A koronavírus-válság okozta elbocsátási hullám nyomán a feltétel nélküli alapjövedelem (FNA), amelyet a minden felnőtt lakosnak járó, a létminimum összegét elérő pénzjuttatásként szokás definiálni, világszerte a figyelem középpontjába került. Eközben a hazai közéletben is újfent fellángolt az intézkedésről szóló vita, elsősorban fiskális és morális szempontok körül: a koncepció kritikusai szerint az FNA bevezetése túl nagy terhet róna az államháztartásra, csökkentené a munkavállalási kedvet és méltánytalan, hogy nem csak a rászorulóknak járna.

A kritikák ellenére a Magyarországon eddig leginkább a Párbeszéd és baloldali közgazdászok által népszerűsített FNA-nak a jelenlegi trendek alapján minden esélye megvan arra, hogy világszerte a progresszív politizálás új központi szlogenjévé váljon. Ha azonban az FNA-t a politikai polarizációtól eltekintve, illetve a megfizethetőség és a méltányosság kérdésein túlmenően a nyugati jóléti rendszerek történetének kontextusában vizsgáljuk, már nem egyértelmű, hogy zászlóra tűzése valós előnyökkel járna-e a baloldal és az általa képviseltek számára.

A „készpénz-transzfer paradigma” és a jóléti állam vége

Bár manapság evidenciának tűnik, hogy a jóléti állam feladata a szegénység kezelése pénzbeli juttatásokkal, ez a történelem során korántsem volt mindig így. A 20. század első felében és a nyugati jóléti államok virágkorában a szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok elsősorban a teljes foglalkoztatottságra és a szolgáltatások olcsó állami biztosítására törekedtek a lakhatástól az oktatásig – nem véletlenül volt a régi idők tüntetőinek jelszava az, hogy „munkát, kenyeret!”.

A változás már az 1960-as évektől elkezdődött, ahogy az állam gazdasági szerepvállalását sok helyen elkezdték felváltani a pénzbeli juttatások. Ezt az FNA koncepcióját is megalapozó jelenséget Anton Jäger és Daniel Zamora szociológusok Peter Sloman cambridge-i professzor nyomán a „készpénztranszfer paradigmának” nevezik. Ez a paradigma jellemezte Lyndon Johnson amerikai elnök 1964-es „Háború a szegénység ellen” programját épp úgy, mint a brit jóléti államot az 1970-es évektől kezdve. Így az 1990-es évekre az állami nagyberuházások kifulladásával a nyugati világ nagy részében a jóléti politika egyértelműen pénzbeli juttatásokra korlátozódott. Európán és az Egyesült Államokon kívül például Brazíliában volt Lula da Silva baloldali elnökségének hangsúlyos eleme a Bolsa Familia program, amely kiterjedt pénzbeli juttatásokkal sikeresen csökkentette a szegénységben élők arányát.

A készpénz-transzfer egyik vélt vagy valós előnye az, hogy kompatibilis a piaci versennyel: a cégeknek így nem kell bonyolult szabályozásokhoz alkalmazkodniuk és olcsó állami szolgáltatásokkal versenyezniük; ehelyett az állam egészíti ki a fogyasztók jövedelmét valamilyen formában. Nem véletlen, hogy a készpénz-transzfer alapú szociálpolitika támogatói között jócskán találunk jobboldaliakat is: Milton Friedman, a radikálisan piacpárti Nobel-díjas közgazdász jegyzi például az FNA őseként is emlegetett negatív jövedelemadó tervezetét, amely szerint a létminimum alatt keresők jövedelmét a központi költségvetésből kellene kiegészíteni egy bizonyos szintig.

Azonban a szegények, különösen a kisebbségek megsegítését célzó juttatások, bár bizonyítottan elősegítik a társadalmi mobilitást, jellemzően mégis nagyon népszerűtlenek a többségi társadalom tagjainak szemében. Kutatások sorozata bizonyítja, hogy a „segélyen élőket” megveti a többségi társadalom, lustának, munkakerülőnek tartja őket, ráadásul a segélyekhez kötődő stigma miatt a rászorulók gyakran nem is veszik azokat igénybe.

Nem véletlen, hogy a készpénz-transzferekre alapuló jóléti államok hosszú távon nem bizonyultak ellenállónak: az alacsonyabb adók ígéretével bevonzott középosztály támogatásával gyakran váltak a neoliberális reformok áldozataivá, például Bill Clinton vagy Jair Bolsonaro alatt.

Ezzel ellentétben az olyan olcsó szolgáltatásokat és munkahelyeket biztosító állami intézmények mint a brit Nemzeti Egészségügyi Szolgáltató (NHS), a mai napig töretlen össztársadalmi népszerűségnek örvendenek.

A skandináv jóléti államok, ahol az állami gazdasági szerepvállalás a mai napig jelentős maradt, viszont sokkal jobban állták az idő próbáját. Bár az észak-európai szociálpolitikára jellemző alanyi jogon járó juttatások sok tekintetben az FNA-ra emlékeztetnek, a készpénz-transzfer alapú angolszász rendszerekkel ellentétben Skandináviában a munkavállalók körülbelül 30%-át ma is a közszféra foglalkoztatja.

Azáltal, hogy a jóléti állam olcsó vagy ingyenes állami szolgáltatások és munkahelyek tömegét biztosítja, sikeresen megőrizte a középosztály támogatását is. A skandináv jóléti államok nem csak, hogy kiállták az idő próbáját, hanem ráadásul bizonyítottan hatékonyan csökkentik az egyenlőtlenségeket és a bevándorló-ellenes sovinizmust is. Bár elmúlt évtizedekben az északi modell sok tekintetben piackonformabbá és bevándorló-ellenesebbé vált, a teljesítménye nemzetközi viszonylatban a mai napig kiemelkedő. Az északi jóléti modellt azonban nem lehet egy az egyben felülről átültetni máshova, hiszen a létrejöttének és megmaradásának szükséges feltétele a fehérgalléros munkavállalók támogatásán túl az erős és nagy létszámú szakszervezetek jelenléte, amelyek képesek a parlamenti ciklusokon átívelően képviselni a dolgozók érdekeit.

Az FNA és a dolgozók

Ez el is vezet minket FNA legfontosabb gyenge pontjához: ahogy bármelyik másik készpénzalapú juttatást, az FNA-t is bármikor csökkentheti vagy visszavonhatja az aktuális kormányzat.

A probléma abban rejlik, hogy az FNA-ban részesülők a szakszervezetbe tömörült dolgozókkal ellentétben nem képesek közvetlenül képviselni az érdekeiket, hanem kiszolgáltatottak az aktuális parlamenti többség akaratának.

A finn alapjövedelem-kísérlet nemrégiben publikált eredményei ugyan biztatóak az FNA résztvevőkre gyakorolt hatását tekintve, de kis létszámú kísérlet természeténél fogva nem volt alkalmas arra, hogy az FNA makrogazdasági és össztársadalmi hatásait vizsgálja.

Az adóparadicsomok által lehetővé tett globális adóelkerülés jelenlegi rendszere ellehetetleníti, hogy az FNA-t kizárólag egy komolyabb vagyonadóból finanszírozzunk. Mivel a társasági adó nagyarányú növelése veszélyeztetné a magyar KKV-k versenyképességét az EU-s versenytársakkal szemben, a multik megadóztatása pedig a foglalkoztatás rovására mehet (lásd az új kiskereskedelmi különadók hatását), ezért az FNA költségvetési forrása leginkább a progresszív jövedelemadó kellene, hogy legyen. Így azonban az intézkedés sorsa végső soron a nettó befizető alkalmazotti középosztály és a vállalkozói réteg erősen megkérdőjelezhető jótékonyságán fog múlni. ^[1]

Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy az FNA célcsoportja, a globalizáció és automatizáció által kiváltott munkanélküliségtől fenyegetett kékgalléros munkásosztály valóban igényt tart az ingyenpénzre. Bár egy márciusban folytatott felmérés alapján az európai állampolgárok többsége támogatja azt, az eredményeket még a kutatást vezető Timothy Garton Ash oxfordi liberális politológus szerint is befolyásolta a bizonytalan gazdasági helyzet okozta szorongás. Ennek fényében viszont erősen megkérdőjelezhető, hogy a közvélemény a válság után is hasonló álláspontra fog-e helyezkedni.

Egy részletesebb, korábbi adatfelvételen alapuló elemzés már árnyaltabb képet fest: Clau Dermont és David Weisstanner politológusok kutatása alapján a kékgalléros munkásosztályba tartozók jellemzően nem támogatják az alapjövedelmet. Publikációjuk fontos tanulsága, hogy

az FNA támogatottsága mögötti társadalmi törésvonal más szociokulturális kérdésekhez, például a bevándorláshoz hasonlóan a magasan képzett, fiatal progresszívek és az idősebb, képzetlenebb, konzervatív munkások között húzódik.

Miért van ez így? A legtöbb országban a munka a mai napig az identitás és az önértékelés alapja, a munka becsülete pedig a munkásosztály morális világképének sarokköve. A Los Angeles Times 2016-os felmérése szerint az amerikaiak 87%-a, köztük a szegények 81%-a (!) támogatja, hogy a pénzbeli juttatások munkakereséshez vagy közfoglalkoztatáshoz kapcsolódjanak. Bár az európai közvélemény egy fokkal elfogadóbb, a 2016-os Európai Társadalmi Felmérés szerint a magyarok relatív többsége is egyetért azokkal az állításokkal, hogy a munkanélküli segélyben részesülők lusták és a többségük valójában nem akar dolgozni. Nem véletlen, hogy a munkahelyteremtés és a munkaalapú társadalom jelszavai olyan jól rezonálnak a választók körében Michigantől Magyarországig.

Azzal, hogy a kékgalléros dolgozók alapjövedelem helyett stabil munkahelyre vágynak, és gyakran lenézik a segélyben részesülő „underclasst”, nem kell egyetérteni, de nem szabad letagadni sem. Ez a modern politika olyan adottsága, amelyet semmilyen progresszív erő nem hagyhat figyelmen kívül: Jeremy Corbyn és Bernie Sanders friss kudarcai bizonyítják, hogy ennek a rétegnek a megnyerése nélkül a mai napig lehetetlen balról választást nyerni. Nem véletlen, hogy tőlünk nyugatabbra az FNA-t jellemzően eddig sem a szociáldemokrata pártok támogatták, hanem olyan centrista liberálisok, mint az Demokrata elnökjelölt-aspiráns Andrew Young vagy Elon Musk, a szilikon-völgyi techmogul. Bár itthon a szociáldemokrata jóléti modell és az FNA szószólói gyakran ugyanazok, a két koncepció valójában sok tekintetben ellentétben áll egymással.

A baloldal az FNA-n túl

Utópiákat felvázolni szabad és szükséges, de az FNA idealizálása a vágyvezérelt gondolkodás tipikus esete az újbaloldalon. Bár szokás az FNA mellett azzal érvelni, hogy az akár növelheti is a munkavállalási kedvet, a legfontosabb legitimációja a baloldali támogatói szerint is az, hogy képes lehet enyhíteni a várható automatizációs hullámmal járó tartós munkanélküliség hatásait. Mindazonáltal, ha ez az előrejelzés be is válna, a munka társadalmi státuszának gyors és radikális átalakulása nélkül mindez csupán egy olyan disztópia képét vetíti előre, amelyben a társadalom kettészakad a valós megbecsültséget élvező foglalkoztatottakra és a tőlük függő, FNA-n tengődő munkanélküliek tömegére.

Bár sokan állítják, hogy a baloldalnak ideje volna maga mögött hagyni a régi munkásosztályt és a leginkább kiszolgáltatottabbakat kellene mobilizálnia, a jóléti államok története és a 21. századi választások tanulságai is azt mutatják, hogy az érdekérvényesítésre képes (szervezett) munkásság és a politikailag aktív középosztály elhanyagolása alapvető stratégiai hiba, aminek pont a prekariátus issza meg a levét. Ha a baloldal a piaci verseny teljes kiiktatásának szándéka nélkül, a parlamentáris demokrácia keretei között akar sikereket elérni, időtálló jóléti szakpolitikákat alkotni és rendszerszintű változtatásokat eszközölni, akkor nem fókuszálhat kizárólag az alapjövedelem bevezetésére.

Politikai muníció pedig akad bőven. Bár az FNA valamilyen formája része lehet a kibontakozóban lévő válság elleni védekezésnek, épp úgy, mint egy jövőbe tekintő, progresszív gazdaságpolitikai programnak, de csak tudatos iparpolitikával, állami beruházásokkal és a dolgozók pozíciójának megerősítésével kombinálva. Az elkerülhetetlen zöld energiai átmenet (Green New Deal) a szükséges infrastrukturális, energetikai és lakhatási beruházásokkal ritka alkalmat biztosít a tömeges állami munkahelyteremtésre, az automatizációból fakadó munkanélküliség problémáját pedig tüneti kezelés helyett érdemesebb lenne a felnőttképzés kiterjesztésével és az oktatási rendszer modernizálásával enyhíteni.

Hosszú távon azonban a szakszervezetek megerősítése, a dolgozói tulajdonrész bevezetése vagy a szövetkezetiség támogatása azok az intézkedések, amelyekkel meg lehetne teremteni a rendszerszintű változás társadalmi alapjait.

Ehhez viszont a csodafegyver keresése helyett a társadalmi realitásokból kiindulva kellene politizálnunk.