Ha a későn születettek nemzedékei a gyilkos vakhitekhez és gyanúperekhez, bűnökhöz és bűnhődésekhez, árulásokhoz és bukásokhoz akár leegyszerűsítő megvetéssel, akár ügyetlen tapintattal közelítenek, akkor mire juthatnak e történeteknek a megértésében? A Magvető Kiadó Tények és Tanúk című sorozatában jelent meg A tér tágassága címmel Rajk László életútinterjúja, melyet Mink András készített. A könyvről Fehér Renátó írt a Könyves Magazinra. A három részből álló szövegnek itt és most az I. része olvasható.

„apám kivégzésével kapcsolatban nem az az érdekes, hogy miért mond igent, hanem az igenhez vezető út maga. Hogyan jutott el oda, hogy végül elismerte a koholt vádakat? Az Arthur Koestler- vagy Danilo Kiš-féle magyarázatokat, nevezetesen, hogy a hithű kommunista meghozza ezt a végső áldozatot a pártért, sehogyan sem találtam kielégítőnek. Számomra mindez túl triviális magyarázatnak tűnt, apám perbéli vallomásának sem a hitbeli, sem pedig az utilitárius motivációkból kiinduló levezetését nem tartottam elég mélynek és meggyőzőnek. Számomra az volt a kérdés, hogy a kommunista eszmekör, amely számunkra, és gondolom, a ti generációtok számára is magától értetődően egy működésképtelen, szörnyű bűnökhöz és szenvedéshez vezető eszmerendszer, hogyan volt képes a húszas-harmincas években magához vonzani ennyi hihetetlenül tisztességes és okos embert.” (kiemelések: F. R.)

Mindez a Mink András által készített, A tér tágassága című életútinterjú tizenötödik (!) oldalán olvasható. És akkor talán ennyit arról, hogy Rajk maga szembenézett-e apja cselekedeteivel, vagy átsiklott-e rajtuk. „Abszolút igaz, hogy mindent elutasítok, amiért ő kiállt. De az is, hogy tiszteletre is méltó marad a számomra, szeretem és tisztelem benne az emberi lényt, de elutasítom a fanatizmusát.”, mondja egy 1986-os brit dokumentumfilmben. S egyébként is: miféle, az empátiát és a részvétet hírből sem ismerő emlékezetpolitikai számla nyújtható be valakinek, akinek egy – kivégzett – apához kell – emlékek híján – privát-érzelmi viszonyt kialakítania, miközben a nagybátyját szólítja apunak, és a nagynénjét (is) anyunak, évtizedekig, őt pedig unokabátyjai és utcai járókelők még felnőttkorában is gyakran árvaházi nevén pistázzák, amire ő reflexszerűen odakapja a fejét.

S mondandónknak itt volna vége, ha, igazodva a magát kétpólusúnak elgondoló kultúrkampf fojtogató hagyományához, a dolgunk annyiban merülne ki, hogy cáfolgatjuk a szélsőjobboldali kurzusnarratívát. Rajk László nem relativizálta apja bűneit, nem lett apja apologétája, és nem lett apja elvesztésének rabja sem. Nem lett Hamlet, sem a „kádári konszolidáció kis janicsárja” (50.). Mert épp ellenkezőleg: ha az iménti idézet kapcsán valami felmerülhetne, akkor inkább az, hogy Rajk nem lett-e rabja annak, hogy ne legyen apja elvesztésének a rabja?

Mert ha, személyes történetének felfoghatatlan bonyolultságával és önazonosságáért folytatott kérlelhetetlen önanalízisével együtt, Arthur Koestler vagy Danilo Kiš magyarázata Rajk számára „túl triviális”-nak mutatkozik, ekként pedig a „kommunista eszmekör” (ami itt vélhetően nem egyéb, mint a terrorrezsim szinonimája) „magától értetődően” feltételezi a működésképtelenséget, a súlyos bűnöket, a szenvedést, akkor talán az is elbizonytalanodik, hogy Nádas Péter ezerkétszáz oldalnyi világló részletének miben is áll a tétje. Vagy Karig Sára – szintén Tények és Tanúk kötetként olvasható – történetének, akinek élete a kékcédulás választásoknál „keresztezi” id. Rajk László belügyminiszterét. Karigot a csalás leleplezése miatt tartóztatják le és viszik Vorkutára, ám ő – épp a munkatábor tapasztalata alapján – ellenségnek azt a kommunizmust megtagadó, meghamisító, kisajátító közeget tekinti, amely őt oda juttatta, és nem magát az eszmekört („én nem a szocializmusban csalódtam”).

Ha a későn születettek nemzedékei a gyilkos vakhitekhez és gyanúperekhez, bűnökhöz és bűnhődésekhez, árulásokhoz és bukásokhoz akár leegyszerűsítő megvetéssel, akár ügyetlen tapintattal közelítenek, akkor mire juthatnak e történeteknek a megértésében? Mert azok egyébként sem válaszokkal szolgálnak, helyette felkavaróak. Mert akkor mi marad gondolni és érezni való például az Orsó utcai Nagy Imre Emlékházban, amelynek kiállítását Rajk tervezte, s amelynek egykori tulajdonosa perében az utolsó szó jogán „fellebbezését” a népbírósági tanács helyett a magyar néphez és a nemzetközi munkásosztályhoz egyként intézte? S mindez nem pusztán a történelem egy mozaikját érinti, hanem hozzászól a rendszerváltás (eszme)történetéhez és politikai gyakorlatához, s ekként a jelenünk napi politikájához is („a mostani rezsim [NER] éppannyira kommunista, mint amennyire nem” (kiemelés: F. R.), A tér tágassága, 176.)

A rendszerváltás időszakának antikommunista narratíváját lokális szempontból nem ideológiai, inkább emlékezetpolitikai ítéletek formálták – mindez a Rákosi- és Kádár-féle hatalomgyakorlásra, a szovjet csapatok jelenlétére, a szörnyű bűnökre, szenvedésre, és nem utolsó sorban a rezsim önképére adott válasz volt, és 1956 is nemzeti szabadságharcként lett elsősorban szimbólummá, ahogy a forradalom újratemetett mártír miniszterelnökének meg-nem-tagadott világnézeti krédóját is mintha részben kitakarta volna a nemzeti gyász. Ebből is adódott, hogy a ’baloldaliság’ gyanúba keveredett, mint olyasvalami, amit Magyarországon és a régióban elinfláltak a második világháború utáni évtizedek.

A rendszerváltó elitek nyilvánosságaiban az ún. baloldal 1989-ben így inkább Pol Potot, Jaruzelskit, Li Penget és Rákosit jelentette, és/vagy Pozsgay Imre opportunizmusát, és nem Rosa Luxemburgot, vagy Martin Luther Kinget, vagy Salvador Allendét, vagy Nelson Mandelát.

Nem Jászi Oszkárt, nem Kéthly Annát, nem Bibó Istvánt. És nem Nagy Imrét. Még úgy sem, hogy az utóbbi nevek ott szerepeltek elődökként Rajk László pártjának, az SZDSZ-nek az Elvi Nyilatkozatban. Ez azért is okozott feszültséget, mert a demokratikus ellenzék hajlíthatatlan és rendszerkritikus (tehát antikádárista, így értsd, hogy antikommunista) ellenállása heterogenitással és ideológiai eklekticizmussal párosult, s mindez összefüggésben állt azzal, hogy számos személyiségének – Rajk kivétel – egyéni gondolkodástörténetét meghatározta a marxizmus, annak reneszánsza vagy az újbaloldal.

Ennélfogva pedig akár aktualizálható is Rajk László fentebbi költői kérdése a saját generációjára, tudniillik, ez az eszmekör hogyan volt képes az ötvenes-hatvanas-hetvenes években (is) magához vonzani ennyi hihetetlenül tisztességes és okos embert. Rajk épp maga biztat, hogy „jó lenne elkezdeni az alternatív kultúrák kritikai vizsgálatát, hogy ne csak a tett, a vállalás, a bátorság vagy a moralitás előtt tisztelegjünk, amikor szamizdatról beszélünk.” (111.) Ez bizonyára az évtizedek alatt rögzült (ön)elbeszélések fölfeslő szövedékének felbontásával is együtt kell, hogy járjon, s ekként mindjárt A tér tágassága által levont következtetések újrakontextualizálásval, s adott esetben opponálásával.