1945. január 27-én, 75 éve szabadította fel a szovjet Vörös Hadsereg az auschwitzi táborkomplexumot, ezzel az auschwitz-birkenaui tábort is, ami méretét és az áldozatok számát tekintve a legnagyobb megsemmisítő központ volt. A Lengyelország déli részén található tábort a holokauszt legemblematikusabb helyszíneként tartja számon az emlékezet, nem véletlen, hogy felszabadításának évfordulója a holokauszt egyik legfontosabb emléknapja, szerte a világon.

A Lengyelország német megszállását követően koncentrációs táborként működő auschwitzi lágerben, majd az egyre bővülő, a hatékony megsemmisítésre tervezett birkenaui táborral 1941-ben kiegészülő lágerkomplexumban 1,1 – 1,5 millió embert gyilkoltak meg. Zsidóként megbélyegzetteket szerte Európából, szovjet civileket és hadifoglyokat, szerb és lengyel nem-zsidó civileket, szociáldemokratákat és kommunistákat, a megszállt területeken működő ellenállás tagjait, homoszexuálisokat, fogyatékosokat, aszociálisnak tekintett embereket dolgoztattak halálra vagy küldtek gázkamrába.

Az Áder János köztársasági elnök által 2014-ben helytállóan a legnagyobb magyar temetőnek nevezett láger 75 évvel ezelőtti felszabadítása a roma közösség számára is meghatározó: a nácik által üzemeltetett haláltábor körülbelül 20 ezer roma életet követelt.

Visszaemlékezéseink azonban nem állhatnak meg az auschwitzi haláltábor szögesdrótjainál, ahogy a sokat említett gondolat is arra hívja fel a figyelmünk, hogy a holokauszt nem a népirtással kezdődött. Az emberi ésszel felfoghatatlan borzalmakat, amelyeket a felszabadító hadsereg talált a helyszínen, hosszú évekig táplált gyűlölet hívta életre, ami az egész kontinenst elborította.

A becslések szerint az akkor élt kétmilliós roma közösség mintegy 30-40 százalékát ölték meg Európa-szerte. A felszabadítás tehát számunkra nem jelent kevesebbet, mint az életben maradást, egy szörnyű korszak túlélését. A nagyszüleim vészkorszakot idéző családi történetei már gyerekkorom óta tudatosították bennem, hogy egy olyan népcsoporthoz tartozom, amelynek a létezéshez való jogát is megkérdőjelezték a közelmúltban.

A második világháborút követően Európában kialakult egy ideológiákon átívelő konszenzus, ami kezességet vállalt azért, hogy a meghatározó politikai szereplők az alapvető emberi jogokat tiszteletben tartva járjanak el. (Legalábbis Európában, többnyire, hisz a gyarmatok alsóbbrendűnek tekintett népcsoportjai továbbra is ordító jogfosztásnak és üldöztetésnek voltak kitéve, amit sokáig az európai közvélemény is eltűrt.) Az európai államok ehhez az elmúlt évtizedekben papíron tartják magukat, de az elmúlt években ez a konszenzus a szemünk láttára bomlik fel, a biopolitika eszköztára pedig mindig készen áll arra, hogy az ebben érdekelt erők politikai céljaik érdekében megismételjék az etnikai, szexuális kisebbségek, nők stb. elleni szólamokat.

A kormány prominens tagjai vesznek részt hivatalos hazai- és nemzetközi holokauszt megemlékezéseken, a tegnapi évfordulón Orbán Viktor miniszterelnök a haláltábor helyén álló emlékhelyen rótta le kegyeletét, Áder János Jeruzsálemben járt. Ezeken az eseményeken a politikai vezetők biztosítanak minket arról, hogy az emlékezet fenntartását magukra vonatkozóan kötelességüknek tartják és beszédekben, közleményekben ítélik el a náci ideológia alapjait.

„Magyarországon senkinek nem kell tartania attól, hogy vallása, származása, világnézete miatt hátrányt kell szenvednie, vagy akár fizikai támadás érné” – jelentette ki például a Miniszterelnökség közleménye 2018-ban, a mauthauseni koncentrációs tábor felszámolásának 73. évfordulóján.

Csakhogy hazánkban gyakran állítanak kisebbségeket, köztük a romákat, a harag vagy éppen a gyűlölet céltáblájává, és erre mindaddig lehetőség lesz, ameddig fennállnak a társadalmi kirekesztettségnek azok a struktúrái, amikre alapozva működőképes stratégia lehet a cigányok elleni uszítás.

Ez az ordító disszonancia nem magyar sajátosság. Az idén Izraelben megrendezett nemzetközi holokauszt fórumon Vlagyimir Putyin orosz elnök is részt vett, aki hazájában lábbal tiporja annak a szexuális kisebbségnek a jogait, akiket a nácik szintén üldöztek, és koncentrációs táborokban semmisítettek meg.

Ha egy érzést kellene kiemelnem, amit a nagymamám krumplipucolás közben mesélt, keserű családi történeteit hallgatva éreztem először, és érzek a mai napig, az a kiszolgáltatottság érzése lenne.

Valamivel a krumplipucolások után vált számomra világossá, hogy a hazai roma közösség túlnyomó része elsősorban az államszocializmus alatt félig-meddig végbement gazdasági-társadalmi integráció visszájára fordulásával a társadalom peremén maradt. Ha közéleti kérdéseket tárgyaló Facebook-kommentekből indulunk ki, az is világossá válik, hogy ezzel soha nem néztünk szembe. A többségi társadalom jelentős része a különbözőségeket a romák genetikai adottságaira vagy életmódjára vezeti vissza. Többek között ezért is vagyunk a mai napig kitéve annak, hogy ha a kormányzó párt érdeke úgy kívánja, még akkor sem lehet igazunk, ha azt a független bíróság állapítja meg.

A hivatalos fogadkozásokat az a helyes meggyőződés táplálja, hogy a sötét és embertelen korszak sosem merülhet feledésbe. Ez ugyanis az egyetlen reményünk arra, hogy nem fog megismétlődni.

Én viszont attól félek, hogy az állami hivatalosságok szavai kiüresednek, ha már most nem üresek, és így hiába várjuk tőlük a biztonságunk garanciáját.

Hangzatos gondolatok, amelyek nem tükrözik sem a jövő, sem mai hétköznapjaink politikáját. A többi érintettre bízom, hogy az emléknap méltóságára való tekintettel megelégszik-e ezekkel a formaiság szülte, üres gesztusokkal. Vagy nem elégszik meg, és számon kéri az elvek maradéktalan betartását a politikán.

A romák az elmúlt évtizedekben végtelen türelmet mutattak fel a folyamatos állami árulásokkal és sértésekkel szemben, aminek fenntartásáért persze a cigányság képviseletét elszabotáló kormányközeli roma politikusok hatékonyan felelnek.

Mégis fel kell tennünk a kérdést: hogy van az, hogy egy velem egy nemzeti közösségben élő választott államférfi gyűlöletet kelt ellenem és népcsoportom ellen, majd hazai és nemzetközi fórumokon, az etnikai megkülönböztetés elleni zéró toleranciájáról papol? Hogy van az, hogy egyetlen politikai párt sem vállalja fel a cigányság évszázados elnyomásának felszámolását? Hogy van az, hogy a magyar közélet legfőbb szereplői egyetértésben feledkeztek meg a cigányság egyenlőségre benyújtott jogos igényéről?

Édeskevés ugyanis egy sajtótájékoztatón rámutatni egy-egy nyilvánvalóan rasszista megnyilvánulásra, ha mindeközben nem képviseljük következetesen a romák integrálásának, gazdasági és társadalmi egyenlősítésének, politikai felszabadításának ügyét.

Ezt kell követelnünk, és ezt kell tennünk mi magunknak is. Meg kell erősítenünk magunkat, hogy védekezni tudjunk az embert emberrel szembefordítás politikája ellen. A holokauszt emléknapi nyilatkozatok nem a holokausztra mint történelmi eseményre kell emlékeztessenek bennünket, hanem arra a folytonos munkára, ami a népirtás tapasztalatából következik. Rajtunk is múlik tehát, hogy a közjogi méltóságok pátoszos, de ürességtől kongó beszédei valódi jelentéssel töltődjenek fel.

Ha ezzel a feladattal végre szembenéznénk, akkor kívánhatnánk némi reménnyel, hogy az áldozatok emléke legyen áldott, a ma élőké pedig legyen végre ugyanolyan fontos, mint mindenki másé.