Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kivéreztetés elmaradt, de így is van miért aggódni – Így gazdálkodnak a független színházak 

Magyarországon a független színház fogalma már önmagában is ellentmondásra épül, hiszen alig van köztük olyan, amelyik állami támogatás nélkül képes lenne működni. Persze meg kell jegyezni, az az összeg, amit az EMMI szétoszt közöttük – a frissen megjelent pályázat alapján idén ez 130 millió forint –, elenyésző ahhoz képest, amit a kőszínházak kapnak.

Itthon a független jelző inkább az olyan, a hagyományos, nagy társulatokkal és épülettel rendelkező intézményeken kívül megszerveződő, kevés közönség előtt játszó művészekre, társulatokra, produkciós műhelyekre és befogadó- valamint ernyőszervezetekre utal, amelyek jellemzően alacsony költségvetésből alkotnak. Az ő munkájuk is igencsak fontos, hiszen teret adnak olyan produkcióknak, amelyek nem feltétlenül a nagyközönség ízlésére vannak szabva, de rendkívüli művészeti értékkel bírhatnak, és sokszor igenis a „kisszínpadon” előadott darabokban látni olyan innovációkat, amelyek aztán a nagy kőszínházakra is hatással lesznek.

Ennek ellenére a függetlenek legtöbbször csak akkor kerülnek be az országos sajtóba, amikor a kormány időről időre felveti, hogy átalakítaná a finanszírozási rendszerüket. Így volt ez 2018-ban, amikor a társasági adóból származó bevételeiket vágták meg és hoztak létre helyette egy szigorúbb feltételeket szabó, közvetlen állami forrást elosztó pótpályázatot, és így volt ez 2019 végén is, amikor majdnem teljesen hazavágták a megélhetésükhöz szignifikánsan hozzájáruló állami támogatási rendszert. Mindez sajnos remekül szemlélteti, hogy a színházi világnak ezen ágazata mennyire kiszolgáltatott az államnak.

Arról, hogy vajon miért pécézte ki magának a kormány kultúrpolitikája a függetleneket, ebben a cikkben beszéltünk részletesen. Most inkább a konkrétumok felvázolásával szeretnénk bemutatni, hogy milyen bevételek és kiadások között kell lavírozniuk a színházaknak, miközben – mint minden szakmában – itt is megvannak a pénzügyi buktatók.  Ahogy az elején is írtuk, a független színházi világ rendkívül sokszereplős, a működési modellek eltérőek, jelen esetben egy társulatokat tömörítő produkciós ház, egy befogadó színtér és a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) segítségével teszünk kísérletet arra, hogy többé-kevésbé átláthatóvá tegyük, miből gazdálkodnak a függetlenek – és mi az, amire már nem futja, pedig jó lenne.

Megmaradt a működési pályázat – a hibáival együtt

2019 decemberében azért kapott különösen nagy visszhangot az a törvénymódosítás, amellyel „kivéreztették volna a független színházakat”, mert többé nem engedték volna, hogy a működésükhöz és az infrastruktúrájuk fenntartásához szükséges összegekre pályázzanak, csakis programok megvalósítására tudtak volna pénzt igényelni az alkotók. Szerencsére azóta visszavonták ezt a törvénymódosítási tervezetet, a december 31-i, magyar közlönyös változtatás pedig pusztán csak baki volt, mégis fontos látni, hogy hatalmas a forráshiány a független színházaknál.

Már csak azért is, mert hiába nem történt meg a működési pályázat eltörlése, az infrastruktúrán belül a humán erőforrásra, azaz munkatársakra most sem jut sok pénz, és ez rendkívül megnehezíti a színházcsinálók mindennapjait. Rihay-Kovács Zita, a FESZ ügyvezető titkára a Mércének elmondta, nagyon nehéz a független alkotóknak az, hogy legtöbbször nincs pénzük a művészeti stáb mellett egy adminisztratív dolgokkal foglalkozó csapatot is foglalkoztatni, így rájuk marad a száraz papírmunka is. Egyszerre alkotónak és menedzsernek lenni pedig emberpróbáló feladat, így addig is a Független Előadó-művészeti Szövetség igyekszik az ágazat szereplőinek a legnehezebb kérdésekben, azaz a pénzügyekben eligazodni. Rihay-Kovács hozzátette, a működési pályázatokban elég sok a hibalehetőség, a pályázóknak arra is kell figyelniük, hogy a 10 oldalas pályázathoz egy 10 oldalas szempontrendszer is tartozik, és összesen 34 kérdésre kell kielégítő választ adni.

Mindez viszont pláne nehéz úgy, hogy a színházi évad menetrendjével egyáltalán nincs összhangban a pályáztatás folyamata, hiába kéri az érdekképviselet évek óta.

Ezzel pedig el is érkeztünk a függetlenek második nagy buktatójához. Ugyanis miután a színházak évadban gondolkodnak, jellemzően ősztől tavaszig tartóan, már a naptári év elején el kell készülniük a szeptember körül kezdődő évad költségvetésével ahhoz, hogy időben el tudják kezdeni az előadások megszervezését. Az ideális tehát az lenne, ha ehhez igazodna a működési pályázat lebonyolítása is, viszont ez jelenleg nem így van.

A pályázatot csak februárban írja ki az EMMI, amikor a tervezéshez már tudni kellene, mennyiből gazdálkodhatnak, tehát a pályázatnak addigra már le kéne folynia. Jelen helyzetben viszont hónapok telnek el teljes bizonytalanságban, pont akkor, amikor a legfontosabb lenne a tisztánlátás. Mindez pedig egy ördögi kört szül, hiszen hiába vannak tele ötletekkel az alkotók, ha nem tudják, lesz-e pénzük a megvalósításukra. Másrészt pedig azt sem látják még, milyen volt az előző évad pénzügyileg, hiszen februárban még csak a kellős közepén járnak, és ez szintén nehezíti a tervezést.

„A legnagyobb kihívás, hogy egy pillanatfelvétel alapján kell megmondani, hogyan alakult a tavalyi éved. Ezért kemény összerakni azt a tervet, a függetlenek pedig azért vannak speciális helyzetben, mert minden mindennel összefügg: függ attól, hogy meg tudod-e valósítani azt a programot és előadásszámot, amit vállalsz, függ attól, megkapod-e a támogatást, és lesz-e egyáltalán más támogatási bevételed” – mondta el Rihay-Kovács. 

A FESZ ügyvezetője szerint a kiszámíthatatlanság miatt a függetleneknél nagyjából fél év létbizonytalanságban telik. Viszont akár meglesz a támogatás, akár nem, a következő évadot el kell kezdeni szervezni, ezt pedig sok művész nem tudja máshogy orvosolni, mint hogy júniusig, azaz az elnyert működési támogatás utalásáig nem vesz fel fizetést a munkájáért. A FESZ szerint ez a kényelmetlenség könnyen elkerülhető lenne azzal, ha fél évvel korábban írnák ki a pályázatot. Erre az EMMI-nek meg is lenne a jogi lehetősége, és ezt a szervezet minden egyeztetésen el is mondja a minisztériumnak– ám egyelőre nem hallották meg a kérésüket.

A támogatás épp csak a túlélésre elég

Gáspár Anna azzal a céllal alkotta meg a Manna Produkciót, hogy legyen egy tehetséggondozó műhely, ami lehetővé teszi alkotóknak és társulatoknak, hogy olyan ötleteket állítsanak színpadra, amikre az intézményi rendszer nem adna lehetőséget. Ez következhet abból, hogy nem kapnak felkérést, de abból is, hogy akik mögött nincs jogi személy, társulat vagy szervezet, azok nem tudnak állami támogatásra pályázni. Igyekeznek minél több produkciót befogadni, ez viszont csak akkor sikerül, ha flexibilisek tudnak maradni gazdaságilag – a jelenlegi támogatási keretek között pedig, mint láthattuk, ez elég nehéz feladat.

„Nincs még egy ilyen szervezet, ahová be lehetne kopogni márciusban azzal, hogy májusban szeretnének egy bemutatót, mert éppen most állt össze minden hozzá. Mi igyekszünk rugalmasan tervezni, éppen azért, hogy  be tudjunk fogadni újabb és újabb projekteket” – nyilatkozta a Mércének Gáspár Anna, a Manna Produkció ügyvezetője.

Viszont ahhoz, hogy ezt biztosítani tudják, nem spórolhatnak a menedzsmenten: kell egy művészeti vezető, egy adminisztrációs és egy művészeti titkár, valamint rendezőasszisztensek is. Az infrastruktúrájuk ilyen szempontból tehát nagyon erős, ám cserébe nincs próbahelyiségük és állandó játszóhelyük sem, tehát a terembérléssel és folyamatos szállítással mindig kalkulálni kell.

A független színházak alapvető jellemzője hogy nem többszáz fős nézőterek előtt játszanak, hanem inkább kamara vagy stúdiótérben, és főként a nagyközönség számára még ismeretlen művészekkel, ebből következően a jegyárak is alacsonyabbak. Viszont ahogy arra Gáspár Anna is rámutatott, nem emelhetik meg jelentősen a jegyárakat, hiszen a nézőknél már egy 3900 forintos jegynél is „nagy kérdés, bejönnek-e  a számukra ismeretlen szerző darabjára, vagy kísérleti független produkcióra ennyi pénzért”. Hozzátette, jelenleg azért tudják ezen az szinten tartani az áraikat, mert a működési költségeket külön állami pályázati alap biztosítja.

Ahogy azt mind a Manna vezetője, mind sok más független színházi szereplő megfogalmazta, a tao támogatásnak sok hibája volt, a korrupció lehetőségétől kezdve a jegyárbevételek után fizetendő támogatás aránytalanságáig, ami a stúdiótérbe szabott produkcióknak kifejezetten hátrányos volt. Ugyanakkor az EMMI által kialakított pótlótámogatás most sem kedvez a függetleneknek, mert amíg a társasági adóból származó összeg szabad felhasználású volt, az új pótpályázatok tematikusak, és csak arra lehet pénzt igényelni, amit a pályázatban megszabtak.

Egy olyan szervezetnél, mint a Manna, ahol a flexibilitás a programtervezés alapköve, komoly akadályt jelentenek, hogy csak tematizált pályázatok elérhetőek, hiszen így korlátozzák azt, hogy, mit valósíthatnak meg az alkotók.

Ha saját maguk által írt darabot mutatnának be, egy klasszikus szerző műve helyett, már lehet, hogy kiesnek a körből. Így a Mannának nem marad más választása, mint az, hogy keresztfinanszírozással – más előadások többlet bevételéből – gazdálkodják ki azokat a tételeket, amikre éppen nem írnak ki pályázatot, de az alkotók tervét szeretnék támogatni.

2018. november 13-án fogadta el a parlament azt a törvénymódosítást, melynek köszönhetően megszűnt az előadó-művészeti szervezetek társasági adóból (tao) származó támogatása. Azóta ezeket a forrásokat az Emberi Erőforrások Minisztériuma pályáztatással osztotta ki. A kormány szerint sok volt a visszaélés, ezért volt szükség a kultúrtao átszervezésére.

2019 végén Zubek Adrienn, a FESZ társelnöke a Mércének azt nyilatkozta, a tao megszüntetésekor nem volt szó közpolitikai elvárásokról, de tény, hogy az új rendszer lehetőséget ad arra, hogy az EMMI csak azoknak adjon pénzt, „akinek akar”.

Az egyik ilyen a továbbjátszás költsége, ami a színpadra állított darabok hosszabb távú műsorra tűzését jelenti:

„Miután kész egy előadás, lehetőség lenne arra, hogy fejlődjön. 2019-ben egyáltalán nem volt kiírva továbbjátszással kapcsolatos pályázat, viszont rengeteg új produkcióra lehetett pályázni. Érthetetlen, hogy ha befektetünk egy produkcióba, akkor miért áll meg látszólag itt a dolog, miért nem foglalkoznak a továbbjátszással. Az újakra relatív könnyű pénzt szerezni, arra mindenki gondol, de nagyon nehezen működik az, hogy egy új produkció rentábilisan továbbjátszódhasson.”

Pedig a továbbjátszás során térülne meg a bemutatóhoz nyújtott támogatás, fontos lenne megfelelően reklámozni és utaztatni az elkészült produkciókat, hogy azok sokáig a színpadon maradhassanak, több emberhez eljuthassanak, és legyen esélyük akár nyereséget is termelni. Ha megállunk a bemutató után, akkor csak elfüstöljük a pénzt. A Mannában mindig arra törekszünk, hogy a lehető leghatékonyabban gazdálkodjunk. Ha létrehozunk valamit, akkor azt továbbvisszük, amibe rengeteg energiát és további összegeket fektetünk.

„Sajnos sokszor tíz-húszezer forintos összegeken múlik, hogy egy-egy előadás fenn tudjon maradni.” – mondta Gáspár Anna a Mércének.

Dominóként dől össze a szektor, ha a támogatásokat csökkentik

A Hatszín Teátrum magánszínházként azon kevés kivételek egyikét képezi, ami semmilyen állami támogatásból nem részesül, de befogadószínházként, vagyis független előadóknak és társulatoknak színpadot kiadó intézményként ők is ki vannak téve a szektort érintő finanszírozási problémáknak.

Gálvölgyi Dorka alapító-igazgató a Mércének elmondta, a tao eltörlése a lehető legrosszabbkor jött nekik, ugyanis 2017-ben alapították a színházat, és abban bíztak,  hogy legalább az első 3 évet túlélik, hogy aztán bejegyzett előadóművészeti szervezet lehessenek, és ezáltal taohoz juthassanak. Csakhogy a taot azóta eltörölték, a póttámogatásra pedig csakis azok pályázhatnak, akik korábban részesülhettek a taoból. Jelenleg tehát befogadóként pusztán a bérleti díj bevételeiből élnek, de mivel a független színházi szereplők erősen függnek egymás boldogulásától, ez kicsit sem ideális helyzet:

„A tao megvonása óta gyakorlatilag egy örökös alkudozás a Hatszín bérbeadása, hiszen mindenki igyekszik a bérleti díjat lenyomni. Nekem viszont továbbra sincs támogatásom, miközben a kiadásaim sem csökkennek, szóval ez nagyon nehéz” – mondta el Gálvölgyi. 

A színpadra állított produkcióval kapcsolatban minden költséget a befogadott alkotóknak kell állnia, de az épülethez és az infrastruktúrához tartozó kiadások – a dolgozók díjától a rezsin át a wc-papírig – a Teátrumra maradnak. Eközben a helyzetet bonyolítja az is, hogy a jelenlegi pénzügyi keretek között a főpróba hetén, amikor a művészek már a helyszínen próbálnak, a befogadó nem tud a teremben előadást játszani, viszont amíg nincs az előadóknak jegybevétele, addig nem is tudja odaadni teljes áron a helyszínt, mert akkor – Gálvölgyi szerint – sosem tudnák bemutatni a produkciójukat.

A jó hír azonban az, hogy a helyszín bérbeadása a Hatszín alapítója szerint könnyen megy.

„Még mielőtt nyitottunk, 200-250 kisebb társulattal, művésszel és előadóval tárgyaltam. Nagyon sokan jöttek és jönnének, néha – hál ’Isten – azt is kell mondanom, hogy nincs helyünk, fullon vagyok. Tök különböző társulatok jönnek, többek között például az Orlaiék (Orlai Produkciós Iroda – a szerk.), akik elvitathatlanul az elmúlt év nagy színházcsinálói. De nálunk van a Gólem Színház, a Karaván Színház, a Delta Produkció, az Aranyszamár Bábszínház és Manócska Társulat is, tehát nagyon különböző szegmensek” – nyilatkozta Gálvölgyi Dorka. 

Jó, jó – de mégis mire?

A független színházak finanszírozásával kapcsolatban sokan felteszik a kérdést, hogy mégis minek ennyi társulat, és minek ennyi pénz nekik. Fontos látni azonban, hogy egyrészt pusztán a jegybevételekből nem jönnének ki, ahogy arra Gáspár Anna is rámutatott:

„Ha csak a jegybevétellel számolunk, akkor nem tudnánk 10-12 fős szereposztással színpadra állítani előadásokat, hiszen  80 fős közönség előtt játszva az bruttó 176 ezer forint bevételt jelentene, ami nettó 138 ezer forint. Ha ezt elosztjuk a játszók számával, akkor kiderül, hogy a színészeknek 10 ezer forintot tudunk adni az előadásért, amiből  valójában, az adózás után még kevesebb marad nekik. Egyértelmű, hogy ez messze nem versenyképes, és nem fenntartható, illetve ez csak egy elméleti számítás, mivel nincs saját játszóhelyünk, így még arra is gondolni kell, hogy bérleti díjat fizetünk a befogadónak, szállítanunk, reklámoznunk kell, és értelemszerűen a jogdíjakat is ebből kell kigazdálkodni”.

De így van ez bárhol máshol is, a színházak itthon – legyen az kőszínház vagy független – nem tudnak állami támogatás nélkül működni. De ez nem is baj, ugyanis a színház a társadalmi párbeszéd és a közösség elengedhetetlen önreflexiós gyakorlatának része, a színházba járás elérhetőbbé tétele tehát közszolgálati feladat. Gálvölgyi Dorkáék például éppen ezért fontosnak tartják azt is, hogy a kultúrára való nevelés jegyében 1-2 klasszikus mesét mindig műsoron tartsanak, hiszen egyrészt ezzel a jövő közönségét építik, másrészt a gyerekek fejlődéséhez is nagyban hozzájárul a kultúrafogyasztás. A későbbiekben szeretnék is, ha egyszer ezt a kezdeményezést akár az állam, akár az önkormányzat támogatná.

De ha valakinek a közszolgálatiság csak pátosz, a jegyeladások is beszédesek, amelyek azt mutatják, a legtöbb független produkció telt házzal vagy rendkívül magas nézettséggel fut, tehát az igény megvan rájuk.

A baj inkább az, ahogyan az állami forrásokat elosztják, ebben kellene fejlődnie az EMMI-nek. Rihay-Kovács Zita szerint amellett, hogy a működési pályázatot összehangolják a függetlenek költségtervezési időszakával, egy másik változtatásra is szükség lenne:

„Szeretnénk, hogy bizonyos társulatok és intézmények esetén ne 1 évre, hanem 3 évre szóljon ez a támogatás. Egyrészt kevesebb is lenne az adminisztráció, mert csak a részelszámolásokat kellene beküldeni, továbbá van egy garancia arra, hogy a színházak előre láthassanak egy kicsit. Így tudhatnák, hogyan tervezzenek stabilabban a bemutatókkal és a fizetésekkel is. És ha valaki mégsem szabályosan költené el a kapott pénzt, 1 év után persze mondhatnák azt, hogy nincs támogatás a következő 2 évre.

A mostani rendszer csak szinten tartásra alkalmas, de senki nem lát előre, mindig csak a következő év februárjáig. Ilyenkor lehet valódi működéseket létrehozni, és például a fesztiváloknál fontos lenne, hogy területen belül megállapodjanak a felek abban, hogy 2 év múlva mit fognak csinálni, így már a következő évre le tudnának kötni produkciókat”.

Címlapkép: MTI/Máthé Zoltán