Örvendező családok, szülők, vidám gyerekek – a téli ünnepek elmúltával is úton-útfélen  találkozunk a képpel. De vajon mi igaz az idillből? Valóban olyan felhőtlenül boldogok a mai gyerekek?

Nem felejthetjük el, hogy sok millió gyerek számára a jólét csak a képernyőn létezik. A világ leggazdagabb országaiban is szép számmal élnek olyanok, akiknek nélkülözés a sorsuk. Ám az írásom témája most nem az ő helyzetük, hanem a globális középosztály gyerekeié. Azoké, akik biztonságos anyagi feltételek között nevelkednek, és fogalmuk sincs arról, hogy a ruhát, amiben járnak, a játékot, amivel játszanak, talán velük egykorú társuk készítette valahol, esetleg sok ezer kilométerrel távolabb.

Gyermekkép a korporatív gazdaság világában

A jelen gazdasági-politikai viszonyainak bírálata többnyire megmarad a makrofolyamatok szintjén. Ritkán találkozunk annak az elemzésével, hogyan alakítja a globális korporatív gazdaság a mindennapi életet, az emberi, egyebek között a szülő–gyerek kapcsolatokat, azt, ahogyan a felnőttek a gyerekkorra tekintenek.

Nem kétséges, hogy a nemi és életkori szerepek nagy mértékben függnek az adott társadalom elvárásaitól, sőt, jelentős befolyással rendelkezik az az álláspont, amely szerint az előbbiek nem egyebek, mint kulturális konstrukciók. Bár ez a nézőpont több szempontból is bírálható, hiszen az életkori és a nemi szerepeket eltérően értelmezik a különböző kultúrákban, de a megkülönböztetés alapját mégiscsak a biológiai tulajdonságok jelentik. A benne foglalt részigazság még inkább indokolja a gyermekkép társadalmi-kulturális hátterének vizsgálatát.

Gyökeresen másként alakulnak a gyerekek körülményei, ha a felnőtt társadalom romlottságnak, értéktelenségnek tekinti a gyerekek esendő voltát, korlátozott ítélőképességét, erkölcsi éretlenségét, vagy éppenséggel olyan tulajdonságoknak, amelyek következtében a gyerekek fokozott védelemre, támogatásra és különleges bánásmódra tarthatnak igényt.

A gyermekkép függvénye az is, milyen mértékben érzik magukat felelősnek, mennyire bíznak a nevelésben, és milyen módszereket tartanak elfogadhatónak a felnőttek. Nincs még egy évszázada, hogy a mezőgazdaságból élő családokban a nehéz fizikai munkát végző felnőtt kapta a legjobb falatokat, hogy a munkaerejét pótolni tudja, a gyerekeknek – miként Szirtes Ádám életrajzában leírja – vacsora helyett csak a mese jutott.^[1]

Nem vitás, hogy azok a körülmények, amelyek között egy mai, a középosztály tagjaként élő gyerekek nevelkednek, jobbak, mint bármikor voltak a történelemben.

Ők nem ismerik a fázást, az éhezést, gondos ápolást kapnak, és többnyire meggyógyulnak, ha betegek. Bár manapság az iskolát szokás gyermekkínzó intézménynek tekinteni, ha visszatekintünk az elmúlt évszázadokra, világossá válik, mekkora privilégium, ha valaki az élete első másfél-két és fél évtizedét tanulással töltheti. Szüleik és általában a felnőttek lényegesen türelmesebben és megértőbben bánnak a mai gyerekekkel, mint azokkal bántak, akik két-három nemzedékkel korábban születtek.

A gyerekek életfeltételeinek jelentős javulása alapvetően a modernizáció, majd az ipari forradalom nyomában radikálisan javuló életkörülményeknek köszönhető. Ezek a feltételek elsősorban a gazdagabb országok gyerekeit érintették, de a hatásuk kisugárzott a szegényebb országokra is. Az elmúlt évszázad során világszerte radikálisan csökkent a csecsemő- és gyermekhalandóság, nemzetközi egyezmények tiltják – igaz, korlátozott sikerrel – a gyermekmunkát.

Az ismert francia történész, Philippe Ariès^[2] szerint az elmúlt évszázadokban ”felfedezték” a gyermekkort. A valóságban azonban nem a gyermekkort fedezték fel, hanem vizsgálni és rendszerezni kezdték a gyerekek és a felnőttek közötti különbségeket.

Miközben a gyerekek egyre nagyobb hányada megérte a felnőttkort, fontossá vált annak elfogadása, hogy a gyerekek testi felépítése, betegségei, gondolkodásmódja a felnőttekétől eltérő minőséget képvisel. E felismerések vezettek a gyermekek külön világának a létrejöttéhez, amelynek szerves tartozékai a gyermekintézmények: az iskola, óvoda, a gyermekgyógyászat, a gyermekek eltérő jogi megítélése és a gyermekvédelem.

A gyerekek és a felnőttek elkülönülése a mindennapi élet más szegmenseiben is megjelent: a nagyvárosi játszóterek felbukkanása éppúgy ennek a folyamatnak a része, mint a gyermekszobák a polgári lakásban, a gyermekruhák, a gyermekbútorok. A gyermekkor elkülönülése és a gyermekintézmények létrejötte nyomán létrejött a gyerekek és fiatalok szubkultúrája, amely a 19- 20. század számos történelmi eseményében játszott fontos szerepet, és összességében csökkentette a gyerekek kiszolgáltatottságát a felnőttekkel szemben.

A modernizáció több irányú kritika tárgya volt az elmúlt évtizedekben. A bírálók jelentős képviselői – egyebek között így vélekedik Michel Foucault^[3] vagy a brit Nicolas Rose^[4]– alapvetően a kontroll kiterjesztésének eszközeiként tekintenek a modern állam gondoskodást célzó intézményeire, mint amilyen a gyermekvédelem vagy a tankötelezettség.

Csakhogy adatgyűjtés, nyilvántartás nélkül semmiféle segítségnyújtás, támogatás nem működik. Bármilyen intézmény csak akkor képes megakadályozni a szülői önkényt, vagy részt venni a betegségek gyógyításában, ha léteznek csatornák, amelyek segítségével tudomást szerez róluk. A nyilvántartásoknak számtalan hátránya is van, vissza is lehet élni velük – de ez a mindenkori hatalom függvénye, nem az adatoké. Ami pedig a modernizáció teremtette feltételeknek a gyerekek felnevelkedésére gyakorolt hatását illeti, a rendelkezésünkre áll néhány, igencsak meggyőző és tárgyszerű adat: a gyerekek egészségi állapota, halandósága, testi jólléte soha nem látott mértékben javult az elmúlt másfél évszázad során.

A modernizáció bírálata az elmúlt évtizedekben új támogatást kapott a gyakran átfedő nézeteket valló populista jobboldaltól és a neoliberális eszmekörtől. A különbség csak az, hogy a jobboldal azért bírálja az állami intézményeket, mert úgymond gyengítik – az amúgy alapvetően gazdasági-társadalmi okokból dezintegrálódó – család hatását, míg a neoliberális megközelítések szerint egyedül az egyén felel a saját sorsáért, szegénységéért, gazdagságáért, rövid vagy hosszabb életéért.

Ám abban nincs különbség az állami intézményrendszer jobboldali és liberális bírálói között, hogy mindkettő szabad utat enged, sőt éppenséggel hátszelet is ad a viszonyok átrendezéséhez a nagyvállalati, korporatív gazdaság érdekeinek megfelelően. Ebben a viszonyrendszerben az egyének és kapcsolataik tudtukon kívül eszközökké, az érdekek kiszolgálóivá válnak.

Csökkenő távolság

Az 1970-es, 80-as évek szociológusai már jelezték, hogy veszélybe került a gyerekek védett világa, ismét csökkenőben van a távolság a gyerekek és a felnőttek között.

A széles körben elterjedt sztereotípiák közé tartozik, hogy ebben a média játssza a legfontosabb szerepet, holott a gyermekfelfogás megváltozása strukturális okoknak köszönhető: a médiumok a globális rendszer tartozékai. Ráadásul a „média” kárhoztatása azt a benyomást kelti, mintha a tömegtájékoztatás valamiféle önálló, személytelen vállalkozás volna. A valóság azonban az, hogy a médiumokat meghatározott, pénzzel és hatalommal rendelkező vállalkozások irányítják, saját gazdasági és politikai céljaiknak megfelelően.

A gyerekek helyzetében bekövetkezett változások elsősorban annak köszönhetőek, hogy a társadalmi integráció legfontosabb mechanizmusa a huszonegyedik század elején a fogyasztás, amelynek folyamatos bővítése a gazdaság immár teljességgel értelmetlen, főként a leggazdagabb néhány százalékot javadalmazó, környezetromboló növekedésének alapfeltétele.

A nagyvállalatok az egyéni tulajdonságokban – legyen az életkor, nem, egészségi állapot – a fogyasztás meghatározott lehetőségeit látják és aktívan konstruálják. A neoliberális szemlélet a piaci logikát és terminológiát kiterjeszti az emberi kapcsolatok értelmezésére: a gyermeknevelés egyfajta „befektetés”, a gyerekek és a felnőttek saját jogokkal, érdekekkel rendelkezők csoportjai.^[5]

Még a legtájékozottabb társadalomkritikai hajlamú szereplők sem könnyen teremtenek távolságot a konzumerizmus ravasz és alaposan kidolgozott stratégiáival szemben, különösen, mivel ezek az eljárások indirekt módon, látszólag fontos értékek köntösében vesznek rá bennünket szolgáltatások, tárgyi eszközök igénybe vételére. A gyerekek mindenkori óhajának teljesítése a szabad szellem kibontakozását szolgálja, a méregdrága gyermekgondozási cikkek a boldogságát segítik elő.

A kereskedelmi propaganda hatékonyságának egyik forrása, hogy a ma már mindenkit elérő kommunikációs eszközök segítségével tömegnormát teremtenek: a környezetünkben élők többsége ezeknek igyekszik megfelelni. A közösség nyomása pedig mindennél erősebb hatást gyakorol az egyének döntéseire. A szakértők gyakran tapasztalják, hogy a józan észnek ellentmondó gyakorlat vagy hiedelmek ügyében sem hallgatnak rájuk a szülők, ha azt tapasztalják, hogy sokan követnek valamilyen gyakorlatot. Szomorú példa erre nézve a védőoltás-ellenesség terjedése.

„Kinderkultúra”

A 21. századi gyermekkép két fő jellemzője a gyerekek álemancipációja, és a néhány éve elhunyt amerikai kutató, Joe Kincheloe^[6] által kinderkultúrának nevezett, rózsaszínre lakkozott álvilág.

Az álemancipáció mögött látszólag a modernizációs álláspont hangsúlyozott elismerése áll: a gyerekek világa más, mint a felnőtteké, és semmivel sem értéktelenebb annál. Ez a modernizációs megközelítés tudatos félreértelmezése: a gyerekkori tulajdonságok modernizációs értelmezése nem értéktelennek tekintette azokat, hanem olyanoknak, mint amelyeknek a felnőtt kori feladatok teljesítéséhez meg kell változnia.

A gyerekkor különleges kezelésére éppen azért van szükség, hogy a cseperedő gyerekek időt és lehetőséget kapjanak a felnőttségre való felkészüléshez. Az álemancipáció esetében a jövő szempontjai háttérbe szorulnak: a gyerekek kedvenc elfoglaltságai „semmivel sem értéktelenebbek”, mint a felnőttekéi: a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat.

Ennek érdekében a jó szülő teljesíti a gyerek minden vélt, vagy valódi kívánságát lehetőleg születésétől fogva. Tanulságos ebből a szempontból az „igény szerinti szoptatás”. Tekinthető túlzónak, vagy kíméletlennek a korábbi „óra és mérleg” módszer (amely, tévedés ne essék, nem a porosz nevelők, hanem az amerikai behaviorizmus által képviselt alapelv volt), de a csecsemők egészen jól fejlődnek úgy is, ha van némi rendszer az etetésben, és nem kapnak minden alkalommal enni, ha sírnak – nemzedékek nevelkedtek így. Az „igény szerinti szoptatás” gyakran értelmetlen és nehezen elviselhető terhet ró az anyákra, akik éjszakánként többször is felkelnek, hogy a síró csecsemőt megetessék.

Ugyanakkor már korán kondicionálja a gyerekeket arra, hogy minden bánatra evés a vigasztalás, és arra, hogy a szükségletek kielégítésére nem szükséges várakozni, a hiányérzetet a legrövidebb ideig sem kell elviselni.

Márpedig az a jelenség, amit a pszichológiában a jutalom késleltetésének neveznek, fontos tartozéka a nehézségekkel megküzdeni tudó személyiség fejlődésének. A gyerek saját igényeinek, önálló döntési képességének hangsúlyozása valójában azt segíti elő, hogy közvetve, vagy közvetlenül már egészen kicsi koruktól saját jogukon is fogyasztóvá, vagy a fogyasztást elősegítő szereplővé váljanak.

Eközben látványos, hogy a mindennel elhalmozott gyerekeket nem boldogítja az állandó törekvés, hogy a kedvét keressék. Sokan már bölcsődés koruktól foglyaivá válnak a fogyasztói spirálnak: új és új legó és Barbie tartozékok után áhítoznak, gyűjtik az élelmiszerboltban osztott matricákat, kedvenc cipő- és ruhamárkával rendelkeznek.

Ám az irányítható-villogó autóval, beszélő és pisilő babával, berendezett babaszobával nem lehet elmerülten játszani, a szülők álmélkodva veszik tudomásul, hogy a gyerek unatkozik, és a felnőttek használati tárgyaival, konyhai edényekkel játszik a legszívesebben. Igaz, mostanában új megoldási lehetőség a legkisebbek számára is az applikációk széles sorát kínáló okostelefon.

A fogyasztói szocializációnak nemcsak az a kockázata, hogy megfontolás nélküli, mértéktelen vásárlásra ösztönöz, hanem az is, hogy erőpróba és feszültség forrása lehet a gyerekek és a szülők között. Konfliktusok ugyan minden szülő-gyerek kapcsolatban adódnak, csakhogy a fogyasztói felhatalmazással és az általa biztosított álönállósággal a gyerek külső, hathatós támogatást kap saját, esetleg a szülői szándékkal és anyagi lehetőségekkel ellentétes óhajához.

Háttérben marad a tény, hogy a fogyasztói igények forrásai módszeres tudatossággal gerjesztett igények és szükségletek. Általuk a felnőtt világ olyan képviselői jutnak befolyáshoz a gyerekek nevelésében, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy az adott játék, vagy eszköz valóban hasznos-e, ha az eladható.

Az elmúlt években többször is pereket nyertek a gyerekek kereskedelmi kihasználása ellen küzdő civil szervezetek a gyártókkal szemben, akik egészségkárosító eszközöket gyártottak gyerekek számára, vagy megtévesztették a vásárlókat az adott eszköz fejlesztő hatásával kapcsolatban.^[7]

A másik jellegzetesség, a kinderkultúra a rózsaszínre lakkozott gyermekjátékok és Disney-filmek világát idézi. A kisgyermeket – angol elnevezése, a kid, eredeti jelentése szerint kecskegida – óvni kell a testi kellemetlenségek bármilyen fajtájától, semmiben nem szabad korlátozni, sőt jelezni is csak szőrmentén szabad, ha olyat tesz, amivel kárt, vagy veszélyt okozhat. Ha dühös és ellenszegül, akkor meg kell ölelni – tanácsolja a szép számú álszakértő.

Kevesen gondolnak rá, hogy így valójában nem veszünk tudomást a másik fél érzelmeiről – adott esetben haragjáról – ez pedig zavaró és megalázó. A kinderkultúra nyomában kirajzolódó gyerekkép nevezhető neo-rousseau-iánusnak is: az a feltételezés ködlik fel mögötte, hogy a gyerekek maguktól is rátanulnak a helyes viselkedésre, ha a felnőttek megteremtik a számukra az állandó boldogság feltételeit.

Ennek a gyerekképnek azonban semmi köze a valóságos gyerekekhez. Nincsenek olyan emberi (vagy bármilyen más) élőlények, akik állandóan boldogok, szirupos boldogság csak a filmvásznon létezik. A nehézségek és kellemetlenségek, az, hogy bizonyos dolgokért küzdeni kell, az életünk tartozékai. A boldogság, elégedettség jelentős része abból származik, ha a fáradozásunk elérte a célját, ha a nehézségeket sikerült legyőzni.

Minden alapot nélkülöz a hiedelem, hogy a gyerekek maguktól tesznek szert erkölcsi belátásra, nincs szükségük rá, hogy visszajelzést kapjanak róla, mi az, amit jónak, vagy rossznak minősít a környezet. Az utóbbi hiányáról árulkodik az önuralom, önkontroll hiánya a mai gyerekek esetében, akik így ugyan nagyobb eséllyel válnak impulzív fogyasztóvá, más területeken azonban nehézségekkel küzdenek. A rózsaszínű gyerekkor után következnek az iskolai gondok, a tanulási és magatartási problémák.

Szakértők a piacon

A szülők – akik a gyermeknevelési tudnivalókba ágyazott kereskedelmi propaganda útmutatásait igyekeznek követni, gyakran érzik magukat tanácstalannak és eszköztelennek, a javasolt eljárások ugyanis nem működnek.

Elhitetik velük, hogy a „normális” gyereknek földre szállt angyalkának kellene lennie, aki pontos menetrend szerint fejlődik, mindig vidám, és gond nélkül megteszi, amit a szülő kér. Megdöbbennek, amikor egy élő emberi lénnyel találják szemben magukat, aki képes toporzékolni, ha valami nem tetszik neki, és kétségbeesnek, amikor tudomásukra jut, hogy elvetemült négy évesük csúfolja óvodás társát.

A valójában teljesen tipikus helyzetek megoldásában egyre kevésbé mernek a saját józan eszükre támaszkodni, elhiszik, hogy a gyerekük a mentális zavarok bővülő lajstromában szereplő kórságok valamelyikében szenved.^[8] A medikalizáció, különböző magatartási formák betegségként való kezelése szintén olyan jelenség, amelyek valódi karakterét nem könnyen azonosítja a hétköznapi szereplő.

Pedig gyanakodhatna, miért volna betegség, ha egy gyerek alkalmanként nem fogad szót (különösen, mivel nemigen volt része korlátozásban), ha alkalmanként nehezen alszik el, ne adj isten, verekszik, vagy őt verik meg – mint ahogyan ez történni szokott minden nemzedék gyerekeivel.

A gyerekek viselkedésének orvosi bélyegekkel való ellátása azt jelenti, hogy a környezet számára nem elfogadható viselkedés valamilyen (legtöbbször genetikai eredetűnek, vagy magzati korban gyökerezőnek tulajdonított) betegség tünete. A megoldást ismét csak a piacon keresi a segítségre vágyó szülő: álszakértők, álterápiák, önsegítő könyvek és tréningek sokaságára költi el a pénzét, pedig nála senki sem alkalmasabb, hogy a hasonló helyzetekből kiutat találjon: ő ismeri igazán a gyerekét és a körülményeket.

Gyerekek szerepeltetése

Persze a mindent behálózó piaci szellem képviselői nemcsak a fogyasztót ismerik fel a gyerekekben, hanem azokat a lehetőségeket is, ahol jövedelem forrásai lehetnek. A csecsemőkortól szervezett szépségversenyek, televíziós vetélkedők szereplői jelentős haszon forrásai, csakúgy, mint a versenysportokba kicsi koruktól bekapcsolódó gyerekek milliói. Bár az iskolával kapcsolatban minduntalan a gyerekek túlterheléséről esik szó, a valóságban éppen a középosztály jól szituált gyerekei járnak heti 4-5 alkalommal sportedzésre kicsi koruktól, a tanulás és gyakran egyéb különórák mellett.

A mindent átható versenyszellem beszippantja a családokat és a gyerekeket. A gyerekek számára az edző – akinek, ellentétben a tanárral, senki nem rója fel a tekintélyelvűséget – rendkívül fontos személy lesz, a nyilvános versenyeken való részvétel pedig mákony, amely elkábít és rabul ejt. Eközben a szülők azt hiszik, hogy a gyerekeik egészséges fejlődését segítik elő, nincsenek tisztában a gyerekkori erőltetett edzés kockázataival.

Nem válik mainstream hírré, hogyan lehet az, hogy a nemzetközi sportversenyeken egyre fiatalabb, 12-13 éves gyerekek indulnak, nem kapnak nagy nyilvánosságot azok az orvosi vélemények, amelyek a megerőltetések korai csúcsra járatásának hosszú távú veszélyeire hívják fel a figyelmet. A lényeg a show, amelyet csak fokoz a nézők burkolt rossz érzése, látván, hogy alig felserdült gyerekeket tesznek ki a nyilvános versenyzés, siker vagy kudarc felnőtteket is megviselő terheinek.

Mire való az állam?

Fontos, hogy az emberek felismerjék a legintimebb kapcsolataikra befolyást gyakorló szereplőket és folyamatokat, de hathatós védelmet ezekkel szemben elsősorban az állam tudna nyújtani. Csakhogy nem nyújt, mert a politikai és gazdasági hatalom nemzetállami szinten éppúgy összefonódott, mint a nemzetközi szervezetekben.

A nemzetállami eszme populista képviselővel kapcsolatban éppen az a leleplező, hogy eszükben sincs védelmet nyújtani, vagy akár távolságot tartani a tőke és a korporatív hatalom mindent behálózó hatásával szemben. A magyar állam kiváló példa erre.

Miközben a nemzeti identitást ostoba történeti vitákkal óhajtják megvédeni, a magyar kormány és vezető politikusai óriási összegekkel támogatják a versenysportot. A siker mindenáron való óhajtásával nem fér össze annak a szabályozása, hány éves kortól és milyen eszközökkel szabad edzeni a gyerekeket. A tornaórák számának növelése nem vezetett tornatermek és a tömegsport lehetőségeinek megteremtésére – még a nagyvárosokban is nehéz ilyenre találni.

A szép számú közszolgálati csatornán a nézők nem találkoznak a szülőket tájékoztató, a gyerekek helyzetével kapcsolatos népszerű – tudományos vagy vitaműsorokkal, amelyek a gyerekek fogyasztói szocializációjának veszélyeire hívnák fel a figyelmet. Az állami gyermekvédelem semmilyen problémát nem lát abban, hogy gyerekek a legváltozatosabb vetélkedőkön, show-műsorokban, szépségversenyeken szerepeljenek.

A nívós állami oktatás fenntartására fordított erőfeszítések helyett a magyar állam hagyta, hogy az egyházi és privát szereplők egyre nagyobb teret hasítsanak ki maguknak, tovább növelve az amúgy is robusztus egyenlőtlenségeket.

Mi több, maga is piaci módszerekkel: anyagi juttatások bővítésével igyekszik a lakosságot fokozottabb gyermekvállalásra ösztökélni. Kérdés, hogy a sok milliós juttatások árnyékában vállalt gyerekek neveléséhez lesz-e a szülőknek megfelelő lelki ereje és türelme, és hosszabb távon is telik-e majd a  milliókból, hogy a gyarapodó fészekalj tagjainak fogyasztói vágyait fedezzék?