A világjárvány és a vele érkező gazdasági összeomlás súlyos kérdéseket vet fel. Mennyiben megfelelő a világ kormányainak reakciója? Ha nem az, mi lett volna a megfelelő reakció? Sokak számára fontos mottónak tűnhet Donald Trump mondása, mely szerint „nem lehet rosszabb az orvosság, mint a baj”, vagyis nem szabad a vírus megállítása érdekében tönkretenni a gazdaságot. A gazdaság megállítása, szól az érv, több áldozattal jár, mint a vírus, amit ők még mindig az influenzához szeretnek hasonlítani.
Az amerikai jobboldalon kívül ez kevésbé tűnik népszerű mantrának, azért korántsem példátlan. Magyarországon talán a legprominensebb képviselője Hont András, a HVG véleményrovatának szerkesztője, aki ebben a pozíciójában komoly hatással bírhat a diskurzusra.
Ráadásul Hont, ellentétben az amerikai jobboldali diskurzus jelentős részével, nem áll a magyar kormány szolgálatában, és sokkal kevésbé jellemző rá a Republikánus Párt dogmatikus államellenessége. Ennek fényében különösen elvárható lenne, hogy kritikusan és felelősen viszonyuljon a kormány által meghozott és meg nem hozott intézkedésekhez.
De nézzük meg nagy vonalakban az érveket. A gazdasági élet mesterséges visszafogásával (pl. a vendéglátóipar szinte teljes leállításával, a kiskereskedelem jelentős részének korlátozásával) várhatóan 10-20%-al csökkenhet a GDP a második negyedévben, milliók veszíthetik el a munkájukat (és sokan már most is munkanélküliek), nekik drasztikusan esik az életszínvonaluk, többen követnek el öngyilkosságot, stb. Viszont, ha minden marad a „normális kerékvágásban”, legfeljebb minimális korlátozás mellett, akkor ez elkerülhető lenne.
Sajnos ezek az érvek hibásak és álságosak. Ugyanis a vírus szabadon engedése ugyanúgy gazdasági károkat okozna, sok közgazdász szerint abszolút „megéri” a gazdaság leállítása. Ráadásul, és ez igen feltűnő, a munkanélküliség miatt aggódók valahogy kevésbé szoktak hangosan kiállni a most bajba kerültek megsegítése mellett – ezzel pedig a felelős újságírás legfontosabb szerepét, a kormány számonkérését adva fel.
Megmosolyogtató butaság azt gondolni, hogy ha nem lenne pánik, és erre reakcióként nem vezettek volna be korlátozásokat, akkor az élet tovább menne az eddigi medrében.
Ha mondjuk csak a ma rendszeresen kocsmába járók ötöde döntene úgy, hogy önkéntes közösségi távolságtartás jegyében kocsma helyett legfeljebb két méter távolságtartás melletti sétákon vesz részt, az már jelentős ütés a vendéglátóiparnak. Valószínűleg az idegenforgalmat sem mentette volna meg, ha nem zárják le a határokat.
Minél többen vannak otthon „enyhe” tünetekkel betegen, annál kevesebben dolgoznak, vagyis kevesebb GDP termelődik, és persze egy tömeges megbetegedés egy gyárban elég komolyan lassítja a termelést (már ha az nem áll le teljesen), ami a termelési láncban súlyos fennakadást okozhat. Emlékszünk, amikor a győri sztrájk miatt Wolfsburgban is leállt a Volkswagen-gyár? Nos, ez ugyanúgy megtörténhet, ha Győrben betegségek miatt áll le vagy lassul a termelés.
Ettől függetlenül még lehet, hogy van ennél kisebb gazdasági károkkal járó korlátozás is, amely legalább annyira hatékony. A britek mondjuk úgy döntöttek, hogy ők mégse próbálkoznak a nyájimmunitással, de elismerem, Boris Johnson máskor is tud hülye döntéseket hozni.
Másrészt, sajnos elterjedt az a tévhit, hogy a fiatalabbaknak alapvetően nincs mitől tartania a járvány esetén, őket főleg csak enyhébb tünetek fenyegetik. Ez annyiban igaz, hogy ők – mi – kisebb eséllyel kerülnénk kórházba, vagy halnánk bele a fertőzésbe. Az „enyhe tünet” megnevezés arra engedne következtetni, hogy ez egy ilyen hőemelkedős-köhögős betegségecske az emberek nagy részének, holott ahogy azt mindannyian megtapasztalhattuk már, egy amúgy semmilyen orvosi kezelést nem igénylő betegség is igen rossz tud lenni.
A víruson már átesett ismerőseim beszámolója és az interneten fellelhető információk alapján azért ezek az úgynevezett enyhe lefolyású megbetegedések is komoly tünetekkel járhatnak – egy barátom például egy héten át alig tudott levegőt venni. Persze minket kevésbé fenyegetnek az igazán súlyos megbetegedések, és mondjuk én személy szerint simán tudok egy hetet az immár teljesen online egyetemi tanulmányaim nélkül tölteni, azért egy tescós árufeltöltő vagy egy kórházi ápoló munkája már kevésbé nélkülözhető egy hétre.
Ráadásul tudjuk, hogy sok magasabb kockázatú betegnél a kortól függetlenül is nagyobb eséllyel lesznek komoly tünetek, márpedig senkire sincs ráírva, hogy cukorbeteg. Gondolhatjuk, hogy közel állni egy fiatal lányhoz a metrón nem nagy dolog, hiába hordozzuk potenciálisan a betegséget, de nem tudhatjuk, hogy nincsen-e plusz kockázattal járó alapbetegsége.
Jó, de ettől még nem kell munkanélküliek millióit „megtermelni” a túlzott reakcióval, szól az ellenérv. Nem kell vállalkozások százezreit veszélybe sodorni.
Milyen szerencse, hogy a világ kormányai – Orbán „nekünk Magyarország az első” Viktor részleges kivételével – sorra jelentik be a szociális védőháló erősítését és a különféle gazdasági mentőcsomagokat.
Sajnos Magyarországon ez csak részlegesen történik meg, mert a magyar kormánynak fontosabb az egyébként alig burkoltan rasszista gyökerű „nem lehet munka nélkül pénzt keresni” mantra ismételgetése, mint segíteni azokon, akiknek épp elveszik a munkája, önhibájukon kívül. A „munkaalapú társadalom” műprotestáns álkonzervatív etikája fontosabb, mint a társadalmi szolidaritás. Tegye fel a kezét, aki meg van lepve.
A probléma, hogy nem Hont András ír a bajba jutottak megsegítéséről, hanem Pap Szilárd István itt a Mércén, vagy a már március közepén kijárási tilalmat követelő momentumos Prinz Dániel a Qubiton. Aki különösen aggódik a járvány gazdasági hatásai miatt, az indíthat pl. vitát a válságkezelésről az általa szerkesztett véleményrovatban (pláne egy elvileg gazdasági lapban).
Meglepő módon a diskurzus nem osztható leálláspártiakra és a gazdasági válság hatásai miatt aggódókra, sőt. Ez amúgy máshol is így van, a hangos karantén-pártiak általában hangos alapjövedelem/munkanélküli biztosítás és gazdasági mentőcsomag pártiak, míg a kocsmabezárásokon hisztikéző jobboldali publicisták (mint pl. Brendan O’Neill) jellemzően nem annyira hangosak, amikor a leállások hatásait kéne tompítani.
Lehet – kell is – arról vitázni, hogy nem túlzóak-e a világ kormányainak intézkedései, de csakazértis más mondani, mint a „tömeg”, felelőtlenség. És azt sugallni, hogy a mostani intézkedések támogatói tudatlan pánikolók lennének, akik nem törődnek a munkanélküliséggel, nem csak felelőtlenség, de hazugság is.
A világjárvány idején a közélet szereplőinek felelőssége, hogy az olvasóikhoz pontos információk jussanak el. Jelenleg úgy tűnik, hogy néhány hét leállás nélkül nem tudunk úrrá lenni a válságon. Ez persze lehet, hogy nem így van. Majd az utókor eldönti. De talán a bajba jutott munkavállalók és vállalkozások féltése ott kezdődik, hogy megvizsgáljuk, hogyan lehet bármelyik szcenárió, akár a több hetes teljes leállás gazdasági hatásait enyhíteni.
Amikor ez elmarad, akkor a gazdaság állapota feletti aggódás nem a bajba jutottakkal és potenciális bajba jutókkal való szolidaritás, hanem a GDP-számok fetisizálása. Ez persze békeidőkben is röhejes álláspont – de egy világjárvány alatt felelőtlenség.
A kritikus újságírás nem azt jelenti, hogy okosabbak vagyunk az epidemológusoknál, akiktől egyébként az egész úgynevezett „pánik” fő követelése (a social distancing és a karantén) ered, hanem azt, hogy számon kérjük a kormányt. Számon kérjük, hogy mégis mi az édes jó életet csináltak január óta, ha láthatóan a magyar egészségügyet abszolút felkészületlenül érte a járvány.
Felhívjuk a figyelmet, hogy hogyan vezetett az Orbán-kormányok (és ebben az esetben sajnos részben elődeik) embertelen szociális politikája egy olyan helyzethez, amikor Borsodban már most komoly élelmiszerhiány van. Számon kérjük, hogy miért ragaszkodnak annyira a „nem jár ingyen pénz” mottóhoz, amely már eddig is borzasztóan veszélyes volt (a gyöngyöspatai kártérítéseket nevezték ingyen pénznek, ne feledjük), de jelenleg emberek életébe kerülhet.
Ez a válság a magyar társadalom szolidaritásának és a szociális védőhálónak is a válsága – és a média szereplőinek jó lenne érzékelniük, hogy ez a tét, és fel kellene nőniük a feladathoz.
