Írország miniszterelnöke, Leo Varadkar, orvos végzettségű, indiai származású, és egy férfival él párkapcsolatban. Az, hogy egy nyíltan meleg, bevándorló hátterű politikus miniszterelnök lehet, itt még az európai átlagnál is nagyobb szó, hiszen egy közelmúltig bigott vallásosságáról híres országról beszélünk. Írországban az 1990-es évek elejéig nem csak az azonos nemű kapcsolatok voltak törvényileg tiltva, hanem a heteroszexuális házaspárok válása is. 1985-ig pedig még óvszert is csak receptre lehetett kapni, ha egyáltalán. De változnak az idők, 2016-ban Írország elsőként a világon döntött népszavazással amellett, hogy azonos neműek is házasodhassanak, két éve pedig az abortuszt legalizálta népszavazás. Tehát az, hogy Varadkar miniszterelnök lehet, sokat elmond az ír társadalom megújulásáról.

Írország 2020. február 8-án, szombaton választ új országgyűlést, és bár Varadkar széke inog (hogy miért, arról később), a választások várhatóan nem fogják megfordítani a trendeket sem az életmód- sem a gazdaságpolitikában. Ami az életmód politikát illeti, még ha vannak is különbségek a nagypártok közt, az utóbbi évek liberalizációját mindenki adottnak veszi. Emellett Írország egyike a kevés európai országnak, ahol nincs szélsőjobboldali-idegenellenes párt a parlamentben, és a kampány eddigi állása szerint egy ideig nem is lesz.

Viszont az ír gazdasági modell változása is valószínűtlen, ami már kevésbé jó hír az igazságosabb társadalom híveinek Európa-szerte. Vannak persze pozitívumok: a 2008-as válság utáni, „Kelta Főnix” névre keresztelt gazdasági fellendülésben a pénzügyi spekuláció kisebb szerepet játszik, mint a válság előtti „Kelta Tigris” éveiben. Az ír gazdaságnak van egy tudásalapú motorja (informatika, tanácsadás, gyógyszeripar), de ez kiegészül egy alulfizetett szolgáltatószektorral. Emellett a gazdasági mutatók azért néznek ki igazán jól, mert Írország profitál a társasági adózás globális kiskapuiból.

Az ír gazdasági modellről azért is érdemes szót ejteni, mert az jól rávilágít az európai és a globális gazdaság ellentmondásaira. A pénzügyi összeomlás után Írország évekig EU-IMF gyámság alatt volt.

2014 után viszont a neoliberális közgazdászok már kirakati bábuként mutogatták az ír gazdaságot a déli országoknak, hogy lám-lám, működhetnek a megszorítások. Azt viszont elhallgatják, hogy az ír gazdasági feltámadásnak a számok szintjén sokkal több köze van az európai székhelyüket Írországban bejegyző amerikai óriásvállalatok adóoptimalizálási döntéseihez, mint a megszorításokhoz.

Sokak szerint Írország az amerikai multik adóparadicsomaként funkcionál, ezzel aláásva a szigorúbb vállalati adószabályokat alkalmazó EU-s tagállamok adóbevételeit.

További ellentmondás, hogy a gyakorlatban az Európai Bizottság már fel is lépett ennek a modellnek a vadhajtásaival szemben, amikor 2016-ban megbírságolta az Apple-t a közösségi adó-és versenyszabályok kijátszásáért. Az Apple és az ír kormány együtt fellebbeztek a döntés ellen az Európai Bíróságnál, és amíg tart a per, a 14,3 milliárd (!) eurónyi adókülönbözetből se az ír, se más EU-s országok állampolgárai nem látnak egy centet se. Ehelyett az összeg a Blackrock és a Goldman Sachs által menedzselt számlán pihen.

Mindeközben a bérből és fizetésből élő írek hiába keresnek többet, ha a lakbérek gyorsabban drágulnak, és a kórházi várólisták is egyre csak nyúlnak. A legutóbbi adatok szerint 1733 család és 3826 gyermek húzta meg magát átmeneti szállásokon. Az ír állam tehát a gazdasági érdekcsoportokkal szemben gyenge, miközben polgárainak keveset és rendszertelenül nyújt: nincs egyetemes egészségügyi alapellátás (egy átlagkeresőnek 60 eurót kell fizetnie egy háziorvosi vizitért), a gyermeknevelés költségei a legmagasabbak közé tartoznak Európában, és az ír társadalom modern történetének legsúlyosabb lakhatási válságával küzd.

A 2011 óta hatalmon lévő jobbközép Fine Gael (ejtsd: fine gél) nagyon keveset tud felmutatni, amit az ezeken a területeken lévő igazságtalanságok orvoslásáért tett. Sőt, a 2017 óta miniszterelnök Varadkar néhány kiszólásával csak tovább erősítette azt a képet az emberekben, hogy a Fine Gael a gazdagok pártja. Egy lakhatásról szóló vita közben például elejtett egy olyan megjegyzést, hogy a lakásvásárláshoz szükséges önrészt valahogy mindig össze lehet gyűjteni, vagy külföldi munkavállalással, vagy úgy, „hogy kölcsönkérünk a szülőktől, ahogy ezt közülünk is sokan megtették”. (A mai ír lakásárak mellett még a gazdag szülők sem biztos, hogy össze tudják kaparni az önrészt a csemetéiknek). Varadkar sokáig a Brexitre terelte a közvélemény figyelmét, ahol kompetens államférfiként mutatkozott, de most, hogy ideiglenesen elhárult a rendezetlen Brexit veszélye, az emberek megint a mindennapi gondjaikkal és az általános létbizonytalansággal vannak elfoglalva, a Fine Gael támogatottsága pedig zuhanni kezdett.

Ireland, Europe Elects seat projection based on Red C poll:

FF-RE: 46 (+2)
FG-EPP: 40 (-9)
SF-LEFT: 39 (+16)
GREEN-G/EFA: 8 (+6)
LAB-S&D: 5 (-2)
SD-S&D: 4 (+1)
I4C-LEFT: 3 (-1)
S-PBP-LEFT: 0 (-6)
Independents: 14 (-5)
Speaker: 1

+/- vs. 2016 election#GE2020 #Ireland pic.twitter.com/HJotloG2Nk

— Europe Elects (@EuropeElects) February 2, 2020

A Fine Gael fő riválisa a Fianna Fáil (ejtsd: fína fójl). Hagyományosan ez a két párt uralja az ír választásokat, a köztük feszülő ellentétek száz évvel korábbra mennek vissza, amikor a Brit birodalomtól való elszakadás kérdései határozták meg az ír politikát. Az egyszerű állampolgárnak viszont ma már nehéz megmondania mi a különbség a két párt közt. Mindkettő mérsékelt jobbközép néppárt, a Fianna Fáil egy fokkal konzervatívabb kulturális kérdésekben, szociálisan viszont valamennyire érzékenyebbnek látszik a Fine Gaelnél.

Ami a mai vitákban leginkább elválasztja őket, az a 2008-as válság öröksége. A Fine Gael évtizedes kihagyás után 2011-ben került hatalomra, amikor az addig kormányzó Fianna Fáil támogatása összeomlott a pénzügyi válság, a trojka mentőcsomag és a sorozatos korrupciós botrányok nyomán. Ehhez képest a 2016-os választásokra a Fianna Fáil vissza tudta szerezni szavazóinak nagy részét. Ekkor sok szempontból össze is ért, ami összetartozik, hiszen azóta a Fine Gael vezette kisebbségi kormányt a Fianna Fáil szavazatai tartják életben az olyan fontosabb döntéseknél, mint a költségvetés.

A két jobbközép pártot beérni látszik a Sinn Féin (ejtsd: sinn fejn): jelenleg mindhárom párt 20 százalék körüli támogatottságon áll. A Sinn Féin a magyar politikához szokott olvasó számára nehezen értelmezhető képződmény, amelynek nacionalizmust és baloldaliságot ötvöző politikája valódi változást jelenthet Írország számára. Ezt a két elemet azért tudja ötvözni a párt, mert nacionalizmusa nem kisebbségellenességet, hanem antiimperializmust és az egységes Írországért való küzdelmet jelenti (amit amúgy hivatalosan mindegyik nagyobb ír párt a zászlajára tűz).

A párt jelenlegi formájában az 1970-es évek északír konfliktusából nőtt ki, a magyar sajtó sokáig csak az Ír Köztársasági Hadsereg, az IRA „politikai szárnyaként” emlegette őket. A békefolyamat eredményeként ezek a vélt vagy valós kapcsolatok egyre halványabbak, de továbbra is hatnak a párt megítélésére. Ma már komoly politikus nem meri őket nyíltan leterroristázni, de a Fine Gael és a Fianna Fáil kizárta velük a koalíciót, mondván a Sinn Féin „nem egy normális párt”.

A Sinn Féin egyedül viszont nem fog tudni kormányozni, és arra utaló jelek is vannak, hogy nem minden körülmények közt tud ellenállni a neoliberális gazdaságpolitikai nyomásnak. Észak-Írországban – ahol hatalommegosztás keretében együtt kormányoznak a rivális unionistákkal – például kénytelen-kelletlen elfogadták a megszorításokat.

Azt is érdemes tudni, hogy a Sinn Féin általában jobban szerepel a közvélemény-kutatásokon, mint élesben, ezért az, hogy most fej-fej mellett mérik a Fianna Fáillal és a Fine Gaellel, még nem garancia a jó végeredményre.

Az ír Munkáspárt (Labour) a mostani választáson a túlélésért küzd. Az ír Labour a brit Labourhoz vagy a kontinens szociáldemokrata pártjaihoz képest mindig gyengébb volt, sosem tudott váltópártként fellépni a Fine Gaellel vagy a Fianna Fáillal szemben. 2011-ben kaptak egy esélyt, amikor második erővé váltak a parlamentben, viszont koalícióra léptek a Fine Gaellel és megszavazták a megszorításokat. Azóta többször szakadtak, és a 2016-os választásokra szavazóik nagy részét elvesztették. Az ír választási rendszer arányos, ami több kisebb, a Labournél jóval radikálisabb baloldali pártnak is lehetőséget biztosít a parlamenti képviseletre. A Zöld Párt körülbelül 8 százalékos támogatottságával valószínűleg a Labour előtt fog végezni. Az ír Zöld Párt semmiképp sem emlékeztet görögdinnyére, a környezetvédelmi kérdéseket középutas gazdaságpolitikával ötvözi.

Az esélylatolgatásokat össszefoglalva, a mostani választásokon tovább erodálódhat a Fine Gael és a Fiánna Fáil évszázados bebetonozottsága, de enélkül a két párt nélkül továbbra is nehéz lesz kormányt alakítani.

Még ha sikerül is a Sinn Féin körül egy gazdaságpolitikában progresszívabb alternatív koalíciót összehozni, az nagy eséllyel instabil lesz.

De ezek mind találgatások.

Ami viszont biztos, hogy ami pozitívat Írország elért az elmúlt években, abban a főszerepet nem a pártok, hanem a közvetlen demokratikus kezdeményezések és a társadalmi mozgalmak játszották. A házassági egyenlőség és a reproduktív jogok kiterjesztése népszavazásokon dőlt el, amelyeket állampolgári tanácsok készítettek elő. A nagyobb politikai pártok csak akkor álltak bele ezekbe az ügyekbe, amikor már érezhető volt, hogy melyik irányba fordul a közvélemény. A gazdasági igazságosság területén ráadásul egyelőre nincs hasonló kiterjedtségű mozgalom. 2014-ben a vízszolgáltatás fizetőssé tétele és feltételezett privatizációja ellen voltak sikeres tömegtiltakozások, de a lakhatási mozgalom kevésbé lendületes.

A Sinn Féin kitartó erősödése a szociális ügyek jelentőségét mutatja. A szombati nap egyik tétje, hogy ez az elégedetlenség elég nagy arányban megjelenik-e az urnáknál, és elkezdi-e levetni magáról az Ír Köztársaság a tőkés mintaállam szerepét?