy a válságban sokan közülük valamiféle versenyhelyzetet látnak, melyet országunk a maga javára fordíthat, tehát még nyerhetünk is rajta: „Próbáljunk meg a nyertesek táborába kerülni!” „ Ha nagyon optimista akarok lenni, akkor ezzel a járvánnyal hosszútávon akár nyerhetünk is gazdasági, társadalmi és környezeti szempontokból is”.

Találkozhatunk némi szociáldarwinizmussal is: „Nem mindenkinek lesz lehetősége, kitartása és talán szerencséje is egy ilyen komoly változásra, de nem is kell feltétlenül mindenkinek ezt megtennie. Várható egy komoly szelekció, ahol a megújulás, és fejlődés képes vállalkozások kitörhetnek, és bár sokan lemaradnak majd, de az innovatív gondolkodású és bátorságú mentalitás a hiperugrás lehetőségét hordozza magában.”

A kormányok által nyújtott, a mindennapi embereket is érintő mentőcsomagokban többen is a populizmus veszélyét vélik felfedezni. Ami azonban a hosszú távú következményeket illeti, azt az adott rendszer keretein belül nagyon is reálisan látják: „Előfordulhat, hogy a gazdasági visszaesés/válság vagy a járvány félrekezelése együttesen felerősíti a populista hangokat a világban. Pár évvel ezelőtt már volt egy ilyen hullám, akkor az elhalt. Most újra előjöhet a nacionalizmus, a populizmus, hiszen nagyon sokan a globalizált világban látják a vírus elterjedésének okát, és annak gazdasági hatásait is ahhoz kötik. Szóval ez lehet talán a legfontosabb politikai változás. Habár most mindenki arról beszél, hogy miféle mentőcsomagokat kell bevezetni a gazdaságok életben tartására, ennek hosszú távú következményeiről gyakran elfeledkezünk. Az újból megugró adósságállományokat valahogy le kell építeni, vagyis előállhat egy hasonló helyzet, mint a 2008-2009-es válság után, amelyet 2012-ben egy adósságválság követett. Könnyen lehet, hogy a 2020-as koronavírus válságot 2023-ban egy adósságválság követ.”

Még erősebben, és Magyarországra is vonatkoztatva: „A populista tendenciák elmúlt évekbeli megerősödését a nagy országok politikai elitjei arra vezetik vissza, hogy a 2008-as pénzügyi válságot nem az igazságos tehermegosztás szempontjai szerint kezelték (tényleg nem), ezért most biankó csekkeket ígérnek a tömegeknek. Mi ez, ha nem a populizmus újabb diadala? Egy kis ország ezt nem engedheti meg magának, mert előbb-utóbb elveszti gazdasági és pénzügyi függetlenségét. Hosszú távon vagy egy másik nagy országtól vagy egy nemzetközi szervezettől kell majd segítséget kérnie.”

Ez a hang azonban nem egyeduralkodó. A számos nagytőkés által is támogatottan a „tömegeknek” nyújtott bőkezű mentőcsomagok motivációját egyikük így fogalmazza meg: „Nem lehet vállalkozás-barátkozni úgy, hogy pár órára bejelentett emberek százezrei élnek állandó szociális veszélyben.”

Szocialisták és ökoszociálisok

Bár a kisebbséget alkotják, ez a csoport markáns társadalomkritikát fogalmaz meg. Szerintük a koronaválság csak éles fényt vetett a tőkeuralomra, és annak álcáira, a növekvő egyenlőtlenségekre és a természeti erőforrások pusztításának következményeire, korlátaira.

A burzsoázia most örülhet: „Jól jön a járvány a nagytőkének. Elhitetik, hogy nem az irracionálissá növekedett buborék pukkant ki, nem a bankok felelőtlen magatartása, nem a féktelen mohóság, hanem a vírus döntötte be a világgazdaságot. A gyengék tönkremennek, a gazdagoknak lesz mit bagóért felvásárolni. És kezdődhet a ’talpraállás’ elölről.”

A növekvő egyenlőtlenségek a „szabad verseny” mozgástörvényeiből fakadnak, a vírus ezt csak felerősíti: Barabási Albert László, valamint Sheith és Sisonda kutatásai alapján a „szabad piacon” is a Máté-effektus érvényesül – akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik. „A verseny végső soron koncentrációhoz és nem ’szabad piaci’ szerkezethez vezet.”

A természet pusztítása elérte végső határait: „Azt gondolom, hogy eltávolodtunk a természettől és nem szerencsés ezt tovább feszíteni. Manapság egy gyerek nem tudja, mi az, hogy tojás és hogyan készül, csak annyit tud, hogy az áruház melyik polcán található… A jelenlegi helyzet megtanított arra bennünket, legalábbis remélem, hogy nem feltétlenül a GDP folyamatos növekedése, az EURO árfolyama, a tőzsdék indexei, vagy éppen a high tech technológiák ész nélküli majmolása lehet csak az ember célja és nem tekinthet úgy az életfeltételek alapjaira (étel, ital, levegő, termőföld, egészség), hogy azok bármikor, bárhol megvásárolhatóak. A vírus sok mindent megoldott az emberek helyett. Egyetlen egy ember, egyetlen egy szervezet, egy ország sem volt képes annyit tenni a földanya pusztulásának megállításáért, mint a vírus.”

Epilógus

Feltűnő, hogy a válaszolók egyike sem veti fel egyéni vagy társadalmi csoportjának felelősségét a kialakult kritikus helyzetért. Csupán prognózisok fogalmazódnak meg, arról nem nagyon esik szó, hogy akár egyéni, akár csoport szinten mit lehetne, kellene tenni az előrelátható, szinte tragikus folyamatok visszafordításáért, vagy mit lehetne tenni a pozitívnak ítélt várható változások felerősítéséért. Pontosabban: csak a neoliberálisok fogalmaznak meg, de döntően csak technikai jellegű javaslatokat – például, hogy „nem szabad hagyni, hogy elszálljon a hiány” – a lényegi folyamatokat azonban mindez nem érint. Senki sem beszél arról, hogy ő mit fog cselekedni.

Bibó István a múlt század közepén fogalmazta meg híres tételét a magyar elit meghasadottságáról, mely mintázat történelmi folytonosságot mutat. E szerint ez az elit két szembenálló magatartásmintát mutat fel. A kettéválás oka az a hazug konstrukció, melyben a magyar élet leledzik. Hozzáteszem: a hazugság lényege annak folyamatos bizonygatása a politikai elit részéről, hogy kis, félperifériás országunknak létezik számottevő önállósága, mozgástere sorsának alakításában.

Az egyik oldalon állnak a hamis realisták, akiknek taktikailag minden lépése igazolható, csak éppen lépéseik láncolata visz csődbe – tevékenységük kimerül a hazug konstrukció ide-oda tologatásában. A másik oldalon a túlfeszült lényeglátók, akik felismerik ugyan a konstrukció hamisságát, de országunk végzetszerű kiszolgáltatottsága miatt nincsenek, nem is lehetnek taktikai javaslataik az adott rendszerből való kitörésre. Ők duzzogásba, a meg nem értett próféta szerepébe menekülnek.

Most csak az elmúlt harminc évet tekintve: egyik oldalon álltak a késő-kádári technokraták (a Kádár-korszak hivatali apparátusából örökölt piaci fundamentalisták), majd az őket váltó, eredetileg pénzügyi nacionalisták (Sebők Miklós kifejezése) – akik mára, elődeikhez hasonlóan „átmentek neoliberálisba”. Ezek az elitek minden erőfeszítésük ellenére csak sodródni tudnak – ők a hamis realisták, akik a csődbe vezetnek. A másik oldalon a szellemi hatalom peremén a rendszerkritikai értelmiség, amely felismeri, hogy az adott társadalmi rendszer keretei között nem léteznek valós megoldások – annak megváltoztatására azonban a feladat gigantikus jellege miatt nincsenek, nem is nagyon lehetnek taktikai javaslataik.

Úgy vélem, a fenti mintázat lelhető fel az uralkodó elit most megszólaltatott tagjainak világnézetében, ezen keresztül attitűdjeiben, habitusában – pontosabban ezek szerkezetében. A hamis realisták a többségben lévő neoliberálisok, a túlfeszült lényeglátók pedig a jelentős kisebbséget alkotó szocialisták és az ökoszociálisok. Bár mint írtam, szövegeikben utóbbiak is higgadtságra törekednek, soraikból mégis átüt valami a meg nem értettségből fakadó indulatból.

De most már térjünk vissza a Bourdieu habitus-tézise kapcsán megfogalmazott alapkérdéshez! Ha igaz az, hogy a koronaválság következtében alapjaiban rendültek meg a társadalmi alapstruktúrák (COVID-19 – válság – alternatívák című, nemsokára megjelenő tanulmányomban ezt próbálom igazolni), akkor azt kellene látnunk, hogy az elitek, kiszabadulva a struktúrák fogságából, a korábbinál szabadabb, aktív alakítójává váltak attitűdjeiknek, habitusuknak – és ezáltal az általuk a jövőben teremtett új struktúrának. De nem ezt látjuk. A neoliberálisok beállítódásai a meglévő struktúrák fogságában maradtak, látens létező tervük annak toldozgatásában-foltozgatásában merül ki. De a lokális szintet tekintve a szocialisták és ökoszociálisok sem tudtak kitörni korábbi, passzív magatartásmintáikból.

Ebből pedig két dolog következik: az egyik az, hogy a hatalmat elsősorban birtokló neoliberális elit alkalmatlan a kialakult válság kezelésére, és a kivezető út, utak irányának felmutatására. A másik: a pusztán nyomokban jelenlévő szocialista és ökoszociális elit csak egy globális rendszerkritikai szellemi térben mozogva, és mozgalomhoz kapcsolódva lehet képes arra, hogy rátaláljon az adott rendszer meghaladásának eszköztárára. Nem csak globális, de lokális szinten is. Eme feladat betöltése azonban már egy új, most felnövekvő és a jelenleginél élénkebb fantáziával megáldott baloldali ellen-elitre vár.