A magyar közélet egyik egyszerre bizarr és ijesztő rituáléja a Budapest második világháborús ostromára, annak is egyik emlékezetesen véres epizódjára, a nagyrészt kudarcba fulladt német-magyar kitörési kísérletre való szélsőjobboldali, nem kis részben neonáci megemlékezés.
Az egy dolog, hogy a magyar hatóságok miért olyan tehetetlenek az SS-egyenruhás bohóckodással szemben, az is zavarba ejtő, hogy mennyire gyenge a magyar politikai közösség antifasiszta része, s hogy mennyire nehezen tudják tevőlegesen kifejezni nemtetszésüket az egyenruhásdit játszó szélsőségesekkel és az általuk képviselt embertelen eszmékkel szemben.
Ám most nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy
ez az egész neonáci esemény egy ordas hazugságra épül. Azt mondani ugyanis, hogy a kitörési kísérlet bármilyen értelemben kapcsolatba lenne hozható bárkinek a becsületével, olyan arcpirító hazugság, hogy az ember nem is tudja eldönteni, hogy felháborodjon-e rajta vagy nevessen.
Gondoljunk csak bele, hogy a kitörésben kik is vettek részt, és hogy kerültek oda: az egyik részük német katona volt. Ők Budapestet azért „védték”, mert a német birodalom megszállta Magyarországot 1944. március 19-én, majd 1944. október 15-én erőszakkal akadályozták meg, hogy hazánk kiváljon a második világháborúból.
A céljuk pedig más nemigen lehetett, mint Bécs védelme. Aki tehát őket ünnepli, az idegen hódítókat ünnepel. Nehéz megérteni, hogy mi köze ennek a becsülethez. Aztán ott van a másik részük, a magyar katonák, akik legalább a hazájukat védték, bár ugye olyan tisztek vezetése alatt, akik pisztolylövés nélkül hagyták előtte megszállni a hazájukat márciusban, majd elárulták Legfelső Hadurukat 1944. október 15-én. Nevezzenek nyugodtan régimódinak, de én az ilyen magatartást szintén nem tartom a becsület ünnepelendő példájának.
Sokféle megfontolás felhozható lehet enyhítő körülményként azok magatartásával kapcsolatban, akik magyar létükre kitartottak a német megszállók oldalán, a halálfélelemtől, a szovjetektől való félelmen át a megtévesztettségig, de a becsülethez több kell, mint hogy valakinek van mentsége megtenni valamit.
Na, mármost ezek a megszálló erők és az őket kiszolgáló magyar katonák két rettenetes bűnt is elkövettek Budapesttel szemben. Egyrészt, minden józan megfontolást félretéve, Bécs, vagyis az akkori német érdekek védelmében rommá lövették a várost, pótolhatatlan anyagi veszteségeket, irtóztató szenvedést és hatalmas vérveszteséget okozva a civil lakosságnak. Erre igazán még mentség sem volt.
A háború menetét ekkor már nem lehetett megfordítani, Bécset se lehetett így megmenteni, Budapest nem válhatott náci-nyilas Sztálingráddá sem. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a földi pokollá változott városban a magyar fegyveresek szisztematikusan terrorizálták és pusztították a civil lakosság egy részét, csak mert zsidó származásúak voltak. Nem csak értelmetlen, de velejéig gonosz tett is volt ez, szégyen és gyalázat, hogy bárki becsületet mer emlegetni azokkal összefüggésben, akik ilyesmikben részt vettek, vagy akár csak asszisztáltak hozzá.
Érdemes belegondolni, hogy – ha feltesszük egy pillanatra, hogy a város és lakóinak megvédése mégiscsak mentség valamelyest a német-magyar erők makacs kitartására a szovjet ellenében, akkor – mi menti a kitörési kísérletet magát, azaz azt, hogy egyszer csak sorsukra akarták hagyni a civil lakosságot, odavetve a gonosznak tartott szovjet hadsereg prédájául? Semmi.
Az értelmetlen civil szenvedések elkerülése eddig se motiválta őket, ezen a ponton túl pedig többé már nem is tettek úgy mintha a saját túlélésükön kívül egyéb szempontok is foglalkoztatnák őket. S ha elmerengtünk egy pillanatra azon, hogy ennek a magatartásnak vajon mi köze lehet a becsülethez, ideje áttérnünk arra, hogy a kitörési kísérletben részt vevők tettükkel megszegték még a saját führerjüktől kapott világos parancsot is. Ő ugyanis végsőkig kitartása utasította embereit. Mondhatja persze valaki, hogy ez talán már csak nem róható fel nekik, ám én ezzel nem értek egyet.
A kitörési kísérlet becstelensége ugyanis nem mérhető fel a maga igazi mélységében, ha nem látjuk be, hogy nem volt olyan égi és földi törvény, amit a város védői tiszteletben tartottak volna, még azt sem, amelyiknek a nevében oly sok más törvényt megszegtek, sőt, nem csak megszegtek, de meg is gyaláztak.
S ha ez nem lenne elég, végső árulásként a führerjüket eláruló főtisztek cserben hagyták a saját embereiket is, amikor tőlük elszakadva kezdtek menekülni egy biztonságosabbnak hitt útvonalon, majd első adandó alkalommal megadták magukat, miközben a rosszul előkészített kitörési tervnek köszönhetően embereik mintegy felét a kísérlet legelején lemészárolta a szovjet ostromló erő, a többi pedig nagyrészt fogságba esett. Nem rovom fel senkinek, hogy nem akar meghalni, de talán csak nem érdemel külön megbecsülést az, aki senki más vérét nem sajnálja, csak a magáét?
Az már csak ennek a groteszkül véres tragikomédiának a megkoronázása – mégpedig bohócsipkával – a súlyosan torz morális érzékű utókor részéről, hogy néha Zrínyi szigetvári önfeláldozásával próbálják párhuzamba állítani azt az eseményt, amelynek célja pont az ellenkezője volt a szigetvári hősök tettének: nem a haza mindhalálig való védelmére törekedtek ugyanis, hanem egy demoralizált, szétesett, többé már katonáknak sem igen tekinthető emberekből álló maroknyi csoport próbált elvergődni a számukra legalább átmenetileg túlélést ígérő, szovjetektől még meg nem szállt területig.
Akik ezt a becsület napjaként ünneplik, nem csak a második világháború áldozatainak emlékét gyalázzák meg, de mindazokkal a valódi hősökkel szemben is lélegzetelállítóan tiszteletlenek, akik számára a pro patria mori valóban becsület dolga volt.
