Általában nagyon is ódzkodom az önnyugtató fantáziálástól, elég gyakran tud valós akadályt gördíteni a szükséges cselekvés elé, de egyre szilárdabb hitem az, hogy ha valamikor, talán nyárra, talán őszre túl leszünk a koronavírus jelentette válságon, akkor nem ugyanaz a szerveződni képtelen, szemlesütött, sanda választ fontoló, vidulva torozó nép leszünk, akik a járvány előtt voltunk.

Elmondom azt is, hogy miért hiszek ebben egyre erősebben.

– Alig pár napja adtunk hírt róla szakszervezeti forrásból, hogy a Suzuki Magyarország Zrt. a termelés leállásával jelentős számú, több százfős elbocsájtásokat tervez. A közvélemény – teljes joggal – felháborodott, mára ugyanez a cég kénytelen volt bejelenteni, hogy senkit nem fog elbocsájtani, alkalmazottainak továbbra is teljes bért fizet.

– Kettő hétvégi nap alatt, mindenfajta felsőbb (kormányzati) segítség nélkül közel 10 évet fejlődött a magyar oktatásügy, nyögvenyelősen, de elindult az oktatás digitalizálása, mégpedig úgy, hogy több tízezer tanár a péntek esti bejelentéstől a hétfő reggeli első óráig folyamatosan dolgozott együtt azon, hogy hogyan lehetne végül is megoldani egy olyan feladatot, amit az oktatási kormányzat 10-15 éve képtelen volt megoldani.

– A Volánbusz érthetetlen tohonyaságról téve tanúbizonyságot egészen a mai napig halasztgatta az elsőajtós felszállás és a buszsofőrök jegykiadási kötelezettségének felfüggesztését. Szakszervezeti, közösségi és képviselői nyomásra napok alatt sikerült leállítani ezt az ámokfutást.

Nem sok?

Szerintem az. A szakszervezetiség és az alulról szerveződő társadalom nagyon komoly győzelmeket aratott egy kontraszelektált, jó esetben is maximum meritokratikus, de leginkább káderalapon kinevezett állami vezetői elittel, és egy profithajhász multicég vezetésével szemben. Jogosan érezhetik, akik érzik, hogy visszavívtuk magunknak az önbizalmunkat.

És ebből többet nem adhatunk.