Járvány idején különösen könnyű hátat fordítani a világnak – nemcsak fizikailag, az önkéntes karantén és a kijárási tilalom szabályait követve, hanem egyébként is, a figyelem hiányával. Akárhányszor, amikor egy-egy téma különösen uralja a híreket, a világsajtót, hamar előkerülnek a különböző összeesküvés-hívők és azok, akik csak szimplán megfigyelték, hogy hasznos képesség a közbeszéd meghatározása.

Nincs ez másként most sem. Magukat felvilágosultnak hívő internethasználók meg-megemlítik a koronavírus árnyékában is, hogy na, vajon mi történhetett,

most már elaludtak az ausztráliai tüzek is, mi? Múltkor bezzeg azzal volt tele a média! Most meg már megint másról van szó, – szól ki az alkalmi hírfogyasztóból a köztájékoztatás alapvető tulajdonságai feletti siránkozás – mindig csak valami újabb dolog, hogy lekössék az emberek figyelmét!

Viszont éppen emiatt tessék, álljon itt az is, hogy igen, továbbra is megannyi, a koronavírustól független természeti és humanitárius katasztrófa zajlik körülöttünk, 50-70 éve nem látott nagyságú sáskajárás pusztít Afrikában, máshol a vízhiány egyre aggasztóbb, sőt, bár egyes területeket a járványveszély miatt zárnak le, a lezárás miatti élelmiszer-ellátási problémák valószínűleg éhezést és betegségeket fognak okozni.

Mint a vízbe dobott kő után, néma halálok és szenvedések ezrei hullámoznak társadalmaink körül nap mint nap.

Bizonyára mindenki emlékszik arra is, amikor néhány hete, de még mostanság is vissza-visszatérően az influenza kerül szóba a koronavírushoz kapcsolódóan. Szokás ilyenkor elmondani, hogy abban évente jóval többen halnak meg, mint, tehát a koronavírus nem is annyira vészes. Foglalkozzunk helyette az influenzával, de ezzel most ne, ugyan, felesleges!

Bármilyen téma merül fel, az első a hasonlítgatás: a koronavírust az influenzához és a SARS-hoz mérjük; a menekültekkel miért foglalkoznánk, ha egyszer ott vannak a cigányok, a távoli szenvedés helyett itt a közeli – a szomszéd helyett a sajátunk, a bármifajta idegen helyett mindig az eggyel belsőbb a fontosabb.

Persze van, amiben ez működik: például a lakhelyünkhöz közeli őstermelők és üzletek, a saját nagyszülők védelme esetén bizonyos mértékben megállja a helyét a „mindenki a sajátját”-elv. Fontos azonban szétválasztani ezt a gyakorlatorientált megoldást, a cselekvésünk ilyesfajta, hétköznapi priorizálását a kifogások keresésétől – attól, hogy miért adnék én a hajléktalannak, ha nekem se ad senki, vagy hogy miért segíteni a menekülteken, ha itt van Magyarországon a „cigányhelyzet”. A hasonlítgatást tehát fel kell számolni, minden problémát, ami csak létezik, a lehető legsürgősebben a lehető legkomolyabban kell vennünk.

A relativizálás megöli a szolidaritásra való igényt – valójában mindig van egy kiszolgáltatottabb csoport, mindig van valaki, akinek rosszabb, illetve mindig lehet találni még tovább atomizáló jelenségeket és csoportokat.

És persze végeredményben mindig a legaggasztóbb – különösen jelenleg! – a saját jövőnk kavargó, sötét kiszámíthatatlansága. Koncentrikus körökbe rendeződik körülöttünk a társadalom, ahogy nő a baj, úgy válunk egyre rövidlátóbbá. Kikopnak a „külső” témák, kevésbé foglalkozunk velük, legyintünk, elhitetjük magunkkal, hogy az érzéketlenségünk végső soron saját magunk védelme.

Viszont én úgy döntöttem, ebben a cikkben a menekültekről is akarok írni. A menekültek kényelmetlen téma, és a menekülteknél talán külsőbb már senki sem lehet: otthonuktól távol, sőt, sok esetben otthon nélkül, számkivetettként, sokszor nyelvet nem ismerve, az emberi (alkalmanként egészen arcpirító módon arra valamifajta szinonimaként európainak nevezett) ellátórendszerek hiányában ülve várják a szebb jövőt konténer- és sátortáborokban, miközben az őket egyenesen Antikrisztusnak tartó menekültellenes erők az ő mágikus megszűnésüktől várják ugyanazt a bizonyos szebb jövőt. És akkor még nem is beszéltünk a nálunk sem egyszer előforduló, kormányzati-állami retorikába vágó, túlságosan valós éheztetésekről.

Jelenleg Boszniában háromezer menekült húzza meg magát elhagyott épületekben és használaton kívüli vasútállomásokon, közülük nagyjából senkinek nincsen elektromossághoz, fűtéshez és ivóvízhez sem hozzáférése. A bosnyák hatóságok biztosak abban, hogy nem tudják megfékezni a koronavírus-járvány lehetséges terjedését a menekültek között – elmondásuk szerint még a saját lakosságuk számára sincsen elég rendelkezésre álló koronavírus-tesztjük, így a menekültek számára aztán pláne egyáltalán nincs. A menekült nem egyenértékű ember, a menekült a külső, az idegen, és ha választani kell, mindenki biztos lehet abban, hogy nem őt választják. Az aktivisták attól félnek, hogy a járvány csak kézenfekvő ürügy lesz a menekültek emberi jogainak további eltiprásához, a rendőri erőszakhoz. Mindeközben pedig a területen élő szerbek panaszt tettek amiatt, hogy a környéken lévő muszlim migránsok „veszélyeztetik a megélhetésüket”. A menekült nem kell senkinek.

Míg néhány ezer évvel ezelőtt a mondabeli Odüsszeusz a trójai háború után tíz éven keresztül próbált hazajutni és szelte a kihívásokra és kalandokra ítélt hajóival a Földközi-tenger hullámait, és arról a történetről Homérosz nyomán azóta is beszélünk, nem vesszük észre, hogy manapság lényegében éppen ugyanez történik. Leleményesség ide vagy oda, háborúból érkező emberek tömegesen kockáztatják életüket a tengeren, az évek során szerencsés esetben egyik országból és egyik táborból nagy nehezen a másikba, csöbörből vödörbe vergődve várják, míg végre az istenek megkegyelmeznek rajtuk és otthonra lelhetnek.

Az Égei-tenger öt szigetén, a török határ túloldalán lévő menekülttáborok összességében hatszázszoros telítettséggel működnek, közülük a leszboszi 2200 ember számára létrehozott Moria táborban húszezren zsúfolódtak össze.

Alig néhány napja egy hatéves kislány életét vesztette a táborban kiütött tűzben.

És most ehhez jön a koronavírus, úgy, hogy akik segíthetnének, egyrészt utazási korlátozásokkal saját lakóhelyükön ragadtak, másrészt pedig a menekültkrízis megoldására szánt uniós források is szűkösek, a megoldás mindeddig átgondolatlan, állandóan csak ideiglenes volt. Ha felrakjuk forrni, egyre melegszik, majd végül egyszer csak, ha nem teszünk semmit, kifut a tej. Ahogyan most mindenki előbb magával foglalkozik, csak idő kérdése, míg bekövetkezik az egyáltalán nem meglepő – a táborokban bármikor, egyik percről a másikra kirobbanhat a humanitárius katasztrófa az amúgy sem jó egészségi állapotban lévő emberek között. Összezsúfolt emberek tömegei halnak meg, úgy, hogy nemhogy megfelelő ellátáshoz és arcmaszkhoz, de még csak tiszta ivóvízhez és stabil elektromossághoz sem jutnak.

És ha ennek az egésznek vége lesz, mit mondhat majd tükörbe nézve az emberiség, mikor számba veszi veszteségeit?

Bocs, rátok nem maradt idő.

„Adott egy klinikai halál állapotában levő civilizáció, melyet lélegeztetőgépen próbálnak életben tartani, miközben rothadó leheletével mérgezi a bolygó légkörét.”

– írta már évekkel ezelőtt a Láthatatlan Bizottság; mostanra Az eljövendő felkelés ezen néhány sora a lehető legabszurdabb módon, de szó szerintivé vált. Viszont lehetséges-e felülkerekedni? Számíthatunk-e arra, hogy amint igazán tetőzik a szenvedés és különösen kirívóvá válik a rászorultság, elég piacképessé válik a tartalom ahhoz, hogy elinduljon a nemzetközi összefogás, éppen értük, azokért, akik senkinek sem kellenek?

A saját ép eszünk és a helyzetek racionális felmérése érdekében ha valamikor, különösen a járvány idején érdemes figyelni a külvilágra. Hiába várunk a különféle kezdeményezésekre, sem az online jófejkedés, sem a jótékonysági koncertek és a magunkat szórakoztató online fesztiválok nem pótolják a problémák felismerését, a szemléletformálást és általa a valódi szolidaritás, együttműködések megindítását. Ilyen vészterhes időkben, mint a mostani, különösen igaz az, hogy az empátiabiznisznek hátat kell fordítani, és a segítségnyújtás nem arról szól, aki adja, hanem akihez eljut – gondoljunk hát ne csak közvetlen barátainkra, családtagjainkra és a velük ápolt viszonyunkra, hanem azokra is, akik valójában senkinek sem kellenek, és akiknek az állam lényegében hátat fordít, mind Magyarországon, mind világszerte másutt: legjobb lehetőségeink szerint igyekeznünk kell figyelni a hajléktalan és a menekült emberekre.