Emmanuel Macron április 13-i televíziós beszédében felvázolta ambiciózus elképzelését a koronavírus gazdasági következményeivel megbirkózni képtelen Afrika megsegítésére: a centrista politikusa kifejtette, hogy támogatja az afrikai országok adósságainak eltörlését.

Az afrikai kontinensen május 6-án körülbelül 51 ezer fertőzöttről és valamivel kevesebb, mint 2000 halálos áldozatról tudtak, és a számok egyelőre meredeken emelkednek. A számok elsőre nem tűnhetnek magasnak egy 1.2 milliárdos földrészen. Ám érdemes végiggondolni, hogy ha a világ legfejlettebb, leggazdagabb országai, mint az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia vagy Olaszország is néhol reménytelennek tűnő harcot vívnak a vírus ellen, akkor milyen esélyei vannak a világ legfejletlenebb, legszegényebb régiójának?

Franciaországban vagy Spanyolországban lehetőség van kijárási tilalmakkal, a kézmosás, kézfertőtlenítés népszerűsítésével csökkenteni a fertőzés sebességét, de milyen lehetőségek állnak rendelkezésre azokban az országokban, ahol sok helyen nincs ivóvíz, az állam pedig képtelen fenntartani a rendet a területén?

Ha Európában már Csehországnak kell átvennie francia betegeket, mit tehet például Libéria, ahol az egész országban egyetlen lélegeztetőgép áll rendelkezésre (és az is egy magánkórházban)?

Ezek fényében érthető, hogy a világ 20 legnagyobb gazdaságát tömörítő G20 is arról döntött nemrég, hogy ha nem is lépi meg a Macron által javasolt adósságeltörlést, de fizetési moratóriumot léptet érvénybe 77 ország, köztük 40 szubszaharai állam adósságai esetében.

A sok helyen nemzeti szinten, a magánszemélyek és magánvállalkozások hiteltörlesztési kötelezettségének időszakos felfüggesztéséhez hasonlóan a szegény országoknak engedélyezett moratórium is arról a helyes felismerésről tanúskodik, hogy olyan, az elmúlt évtizedekben nem tapasztalt rendkívüli körülmények, mint amelyeket a koronavírus teremtett, nem teszik lehetővé, hogy a dolgok az eddig megszokott kerékvágásban folytatódjanak, ideértve azoknak a kölcsönöknek a törlesztését is, amelyeket a különböző hitelezők arra alapozva nyújtottak, hogy az adósok majd képesek lesznek fizetni azokat, köszönhetően a viszonylag kiszámítható bevételeiknek. A teljes szektorokat érintő leállások, a határok részleges-vagy teljes lezárása, a megnövekedő állami kiadások közepette nyilvánvalóan nem lehet ugyanúgy számítani ezekre a bevételekre, így tehát üdvözölendő az a felismerés, amit sok más gazdasági válság idején a hitelező országok és hitelintézetek általában nem voltak hajlandóak belátni.

Ám Macron és a G20 elképzelései sok tekintetben nem veszik figyelembe a kontextust, és csupán úgy tekintenek ezekre a többségében afrikai országokra, mint amik különböző a hitelező országoktól független okokból képtelenek vállalni a törlesztési kötelezettségeiket, ezért pedig segítségre szorulnak. Tehát ebben az értelmezésben a gazdag társadalmak szegényebb országok felé vállalt erkölcsi felelőssége kerül az értelmezés középpontjába. Nem vitatván ezen erkölcsi felelősségvállalás szükségességét (ami ideális esetben például az Európai Unió esetében is a mainál sokkal nagyobb szerepet kéne, hogy kapjon), érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy milyen kötelességeik vannak a volt gyarmattartó országoknak azok felé az egykori gyarmataik felé, amelyeknek most óriási szegénység és technikai fejletlenség közepette kénytelenek szembenézni a koronavírussal?

A kibicnek semmi sem drága

Ez a kérdés már csak azért is releváns, mivel az elmúlt évtizedekben az egykori gyarmattartók nem csak a birodalmaikat veszítették el az afrikai kontinensen, hanem a gazdasági befolyásuk is folyamatosan csökken. A helyüket az a Kína vette át, amely az évezred kezdeti nem túl jelentős szerepéhez képest óriási növekedést produkált, és mára már az egyik legfontosabb befektetőnek számít a kontinensen. Kína dominanciáját sokan hajlamosak túlbecsülni, hiszen ahogy az amerikai tanácsadócég, a McKinsey & Company 2017-es jelentése is rámutat, 2014-ben a külföldi működőtőke-állomány (FDI) tekintetében Kína a maga 32 milliárd dollárjával meg sem közelítette a csúcstartó Egyesült Államokat (aki 79 milliárdot fektetett be abban az évben), vagy éppen a korábbi gyarmattartó Angliát és Franciaországot, amikhez még mindig kétszer annyi FDI köthető, mint az ázsiai országhoz. Ám ugyanez a tanulmány azt is kimutatja, hogy csak 2010 és 2014 között 25 százalékkal nőtt a kínai befektetések mértéke, miközben a nyugati országoké szinte változatlan maradt.

Ráadásul míg például a franciák afrikai jelenlétének deklaráltan az a célja, hogy kiépítsenek egy olyan vállalati szektort, amely potenciális kereskedelmi partnere lehet a francia gazdasági szereplőknek, addig a kínaiak az olyan költséges, közvetlen profitot nem termelő, de az országok fejlődéséhez elengedhetetlen területeken fektetnek be, mint az infrastruktúra. Ennek következtében tehát nem meglepő, hogy egyes számítások szerint Kína egymaga rendelkezik Afrika adósságainak 20 százalékával – ennél nagyobb szeletet csak az olyan nemzetközi szervezetek mint az IMF vagy a Világbank felé érvényes törlesztési kötelezettségek hasítanak ki a kontinens hitelállományából.

Így a törlesztési moratórium elsősorban azt a Kínát érintené, ami valamivel több, mint száz éve maga is játékszerül szolgált azoknak a nyugati gyarmatosító hatalmaknak, akik akkor már nagyüzemben szipolyozták ki az afrikai és ázsiai országok erőforrásait, felfoghatatlan pusztítást okozva a gazdaságban és a társadalomban. Ez a megállapítás nem jelenti Kína felmentését vagy piedesztálra emelését (hiszen semmi olyat nem tesz Kína, amiért ezt megérdemelné), csupán felhívja a figyelmet arra, hogy ahhoz képest, hogy az egykori gyarmattartó országok mennyi erőfeszítést tesznek azért, hogy gazdaságilag magukhoz láncolják az egykori gyarmataikat, nem tűnnek ugyanannyira eltökéltnek abban, hogy valódi gazdasági-társadalmi fejlődés menjen végbe ezekben a régiókban.

Viharos válás

Persze a gyarmatosítás felelősségét elkenni akarók érvelhetnek azzal, hogy minden ország a saját sorsának kovácsa, és nem várhatja tátott szájjal a sült galambot másoktól. Azt is könnyű lenne kijelenteniük, hogy az afrikai országok a függetlenné válásukkor vállalták, hogy többet nem számíthatnak az Észak segítségére. Még azt is lehet mondani, hogy egy válás után nem lehet végtelenségig a volt házastársra csimpaszkodni, az önállóságnak bizony ára van, és mindenképpen a korábbi komfortos élet feladásával jár.

Ezt a válás-metaforát Afrikában egészen konkrétan értelmezték egyes gyarmattartók. 1958-ban a Charles De Gaulle vezette Franciaország a gyarmatbirodalmához való kétségbeesett ragaszkodásból vezérelve létrehozta a rövid életű Francia Közösség (Communauté française) névre hallgató politikai entitást, melynek célja a még nem függetlenedett afrikai országok feletti kontroll megtartása volt. De Gaulle három lehetőséget ajánlott fel a francia fennhatóságú területeknek: státuszuk megtartása, vagyis továbbra is tengerentúli területek (leánykori nevükön: gyarmatok) maradnak; az európai Franciaország közvetlen közigazgatási felügyelete alá kerülnek tengerentúli tartományként (így tett például Mayotte szigete vagy a dél-amerikai Francia-Guyana) vagy pedig csatlakoznak a Közösséghez, amivel autonómiát igen, de függetlenséget nem nyernek el.

A legtöbb afrikai ország élt a három lehetőség közül valamelyikkel, ám Guinea elutasította a Francia Közösség ötletét és 1958-ban kikiáltotta a függetlenségét, mivel ahogy az országot később keménykezű diktátorként vezető Sékou Touré fogalmazott, inkább választják a szabadságot szegénységben, mint jólétet szolgaságban. De Gaulle erre csupán annyit válaszolt, hogy a függetlenség lehetősége Guinea számára adott, ám komoly következményei lesznek . És lettek is:

miután 1958 október 2-án a nyugati-afrikai ország kikiáltotta a függetlenségét, a francia katonaság és gyarmati közigazgatás teljes egészében kivonult Guineából, óriási pusztítást hagyva maguk után.

Az iskolákat, kórházakat lerombolták, a létfontosságú dokumentumokat magukkal vitték, a mezőgazdaságban használt állatállomány jelentős részét elpusztították, a földeket és a gyógyszerkészleteket felégették. Ezzel akarták megbosszulni, hogy a több mint hatvan évnyi gyarmati elnyomás után a guineaiak a szabadság mellett döntöttek.

Lépéshátrány a startvonalon

Így a függetlenség kikiáltása után Guineának úgy kellet bekapcsolódnia a ’60-as években páratlan jólétben élő nyugati országok dominálta globális világpiacra, hogy az egykori uraik által megvalósított diplomáciai elszigetelődés közepette a semmiből kellett újjáépíteniük az országukat. A legtöbb afrikai országnak hasonló utat kellett bejárnia a gyarmati uralom végével, kezdve a nyolc évnyi brutális háború után függetlenné váló Algériával, a franciák által támogatott államcsínyen áteső Togóval, egészen az elnyomás fenntartásához a saját bukásáig ragaszkodó fasiszta portugál rezsimmel szemben közel 14 évig harcoló Angoláig, Bissau-Guineánig, Mozambikig, vagy a brit uralom alól való felszabadulásért hosszú évek és emberéletek tízezreinek árán küzdő Kenyáig.

Ráadásul a legtöbb esetben a függetlenséget olyan véres konfliktusok, polgárháborúk követték, amelyek eszkalálódásához nagymértékben hozzájárult az a tény, hogy az európai hatalmak a legtöbb esetben évtizedekig úgy kezelték önálló egységként az óriási területű gyarmataikat, hogy azok etnikai-vallási összetételét maximum akkor vették figyelembe, ha az megkönnyítette számukra uralmuk fenntartását. Így az újonnan megalakuló, korlátozott anyagi lehetőségű, demokratikus hagyományokkal nem rendelkező független államoknak hirtelen olyan etnikai, vallási hátterű feszültségekkel kellett szembenézniük, amelyek Európában is évszázadokon át vezettek háborúkhoz.

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy az egykori gyarmattartók a kivonulásuk után is gyakran beavatkoztak a kontinensen dúló háborúkba, amit jól mutat, hogy az 1960-as és ’90-es évek között a francia hadsereg csapatait 122-szer vetették be Afrikában, illetve jónéhány európai ország játszott szerepet a kontinens destabilizálásában azáltal, hogy olyan szeparatista törekvéseket támogatott, amelyek sikere az érdekükben állt. Erre utóbbira jó példa Belgium esete, amely bár hivatalosan 1960-ban véget vetett a leginkább modern terroristaszervezetek rémuralmához hasonlító 75 éves kongói jelenlétének, de még 1963-ban is támogatta katonailag Dél-Kasai és Katanga tartományok elszakadási törekvéseit, nem kis részben azért, hogy felügyelete alatt tarthassa a térségben található, belga tulajdonú rézbányákat.

Ezek fényében egyértelmű a korábbi gyarmattartók felelőssége az Afrikát sújtó szinte permanens politikai instabilitásban és erőszakban. Ám miközben ezen országok sosem felejtik el kiemelni az Egyesült Államok intervencionista külpolitikájának káros hatásait (alapvetően helyesen, bár figyelmen kívül hagyva, hogy az USA a kínai boxerlázadás leverésében való részvételén és az 1953-es iráni puccs támogatásán kívül szinte kivétel nélkül csak olyan országokban avatkozott be, amelyek a történelem folyamán elszenvedték legalább egy európai gyarmatosító birodalom uralmát), és lelkesen támogatják az afrikaiakat megsegíteni kívánó iskolaépítési programokat, humanitárius akciókat, jótékonysági koncerteket, nem hajlandóak szembenézni azzal, hogy ők maguk mekkora szerepet játszottak a kontinenst megrázó erőszakhullámokban és reménytelen politikai helyzetek kialakulásában.

Könnyű is lerázni magukról ezeket a kritikákat azzal, hogy a gyarmatbirodalmak már régen megszűntek és egyébként sem az európaiak tehetnek az afrikai társadalmak „fejletlenségéről”, nem a belgák a hibásak a hutu-tuszi konfliktus kiéleződésért (bár jól dokumentált tény, hogy de, igen), így semmiféle extra felelősség nem terheli az európai nagyhatalmakat azért, hogy a koronavírus által érintett afrikai országok nem tudnak hatékonyan fellépni a járvány ellen.

Ám még ha egy pillanatra el is tekintünk a fentebb említett történelmi tényezőktől (ne tegyük), akkor is ott maradnak azok a gazdasági kérdések, amelyek nagyban befolyásolják azt, hogy milyen szerepet kéne játszaniuk egyes európai országoknak az afrikai térség fejlesztésében.

És itt most nem is feltétlenül a Sierra Leone-i vagy kenyai bányák tulajdonosi körére vagy arra a történelmi tényre kell gondolni, hogy a gyarmattartó nagyhatalmak hosszú ideig csak nyersanyaglelőhelyként kezelték Afrikát, a legkevesebb figyelmet sem fordítva a földrajzi adottságai miatt amúgy is korlátozott gazdasági lehetőségekkel bíró kontinens egyéb iparágaira. Hanem egészen konkrétan arra, hogy az egykori gyarmattartóknak a mai napig mekkora befolyásuk van a korábbi hatalmi övezetükbe tartozó országok monetáris politikájára, ami nemcsak a valódi függetlenség egyik záloga, de életbevágó szerepe van az olyan krízisek kezelésében is, mint a koronavírus járvány okozta gazdasági visszaesés, amikor a megnövekedett állami kiadások finanszírozásához aktív jegybanki politikára van szükség.

Ebben a kérdéskörben pedig érdemes külön foglalkozni a most az afrikai országok megsegítésének éllovasaként fellépni kívánó Franciaországgal, amely történelme során összességében jóval kisebb gyarmatbirodalommal rendelkezett a legfőbb kolonizátornak számító Egyesült Királyságnál, ám – szemben a korábban fennhatóságuk alá tartozó területekkel, elsősorban szimbolikusabb ügyek mentén együttműködő brit elképzeléssel – komoly befolyása van a volt gyarmatai monetáris politikájára, elsősorban a frank-övezeten keresztül.

Françafrique: az elnyomás nem vész el csak átalakul

A frank-övezetet közvetlenül a második világháború vége után, 1945-ben hozták létre, pénzneme a francia valutaközösségi frank, francia nevén franc CFA. A francia nyelv szépségének hála ez a három betű a valuta történelme során már több mindent is jelentett, az aktuális szándéktól függően: 45-’58 között Colonies françaises d’Afrique (afrikai francia gyarmatok), az 58-60 között hatalom átmentési kísérlet idején Communauté française d’Afrique (afrikai francia közösség) legújabban pedig országtól függően vagy Communauté Financière en Afrique (afrikai pénzügyi közösség) vagy Coopération financière en Afrique (afrikai pénzügyi együttműködés).

Ahogy arra a Jacobin magazin szerzője rámutat, a CFA frankon keresztül Franciaország sikeresen érte el, hogy a valutát használó afrikai országok versenyképtelenné váljanak a regionális valamint világpiacon, illetve hosszú távon is a francia gazdaságra legyenek utalva. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy rögzített árfolyamrendszert vezettek be a gyarmatokon, a CFA árfolyamát a francia frankéhoz rögzítették, egy CFA frank kezdetben 1.7 majd később 2 francia frankot ért, ami figyelembe véve a gyarmatok gazdasági teljesítményét, egy indokolatlanul magas árfolyam. Ezzel a frank-zónában kereskedő francia cégek óriási felvevőpiacra tettek szert, amely nagyban hozzájárult a világháború utáni gyors francia újjáépítéshez, ám lehetetlenné teszi a volt gyarmatok számára, hogy a világpiacon – vagy akárcsak Afrikában – értékesítsék a saját ipari, mezőgazdasági termékeiket, hiszen azok igazságtalanul drágábbak, köszönhetően az erős valutának. Ez a rögzített árfolyamrendszer ugyanis a mai napig életben van, annyi változással, hogy 1999 óta nem a frankhoz, hanem az euróhoz van kötve a volt francia gyarmatokon használt valuta.

Ez már azért is problémás, mert még egy olyan gazdaságilag erős ország esetén mint Franciaország sem egyértelműek a közös európai pénznem előnyei-éppen ellenkezőleg, az utóbbi évek tapasztalatai és kutatásai arra mutatnak, hogy a nyugat-európai ország számára több kárt okoz az euró (és a nagyrészt a frankfurti Európai Központi Bankra átruházott monetáris szuverenitás elvesztése), mint amennyit használ. Ám az euró látható életszínvonal-romboló hatásait valamelyest egyensúlyozza az a tény, hogy az EU-tagság nyomán nagymértékű fejlesztési pénzek, a közös piac, az uniós szinten folyamatosan harmonizálódó jogi környezet, valamint a franciák esetében kifejezetten jelentős befolyás válik elérhetővé az európai szintű politikai döntéshozatalra.

Ezzel szemben a frank-övezet országai számára nemhogy ezek az előnyök nem állnak rendelkezésre, de az alapvető politikai kérdésekben is függenek egykori gyarmatosítóiktól. Az övezet két térségei (a nyugat-afrikai országokat tömörítő UEMOA, illetve a közép-afrikai országok alkotta CEEAC) nemzeti bankjainak monetáris tanácsaiban helyet kapnak a francia jegybank (Banque de France) képviselői, akik vétójoggal is rendelkeznek. Emellett az UEMOA és CEEAC-országokat szerződések kötelezik arra, hogy a külföldi devizatartalékaik felét a francia államkincstárban tárolják. Ezeket a szerződéseket kissé félrevezetően „gyarmati adónak” is szokták hívni a valutaunió kritikusai. Ha a megfogalmazás nem is állja meg a helyét, az kétségtelen, hogy

az egykori gyarmatok szinte minden devizával kapcsolatos tranzakciójának keresztül kell mennie a francia jegybankon, amely néha még negatív kamatot is felszámolt a náluk tartott devizatartalékokra.

A fent említett tényezők együttállása egyértelműen rámutat arra, hogy komoly felelőssége van az egykori gyarmattartóknak abban, hogy Afrika (és tágabb értelemben a globális Dél) sem politikailag sem pedig gazdaságilag nem áll készen arra, hogy megküzdjön a koronavírus járvánnyal és az ennek nyomán előálló gazdasági válsággal. A kérdés már csak az, hogy mit tehetnének ebben a helyzetben, hogyan segíthetnének ezeken a bajba jutott országokon? Pontosan mivel is tartoznak ezek az európai országok egykori gyarmataiknak?

Szerény javaslat

Frantz Fanon szavaival élve az imperialista országok vagyonára az általuk elnyomott nemzetek is jogosultak, hiszen a mai Európa jóléte tulajdonképpen a harmadik világ teremtménye, a gyarmatosításért való vezeklés pedig nem fejeződhet be az Afrikából való kivonulással. Ám kérdéses, hogy pontosan milyen módon is tehetnék jóvá ezek az egykori birodalmak a szinte felfoghatatlan bűneiket. Sokszor felmerül az anyagi kárpótlás ötlete, ami bármennyire is tűnik igazságosnak, valójában kivitelezhetetlen.

Ha a Brit Birodalom ékköve, India akkurátusan kiszámlázná a több mint százévnyi angol elnyomás alatt ért közvetlen és közvetett anyagi károkat, akkor valószínűleg többszörösen kifutnánk a Nagy-Britanniában fellelhető összes pénzből.

Az elnyomásra egyébként sem lehet árcédulát ragasztani, így az egyetlen lehetséges út az lenne, ha az egykori gyarmattartók a mainál sokkal nagyobb szerepet vállalnak a kontinens fejlesztésében.

Ám ezt nem az odatelepített, a dolgozókat kizsákmányoló, az országban termelt profit nagy részét máshol hasznosító nyugati nagyvállalatokon keresztül kell megtennie: sokkal inkább olyan támogatásokon keresztül, amelyek számukra nem járnak közvetlen anyagi haszonnal. Vajon mi lenne a következménye annak, ha a gyarmatosításból legtöbb hasznot húzó országok, mint Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium (és akkor még hol az a Kolumbusz Kristóf, akinek egy világrész elfeledését köszönjük) úgy döntenének, hogy nem csupán a GDP-jük 0.67, 0.36 és 0.4 százalékát költenék a főleg afrikai országoknak járó fejlesztési segélyekre, hanem mondjuk legalább 5 százalékát? Nyilvánvalóan óriási felháborodás, gyarmati adó emlegetése és értetlenkedés, hogy miért kéne például az Egyesült Királyságnak több pénzt adnia több ezer kilométerre lévő idegen országoknak, mint amennyit a saját oktatási rendszerére költ.

Csak a helyzet az, hogy minden államnak arra kell költenie, amiért felelős. Ez a legtöbb esetben az állami szolgáltatásokat, egészségügyet, katonai védelmet, más országok felé való hitelfizetési kötelezettségeket jelenti. Ám ezen országok mai lakói jólétüket és boldogságukat nagy részben köszönhetik korábbi vezetők és az állam múltban elkövetett felfoghatatlan bűneinek.

Aki a gyönyörű brüsszeli Parc du Cinquantenaire parkban sétál, az nem felejtheti el, hogy az annak az „Építőkirálynak” is nevezett II. Lipót adományaiból épült, aki óriási vagyonát a saját tulajdonát képező Kongói Szabadállamban elkövetett csonkításos kínzások árán, emberek millióinak halálával járó kizsákmányolással szerezte.

Aki a londoni British Museumban járva gyönyörködik a világ minden részéről származó műalkotásokban, annak tisztában kell lennie azzal, hogy azokat egy hódító birodalom szerezte meg gyilkossággal, kizsákmányolással és szimpla lopással. Amikor látva a labdarúgó világbajnokságon afrikai származású játékosok által berúgott győztes gólokat a franciák dagadó büszkeséggel beszélnek a hazájukról, amely a világ minden tájáról érkező szerencsétlen sorsú embernek „megadja a lehetőséget” a sikerhez (nous les enfants aux vies sévères voir nos champions nous faire rêver), akkor muszáj, hogy eszünkbe jusson, hogy ezek a játékosok azért kellett elhagyják a saját hazájukat, mert a francia kormány a mai napig szisztematikusan tagadja meg az ott élőktől az emberhez méltó életet.

Azt a Quimby óta tudjuk, hogy a múlt a mögöttünk hagyott jövő formájában ér minket utol, így ha az egykori gyarmattartók nem hajlandók szembenézni az uralmuk alá hajtott országokkal szemben elkövetett bűneikkel, akkor továbbra is hazugságban fognak élni, azt gondolván, hogy az afrikai kontinenshez képest összehasonlíthatatlan fejlettségük és jólétük pusztán a saját erőfeszítéseik eredménye, melynek gyümölcseit senkivel sem kötelesek megosztani.