Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A NER mérlege a felsőoktatásban: zsugorodó kínálat, kizárt csoportok, kevesebb pénz, több kontroll

Január 28-án mutatták be Budapesten és Brüsszelben egyszerre rendezett sajtótájékoztatókon az Oktatói Hálózat kezdeményezésére és összefogásával létrejött „Háttal Európának – A kultúra, az oktatás, a tudomány és a média leépítése Magyarországon 2010-2019” című jelentést. A kötet szerzői az érintett területeken dolgozó vezető kutatók, oktatók, elismert szakemberek, akik között van akadémikus, egyetemi tanár, tanszékvezető, illetve volt kulturális miniszter is. Az anyag bevezetőjét idézve, a jelentéssel arra szeretnék felhívni a figyelmet, „hogy az Európai Unió adófizetőinek pénzéből, az EU intézményeinek pénzügyi és politikai támogatásával egy olyan autokratikus rendszer épült ki és szilárdult meg Magyarországon, amely egyfelől aggasztó méretű demokratikus deficitet és súlyos társadalmi problémákat generál, másfelől helyrehozhatatlan károkat okoz a kultúra egész területén”.

A jelentés felsőoktatással foglalkozó fejezetét két részben adjuk közre – az első itt olvasható, és a kötet egésze letölthető magyar és angol nyelven az Oktatói Hálózat honlapjáról.

Zsugorodó felsőoktatás, kizárt társadalmi csoportok

A jelenlegi kormányzat felsőoktatás-politikájának kezdettől fogva nyílt célkitűzése a felsőoktatásban tanulók számának és arányának csökkentése, a diploma helyett a szakképzés erősítése. A magyar felsőoktatásban a rendszerváltástól a 2000-es évek végéig igen jelentős expanzió ment végbe. A teljes felsőoktatási részvétel (gross enrollment ratio), azaz a felsőoktatásba járók számának aránya a 18‒23 éves korosztály összlétszámához viszonyítva a rendszerváltás előtti években nem nagyon haladhatta meg a 10%-ot (ezt pontos statisztikák híján csak becsülni lehet), 2006-ra, a csúcsévben meghaladta a 65%-ot (azóta csökken).

A felsőfokú továbbtanulás vesztett a népszerűségéből, mivel a diploma már nem jelentett akkora előreugrást a társadalmi helyzetben, mint húsz évvel korábban. Az előző kormányzat részéről is hangzottak el olyan megnyilvánulások, amelyek sokallták a diplomások számát.

Közben azonban Magyarországon a diplomás átlagkereset tartósan a kétszerese a nem diplomásokénak ‒ ez a fejlett világban kiemelkedően nagy aránynak számít ‒, ami a munkaerőpiac világos jelzése arra, hogy a diplomások aránya nemhogy túl nagy, hanem éppenséggel alacsony. A diplomával rendelkezők átlagosan hamarabb találnak munkát, mint az alacsonyabb képzettséggel rendelkezők.

A felsőoktatási részvétel amúgy is csökkenő arányában egyértelmű törést, a csökkenés gyorsulását hozta, amikor Orbán Viktor 2012 végén meghirdette az önfinanszírozó felsőoktatás koncepcióját, ami annyit jelentett volna, hogy kisszámú, a kormány által meghatározott szakokon tanuló állami ösztöndíjas kivételével mindenki maga fizeti a képzés költségeit, egy diákhitel-konstrukció támogatásával. Ez nagy tiltakozási hullámot váltott ki, és a miniszterelnök részben visszakozott.

A felsőoktatás mintegy háromnegyedében az első diplomájukat szerzők legnagyobb része továbbra sem fizet tandíjat, csak átkeresztelték az államilag finanszírozott képzést állami ösztöndíjas képzésre. Kijelölt viszont a kormány 16 olyan szakot, ahol az eredeti elképzelés szerint csak önköltségesen lehet tanulmányokat folytatni.

Ezek a 2012-es hallgatói létszámok szerint a felsőoktatás mintegy 25%-át fedték le, és olyan, a jövő gazdasági és politikai elitjének képzése szempontjából központi jelentőségű szakterületek tartoznak ide, mint a jogi vagy a gazdálkodástudományi képzések.

A széleskörű tiltakozás hatására annyi engedményt tett a kormány, hogy a kiemelkedő felvételi pontszámmal bekerülők ‒ ez a felvettek összességében mintegy egytizede ‒ ezeken a szakokon is kaphatnak állami ösztöndíjas helyet. Azóta az önköltséges szakok számát 41-re növelték. A 2019-es felvételi eredmények kihirdetésével egyidőben jelentették be, hogy számos szakon váratlanul jelentősen megemelték a költségtérítés összegét, egyes szakokon háromszorosára.

Magyarország EU2020 célkitűzésként azt vállalta, hogy a 30‒34 éves korosztályban a diplomások aránya eléri a 34%-ot, ami meglehetősen szerény vállalás ahhoz képest, hogy az EU általános célkitűzése 40%. A korábbi felsőoktatási expanzió eredményeképpen már eleve sikerült is teljesíteni ezt a vállalást.

A 2012 után a felsőoktatásba bekerültek létszámából azonban biztosra vehető, hogy ez a mérsékelt arány is csökkenni fog a 2020-as évek közepére. Magyarországon ugyanis a felsőoktatási részvétel a világtendenciákkal ellentétes, csökkenő tendenciát mutat: 2009-ben még 62% volt, ez megegyezett 49 fejlett ország átlagával, kevéssel maradt el az EU és az OECD átlagától, 2015-re viszont 51%-ra esett vissza, miközben az EU átlag elérte a 75%-ot, a másik két referenciacsoport pedig a 70% körüli értéket.

Számos jel mutatja, hogy ez a csökkenés a gyengébb társadalmi pozícióban levők felsőoktatásból való kiszorulását takarja. Így a hátrányos helyzetűek és halmozottan hátrányos helyzetűek aránya a felsőoktatásba felvettek között 2011-ben még elérte a 10%-ot, 2016-ra ez lecsökkent 2%-ra[1].

Hasonlóan fontos jel, hogy a teljes létszámcsökkenésből a legnagyobb rész a vidéki intézményekre, azon belül is főleg a volt főiskolákra (jelenleg: alkalmazott tudományok egyetemei) jut.

Ezeknek a negatív tendenciáknak a folytatódását vetíti előre az a 2014-es intézkedés, amely 2020-tól az egyetemi jelentkezés feltételeként írja elő egy B2 szintű nyelvvizsga meglétét. Vitathatatlan, hogy a magyar egyetemisták és diplomások idegen nyelvi ismereteinek szintjét lényegesen emelni kellene, és azzal is egyet lehet érteni, hogy legalább az első idegen nyelv elsajátításának megfelelő ideje a középiskola volna. Ezzel szemben áll viszont az a tény, hogy a jelenleg a közoktatásban folyó nyelvoktatás hatékonysága rendkívül alacsony.

Az új követelményt leginkább azok fogják tudni teljesíteni, akiknek a családja fizetni tudja a magánúton történő nyelvtanulást. Az utóbbi években a felsőoktatásba felvettek között mintegy 45% volt azoknak az aránya, akiknek nem volt ilyen szintű nyelvtudása[2]. Akármennyi ösztönző hatást vár is el az oktatási kormányzat ettől a kötelező előírástól, biztos, hogy a felsőoktatásba bekerülők aránya megint lényegesen csökkenni fog, és ismét a gyengébb szociális-gazdasági hátterű fiatalok fognak kiszorulni.[3]

Egy ország gazdasági teljesítményét döntő módon határozza meg a népesség átlagos képzettségi szintje. Alapvetően elhibázott ezért az a stratégia, ami a középfokú szakképzettek létszámát a felsőoktatásban résztvevők rovására és nem a szakképzetlenek bevonásával kívánja növelni.

Gyenge finanszírozás, erős kontroll

A felsőoktatás állami támogatására a költségvetésben előirányzott összeg 2009-től a mélypontot jelentő 2013-as évig nominálisan több mint 20%-ot csökkent.[4] 2014-ben némi emelkedés következett be, és a következő két évben lényegében ez a szint stabilizálódott (még mindig nominálisan mintegy 10%-kal alatta a korábbi szintnek).

2017-ben az elkerülhetetlenné vált jelentősebb béremelés (mely után az oktatói fizetések még mindig a 2008-as reálérték alatt maradtak) komolyabb növekedést indukált, és azóta ez a szint tekinthető állandónak. Ez a támogatás reálértékben még mindig számottevően alacsonyabb, mint a 2009-es támogatás. A felsőoktatás állami támogatásának GDP-hez viszonyított aránya 2010 előtt sem érte el a fejlett világban normálisnak tekintett 1%-os szintet (2009: 0,85%), de 2013-ra 0,56%-ra esett vissza, az azóta bekövetkezett némi javulás pedig azt jelenti, hogy kevéssel 0,6% felett állandósult a támogatás mértéke.

Az alacsony finanszírozásnak és a magyar felsőoktatás rossz hagyományainak együttes, különösen súlyos következménye az alacsonyabb beosztású oktatók (tanársegédek, adjunktusok) kirívóan rossz bérezése, amit csak tetéz, hogy általában sem az előmenetelükhöz szükséges kutatói tevékenység feltételeinek megteremtésére, sem a magasabb kategóriába való kinevezésükre nincs elegendő keret.

A tanársegédek garantált alapbére az egyébként is alacsony professzori alapbér 37%-a, ami nemzetközi összehasonlításban igen alacsony. Egy egyetemi adjunktus bruttó havi illetménye jelenleg is 277 ezer forint (840 euró) körül van. Mindennek következménye a fiatal tehetségek tömeges elvándorlása, az oktatói gárda elöregedése és helyenkénti létszámhiánya.[5]

Ennek az alacsony szintű támogatásnak az elosztása a kormányzat politikai és ideológiai preferenciáit tükrözi, minőségi és méltányossági szempontoktól nagymértékben függetlenül. 2014 óta a nem állami (tehát 90%-ban egyházi és 10%-ban alapítványi) felsőoktatási intézményekben az egy hallgatóra eső állami támogatás meghaladja az állami intézményekét.

Közben 2009 és 2017 között az állami felsőoktatási intézmények hallgatói összlétszáma és ún. állami ösztöndíjas (azaz tandíjmentes) hallgatóinak létszáma is 20%-kal visszaesett (döntően a vidéki intézmények, főleg a korábbi főiskolák veszteségei miatt), az egyházi intézményeké szinten maradt, az alapítványi felsőoktatás viszont elveszítette hallgatóinak felét és állami ösztöndíjas helyeinek kilencven százalékát.

A költségvetési támogatás egészéhez képest 10%-ról 25%-ra emelkedett azoknak az előirányzatoknak az aránya, amelyekről az illetékes minisztérium diszkrecionális alapon dönt. Ennek nagyobb része az ún. kiválósági támogatás, amit formálisan pályázati úton osztanak szét, de a körülmények és a kiírás módja a valódi pályázati versenyeztetést lehetővé sem teszi, ehelyett valójában kezdettől lehet tudni, hogy kik lesznek a kedvezményezettek. Kisebb része a Felsőoktatási Struktúraátalakítási Alap, amelyből többek közt az intézményekre kényszerített létszámleépítések pénzügyi vonzatait (végkielégítések stb.) finanszírozzák.

A finanszírozás módja lényegesen átalakult: a korábbi komplex, és több normatív elemet tartalmazó finanszírozási rendszer helyébe olyan rendszer lépett, amelynek egyetlen normatív eleme van: a hallgatói létszám szerinti finanszírozás.

Ez az intézményeket az olcsó tömegképzés felé szorítja: ha egy intézmény nagyobb arányban foglalkoztat kvalifikált és ennek megfelelően bértábla szerint magasabban fizetett oktatókat, ha a szemináriumok, gyakorlatok létszáma nem lépi túl azt a határt, amely mellett még ténylegesen lehet hallgatókkal egyénileg foglalkozni, akkor az intézmény rosszul jár. Nem véletlenül kerültek 2018-ban pénzügyi válsághelyzetbe éppen olyan egyetemi karok, amelyek hagyományaik és struktúrájuk folytán bizonyos minőségi kritériumokat nem akarnak feladni.

Ez a finanszírozási helyzet nemzetközi összehasonlításban kirívóan alacsony mutatószámokat és a nemzetközi trendekkel ellentétes tendenciákat produkál mind a felsőoktatásnak jutó állami támogatás, mind az összes felsőoktatási kiadás GDP-hez viszonyított arányában, hasonlóképpen az egy hallgatóra vetített állami támogatás egy főre eső GDP-hez viszonyított arányában is.[6]

Külön is ki kell emelni a támogatás számításának kormányzati módszertanában tapasztalt anomáliákat. Gyakran az intézményekbe befolyó összes bevételt támogatásként tüntetik fel, beleértve az EU-s forrásokból elnyert támogatásokat is. Nincsenek világosan elkülönítve az alaptevékenységre biztosított, illetve a célfeladatokat támogató, tehát szabadon fel nem használható bevételek. Így fordulhat az elő, hogy egy intézmény kincstári számláján jelentős összeg szerepel, miközben a mindennapi zökkenőmentes működés feltételei nem biztosítottak.

Nemzetköziesítés ‒ Európa nélkül

A felsőoktatás nemzetköziesítése terén a magyar felsőoktatás első látásra nemzetközi összehasonlításban is elég jó adatokkal dicsekedhet, a számokat közelebbről megvizsgálva azonban azt látjuk, hogy az Európai Felsőoktatási Térséghez való kapcsolódásunk és a nemzetköziesítésnek a felsőoktatás minőségére gyakorolt hatása tekintetében kevés a pozitívum.

A külföldi hallgatók száma a magyar felsőoktatásban 2017-ben mintegy 32 000 fő volt, az összes hallgató 11,4%-a. A külföldi hallgatók mintegy fele a szomszédos országok magyar kisebbségeihez tartozik. Az összlétszám másik jelentős tétele a Stipendium Hungaricum nevű magyar állami ösztöndíj, amelynek keretében 2017-ben 5300, 2018-ban már 7500 hallgató tanult Magyarországon.[7]

Az Erasmus-program keretében 2013‒2015 között évi 4000 hallgatót fogadott Magyarország, a Tempus Közalapítvány (TKA) 2017 és 2018 között mintegy 5-600 Erasmus+ és CEEPUS vendéghallgatóról tud. Ezen kívül jelentős számban vesznek részt külföldi (legnagyobbrészt német és norvég) hallgatók a magyar orvos- és állatorvosképzésben.[8]

A „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című kormánystratégia 2023-ra azt tűzi ki célul, hogy 40 000 külföldi tanuljon Magyarországon. Összességében az látható, hogy a külföldi állampolgárságú, Magyarországon tanuló diákok jelentős része politikai és nem szakmai-minőségi szempontok következtében tanul itt.

Ezek a szempontok önmagukban véve helyeselhetőek, mind a határon túli magyar értelmiség képzésében való magyar szerepvállalás, mind az, hogy a Stipendium Hungaricumon keresztül a kormány segíti a fejlődő országokból jött diákokat, egyben a magyar felsőoktatás szabad kapacitásainak kihasználását, és valamelyes többletforráshoz juttatja a felsőoktatást.

Azonban mindez nem azt jelenti, hogy a magyar egyetemeken olyan hallgatók jelennek meg, akik a minőségi kínálat miatt jönnek ide, és a jelenlétük, igényességük emelné a színvonalat. Ellenkezőleg, különösen a Stipendium Hungaricum súlyos minőségi problémákat is okoz. Az ösztöndíjasok jelentős része kormányközi egyezményekhez kapcsolódva, a küldő ország oktatási hatóságai által kiválasztva és nem saját döntése, érdeklődése alapján kerül Magyarországra, sokszor érdeklődéséhez és tudásszintjéhez képest teljesen inadekvát képzési programokra.

A programokat üzemeltető és a felvételi vizsgákat lefolytató tanszékekre pedig sok helyen erős nyomás nehezedik, hogy a leendő hallgató által hozott bevétel érdekében lehetőleg mindenkit vegyenek fel. Az európai orvosi és állatorvosi képzésben való részvétellel a megfelelő intézmények jól használtak ki egy piaci rést, és a pozíciójuk megtartása vagy erősítése kétségkívül minőségi ösztönző erő is. Azonban ez sem valódi nemzetköziesítés, mivel a külföldi hallgatók legnagyobbrészt a magyaroktól elkülönülve tanulnak.

Külföldi hallgatók magas arányú részvételéről, valódi nemzetközi jellegről néhány kisebb intézmény esetében lehet beszélni, mindenekelőtt a CEU-nál, ahol a magyar diplomát adó (és remélhetőleg legalább részben Magyarországon maradó) képzéseken is 82,6% volt a külföldi hallgatók aránya 2017-ben, továbbá az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem, a Színház-és Filmművészeti Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem esetében.

A magyar felsőoktatás egészen speciális szegmensektől eltekintve nincs jelen kínálatával az Európai Felsőoktatási Térségben. Ennek egyik fontos tényezője az, hogy az idegen nyelven folyó képzések már 2004 óta kötelezően önköltségesek, nemzetközi összehasonlításban is magas tandíjjal. Ez versenyképtelenné tette Európában a magyar felsőoktatás legnagyobb részét.

Magyar hallgatók elsősorban az Erasmus/Erasmus+-program révén jutnak el részképzésre külföldi egyetemekre. Ennek volumene az utóbbi években 4500‒5000 kiutazó diák körül mozog[9]. Az EU 2020 célkitűzés az, hogy a végzett diákok 20%-a legalább egy félévet külföldi egyetemen töltsön vendéghallgatóként.

A jelenleg érvényes kormánystratégia ennek a célnak az elérését 2023-ra irányozza elő, amihez a hat éve lényegében stagnáló kiutazó létszámot kb. a kétszeresére kellene növelni. Annak, hogy kevesen utaznak külföldre részképzésre, az egyik oka bizonyosan a külföldi tartózkodással járó magas megélhetési költségekben van, amit az ösztöndíjak és más hozzáférhető források nem kompenzálnak eléggé.

Magyar diákok elég nagy számban tanulnak teljes képzésben más, főleg nyugat-európai országok egyetemein. Összesített adatok nem nagyon állnak rendelkezésre, de pl. az Egyesült Királyságban tanuló magyar hallgatók száma 2008 és 2016 között kb. 2000-ről 4000 főre nőtt. A fő célországok Nagy-Britannia mellett Németország, Ausztria, Hollandia és Dánia. Ez a mozgás fontos tudásimportot jelentene, ha aztán a végzettek Magyarországon vállalnának munkát. Sajnos azonban jellemzően nem ez a helyzet, hanem a külföldön tanulás a fiatal diplomások elvándorlásával együtt az ország szellemitőke-vesztésének fontos tényezőjévé vált.

A magyar kormány a fiatal diplomások elvándorlásának megnehezítésére 2012 óta azzal a megoldással próbálkozik, hogy az állami ösztöndíjjal tanulóknak az egyetemre való belépéskor kötelezettséget kell vállalniuk, hogy pályájuk első húsz évéből a képzési idejükkel megegyező időtartamot Magyarországon fognak dolgozni ‒ ellenkező esetben majd húsz év múlva vissza kell fizetniük a képzési költségeiket.

Ennek első látható eredménye az lett, hogy megugrott azoknak a száma, akik külföldön kezdik meg felsőfokú tanulmányaikat. Létszámban talán nem nagy, de minőségileg igen érzékeny veszteségről van szó: a nagyon differenciált magyar közoktatáson belül a legjobb kimeneti eredményekkel rendelkező gimnáziumokban sokszor az érettségizők nagy többsége külföldön kíván továbbtanulni.

Végeredményben ugyanarról a problémáról van szó, mint fentebb a külföldi hallgatók idevonzásában: a magyar felsőoktatás a jelenlegi viszonyok között sem a magyar, sem a más európai országok fiataljainak nem tud kellő volumenben vonzó kínálatot biztosítani, holott szellemi tőkéje, tudományos presztízse erre több szakterületen is képessé tenné.

[1]A közoktatás indikátorrendszere 2017. Varga Júlia (Szerk.): MTA KRTK KTI, 2018.

[2]A közoktatás indikátorrendszere 2017. Varga Júlia (Szerk.): MTA KRTK KTI, 2018.

[3] – Megjegyzés a kézirat lezárása után: A széleskörű tiltakozás hatására a kormány 2019 november 7-én bejelentette a nyelvvizsgakövetelmény törlését.

[4] – Összehasonlításul megemlíthetjük, hogy eközben 2011-2014 között a kormány éves szinten ugyanannyit költött futballstadionokra, mint a teljes magyar felsőoktatásra. (Kardos Ernő interjúja Muszbek Mihály sportközgazdásszal, https://www.es.hu/cikk/2014-12-05/kardos-erno/82228230nem-epiteni-hanem-bontani-kene-a-stadionokat-magyarorszagon8221.htm, utolsó letöltés: 2019.10.31.)

[5]A magyar felsőoktatás egy évtizede 2008‒2017: 87, 89.

[6]A magyar felsőoktatás egy évtizede 2008‒2017: 96‒97.

[7] – Tempus Közalapítvány éves jelentése 2017 ‒ https://tka.hu/docs/palyazatok/eves_jelentes_2017.pdf, utolsó letöltés: 2019.10.31. Tempus Közalapítvány éves jelentése 2018 ‒ https://tka.hu/docs/palyazatok/ves_jelentes_2018.pdf, utolsó letöltés: 2019.10.31.

[8] – A 2017-ben, nappali tagozaton, osztatlan képzésben Magyarországon tanuló kb. 9800 hallgató nagy része ide tartozik, a két legnagyobb küldő ország Németország és Norvégia, összesen kb. 4000 fővel.

[9] – Tempus Közalapítvány éves jelentése 2017 ‒ https://tka.hu/docs/palyazatok/eves_jelentes_2017.pdf, utolsó letöltés: 2019.10.31. Tempus Közalapítvány éves jelentése 2018 ‒ https://tka.hu/docs/palyazatok/ves_jelentes_2018.pdf, utolsó letöltés: 2019.10.31.

Címlapkép: Tüntetés az oktatás szabadságáért, 2018. november 24. (Fotó: Markoszov Szergej / Mérce)
Olvass tovább!