Európai Parlament

Az európai választások liberális-zöld áttörésének^[1] az oka a korábbi áttörés volt: az európai (általában fasisztoid, de mindenképpen szélsőséges) jobboldal sikere, amelynek az egyik oka a menekültprobléma volt és maradt.^[2] De miért éppen a zöldekre és liberálisokra szavaztak az antifasiszták és az európai földeralisták? Miért nem a szociáldemokratákra vagy a baloldali szocialistákra?

Ez a vezérmotívum hatja át ennek az évnek (2019-nek) a történetét. Ugyanis az európai, észak-amerikai, latin-amerikai, ázsiai politikának a két legfőbb – és párhuzamos – jelensége a szélsőjobboldal nagy sikere és a hagyományos (főleg szociáldemokrata, újraelosztó) baloldalnak, a hagyományos munkásmozgalom maradékának a bukása.

Ennek az egyik, bár nem a legmélyebb oka a szociáldemokrácia habozása volt az etnikai és dzsenderproblémák tekintetében: választási okokból (a szociáldemokrácia munkás-szavazóbázisának fokozódó etnicizmusa^[3] és a prekárius, „mélyszegény”, fogyatékos, szociális ellátott, nyugdíjas, főhivatású anya, háztartásbeli, munkanélküli riválisokkal folytatott politikai küzdelme az állami juttatásokért, ellátásokért és hozzáférésekért) a klasszikus középbal a menekült, bevándorló, vendégmunkás populációk iránti nagy népi ellenszenv hatására megingott antirasszista és következetesen egalitárius meggyőződései tekintetében, és itt két tűz közé került.

A fiatal értelmiségiek, az egyetemisták és gimnazisták, médiamunkások, kutatók, művészek, az állami alkalmazottak (akik ma elsősorban szociális munkások, egészségügyi és közigazgatási dolgozók, pedagógusok stb.), akik általában antifasiszták, feministák és környezetvédők (és Európában többnyire európai föderalisták), a következetes egalitarizmust és internacionalizmust várták el pártjuktól és képviselőiktől, a pusztán a népjóléti (újraelosztó, munkahelyvédelmi, munkaügyi) funkciókra redukált „szocializmust” igénylő, a marxizmustól elszakadt (elszakított) munkásság viszont nem.

A munkásság a szociális versenytársakkal (és nem elsősorban a tőkével) szembeni védelmet igényelte pártjaitól, ezek a versenytársak azonban az egykori „lumpenproletár” és bohém értelmiségi kisebbségből a tőkevagyon nélküli lakosság többségévé váltak.^[4]

Az európai választásokon elsősorban az európai politika iránt érdeklődők szavaznak, és ennek a különleges csoportnak az összetétele persze más, mint a hatalmi szemszögből relevánsabb nemzeti parlamenti választások közönsége. Több a nagyvárosi és a fiatal választó, több közöttük a nő. Ezeknek a kategóriáknak fontos az integrális egyenlőség (tehát nemcsak az ipari, kereskedelmi, közlekedési, szolgáltatási, tehát az ún. fizikai dolgozók közvetlen osztályérdeke), bár többségük szeretne olyan pártot, amely egyszerre képviselete a „kék galléros” munkásosztálynak és a muszlim és más ázsiai és afrikai (kisebbségi) populációknak, a melegeknek, amely feminista, nem xenofób, és í. t. A szociáldemokraták ingadozása ebben nem volt számukra megbocsátható, miközben a kapitalizmussal háborítatlan békében élni óhajtó szociáldemokráciát osztálypolitikai szempontból is gyanú, bírálat és gúny érte.

A munkásság pedig mindeközben egyre inkább a jobboldalra kezdett szavazni. Dominic Johnson sajnos csak németül megjelent, kitűnő cikke^[5] mutat rá arra, hogy még a fizikai dolgozók, „a hagyományos munkásság” oldalán álló Labour (a brit Munkáspárt, tkp. Munkapárt) se folytatott – mindenekelőtt a lakáspolitikában – munkásbarát politikát ott, ahol településeket irányít; a berlini lakbérstop is csak a Die Linke és a zöldek támogatásával volt lehetséges.

Se a hagyományos szociáldemokrata politika (egyenlőségi célú állami beavatkozás a gazdaságba, progresszív adó, szociális beruházások, infrastruktúra- és intézményfejlesztés, mobilitás az oktatás révén stb.) nem működik (a Blair-, Schröder-, Gyurcsány-féle neoliberális fordulat óta) „a terepen”, akkor se, ha a programok már radikálisabbak – papíron.

Pedig ezt a marxizmussal szakító (ám mai szemmel nézve baloldali radikális) Bad Godesberg-i program (1959)^[6] is így óhajtotta, vegyes gazdaságot óhajtott a közjó érdekében. (A Bad Godesberg-i program szerint a cél a demokratikus szocializmus [!], nem a kapitalista „jóléti állam”, és a párt már a bevezetőben szembeszáll mindenféle nukleáris fegyverkezéssel és katonai beavatkozással.)

De – bár a mai német szélsőjobboldal nem etatista, hanem piacbarát – a szociáldemokráciának egyre kevesebb a munkásszavazója, amely attól tart, hogy a zöld politika és a bevándorlás miatt sok ipari állás válik hozzáférhetetlenné a német munkások számára (bár ez tényszerűen nem igaz, hiszen munkaerőhiány van), és a „muszlimbarát”, feminista stb. politikát a munkáspártoktól így se tűri a proletár bázis, az integrális egalitarizmus hívei pedig inkább a zöldekre szavaznak, ámbár hiába, mert a legsikeresebb zöld párt, a német (és osztrák testvérpártja) gyors ütemben polgárosodik és a mérsékelt (vagy annak tetsző) jobboldallal készül szövetkezni, illetve szeretné fokozatosan átvenni egy ilyen szövetségben a vezető szerepet. Evvel azonban csak „konszolidál”; még az se biztos (csak valószínű), hogy az antifasizmus-antirasszizmus tekintetében jobb lesz, mint a régi munkáspártok. (Illik tudni, hogy a „liberális”-nak vélt németországi párt, az FDP, kifejezetten reakciós alakulat, jobbra a CDU-tól, kifejezetten a nagytőke képviselete, ráadásul meglehetősen nacionalista, bár nem igazán antifeminista és nem homofób.)

Összhangban a másutt lezajlottakkal, Magyarországon is azoknak a többé-kevésbé liberális pártoknak volt viszonylagos sikerük, amelyekről a választók elhitték, hogy engesztelhetetlen ellenfelei az Orbán-pártnak, szemben azokkal, amelyekről az terjedt el, hogy összejátszanak vele, vagy szintén jobboldaliak.

De a választóközönség összetétele itt is sajátos volt, ráadásul a kb. liberális pártok más ellenzéki erőktől hódítottak el szavazókat, akkor még nem Orbántól.

Az „elemzők” (?) és „politológusok” (?) Pesten is azt írták, mint a jobboldali bulvársajtó Hamburgban, Münchenben, Bécsben és Berlinben, hogy „a nagy néppártok” vannak válságban, ami nem mond semmit. A konzervatívok köszönik szépen, jól vannak (a CDU kivételével), igazi válságban a szociáldemokrácia van; a baloldal átalakul; a posztfasiszták^[7] vitorláiból egyelőre kifogják a szelet a konzervatívok, mindenekelőtt etnicizmussal, „bevándorlóellenes” retorikával és gyakorlattal, vagyis a szélsőjobboldal programjának átvételével. (Azért az iszonyatért, ami a török- és görögországi, líbiai menekülttáborokban – vagy a magyarországi „tranzitzónában” – folyik, egyértelműen a nyugat- és közép-európai jobboldal a felelős.)

Helyhatósági választások Magyarországon

A magyarországi választóközönség politikailag aktív, online és „közösségi” médiákból tájékozódó részének mintegy a fele intuitív módon úgy döntött, hogy – tekintet nélkül az ellenzéki pártok jellegére és minőségére – az ellenzéki listákat fogja támogatni, mert a célja Orbán Viktor antidemokratikus-antiliberális rendszerének megszűnése vagy tetemes meggyöngülése. Elég volt az összefogás, az egységes lista ténye (és az elszánt választási munka sok jele), hogy mozgósítsa a rezsimet elutasító százezreket, amelyeknek egyre inkább elegük lett (és elegük van) a mai viszonyokból és a mai állami vezetőkből. Az érdem mindenekelőtt a stratégiailag gondolkodó választóké.^[8]

Az ellenzéki színekben megválasztott (a szokásos magyar, canis a non canendo módszerrel elnevezett) „önkormányzatok” – az nem önkormányzat, ahol képviselőket és polgármestereket választanak, mais passons – természetesen kiábrándítóak. Kicsinyes hatalmi praktikák, még csak nem is célirányos megalkuvások, fölfoghatatlan kinevezések és leváltások, a szokásos prepotencia. (Elég arra utalnunk, hogy Gy. Németh Erzsébet budapesti főpolgármester-helyettes azt meri mondani olyan jelentős művészről, mint Vidnyánszky Attila – vagy bárkiről! – , hogy „pofátlan”, vagy képes a nyilvánosság előtt megbírálni Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját, mert nem vett részt a Gy. Németh Erzsébetnek rokonszenves tüntetésen [!]. Mindez láthatólag – a nem túl olvasott jobboldali sajtón kívül – nem érdekel senkit.)

Akármennyire helytelen mindez, nem pusztán az ugyancsak helytelenül „baloldal”-nak nevezett ellenzék hívei nem bánják, hanem mások se nagyon: az új, nem kormánypárti helyhatóságok morális és szakigazgatási kiválóságáról senkinek nem lehettek illúziói. Bár nyilván van néhány kérdés – a bérlakásprobléma, a környezetszennyezés csökkentése, a tömegközlekedés stb. – , amelyben vannak (bizonytalan) honpolgári elvárások, a választókat nem ez érdekli elsősorban.

Az ellenzéki választóknak az a fontos, hogy a széles körű népi utálatnak örvendő Orbán-rezsim távozzék, s úgyszólván mindegy is, kicsoda-micsoda veszi át a helyét. S az ilyen választók szemlátomást egyre többen vannak.

Nagyon szemléletes e tekintetben, hogy ha Karácsony Gergely amolyan „elnöki” jellegű, pártok fölötti tekintélyétől eltekintünk, a legnépszerűbb ellenzéki politikusok olyan emberek, mint Hadházy Ákos és Szabó Tímea, nyilvánvalóan éppen azért, mert ők szidalmazzák a leghangosabban és a legélesebben az orbáni jobboldalt. Egyre több választó pontosan ezt akarja hallani, és a rossz modort és a gyűlölködő hangot kifogásoló szelíd bírálatot árulásnak, az Orbán-rezsim zsoldjában elkövetett „bértrollkodásnak” tartják. Itt nincsenek többé árnyalatok, csak az „Orbán, takarodj!” hallatszik.^[9]

Ez megejtően hasonlít Orbán táborának a mentalitására. A jobboldali szavazók is tudják, hogy a kormány maga alá rendelte az államnak minden elemét, amelyet nem a kormánynak (a végrehajtó hatalomnak) kellene irányítania az alkotmány szerint – ezt nevezik műveletlen újságírók és „politológusok” (?) „államosításnak”, mintha lehetne állami intézményeket államosítani, a jellegzetes magyar gondolati tohuvabohu szellemében összekevervén államot és kormányt – , tudják, hogy nem érvényesül a jogállam garanciája, a hatalmi ágak elválasztása^[10], tudják, hogy a közvagyont (változatos módszerekkel) Orbán nem hivatalos, informális hatalmi csoportja alá rendelik, akár adminisztratív átalakításokkal, akár kisajátítással-privatizációval-elajándékozással (amit „vagyonjuttatásnak” meg „tőkeemelésnek” és ilyesminek szoktak nevezni), nem szólva az egyszerű korrupcióról és sikkasztásról, amelynek csodálatos Osztap Bender-i példája a Magyar Nemzeti Bank zsebre vágása.

Ez nem befolyásolja nagyon a jobboldali közvéleményt („úgyis lop mindenki”), de a jobboldal számára vannak fontosabb ügyek: legfőképpen az Európa (s a vele azonosított radikálisan egyenlőségpárti törekvések, pl. „a dzsender”, így jelölik valamiért a melegek egyenjogúságát, a feminizmus, a faji-felekezeti egyenlőség, a munkanélküli-segély, az olyan kozmopolita ideák, mint a világbéke, a környezetvédelmi reform, a kisebbségi-nemzetiségi jogok, a hátrányos helyzetűek állami megsegítése stb.) elleni gyűlölet.

Nyilván jobboldali honfitársainknak se esik jól, hogy bele kell nyugodniuk: a számukra rokonszenves elvek védelmét (és a számukra ellenszenvek elvek támadását) olyan személyek látják el, akik nem felelnek meg erkölcsi ízlésüknek és talán esztétikai és stílusérzéküknek se. (Bár egyre több konzervatív un rájuk mostanában.) Ezt az alkut megkésve ugyan, de baloldali és liberális honfitársaink is megkötötték a lelkiismeretükkel: őket is sok olyan ember képviseli (és bizonyos értelemben vezeti), akiknek egy részét nem szívesen hívnák meg vacsorára.

Azt mondják, ez mindig így volt: igaz, de nem mindegy, hogy mennyire, hogy milyen mértékben.

És hát magától értetődően kialakul a csoportkonformizmus, az emberek szívesen félrenéznek, ha a nekik szimbolikusan fontos figurák vagy intézmények rosszul viselkednek, s nem bátorítják az egyébként nélkülözhetetlen kritikát.

Sok minden megváltozott. Először is megszűnt – politikailag, kulturálisan, retorikailag – az eddigi de facto egypártrendszer. Ebből sok minden következik, így az is, hogy a jobboldali sajtó Budapesten és a legtöbb nagyvárosban ellenzéki, nem pedig kormánysajtó, ezért sokkal inkább kell rá figyelni, segíteni tényföltáró-kritikai munkájában, és idézni, ismertetni a gondolatait, mint eddig. Nem szabad megismételni az Orbán-rezsim közismert hibáit.

Ballibnak besorolt NGO-k, portálok, lapok megbírálták Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármestert, mert saját önkényes ízlése szerint állított volna össze nyilvános feketelistákat bírákról, akik nem nyerték meg a tetszését.^[11] Ez a bírálat helyes, de először jobb-, sőt: szélsőjobboldali orgánumok tették szóvá, amit illett volna elismerni.

Ábránd.

Az intolerancia a legtöbb esetben kölcsönös és teljes. Abban a pillanatban, amikor elfogadtuk az ellenzéki összefogást, beleegyeztünk abba, hogy az ellenzék irányvonalának a meghatározását rábíztuk a véletlenre (ha mondjuk az előválasztáson jobbikost dob ki a gép, akkor őrá szavazunk, különben az egész taktika nem működik), és számunkra ismeretlen, általunk meg nem bízott – csak eszközként elfogadott – politikusok kiszámíthatatlan eredetű és kimenetelű döntéseire és kompromisszumaira.

Jellegzetes, hogy Schiffer András cikkének^[12] – amelyben fölidézte, hogy Dávid Ferenc dr., aki a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének volt a főtitkára és most csatlakozott Gyurcsány Ferenc pártjához, a DK-hoz (és a jelek szerint nagy szerep vár rá) helyesli az egykulcsos adót (!), a sztrájktörvény megszigorítását, a Munka Törvénykönyve munkásellenes, autoritárius módosítását, egyben helyteleníti a minimálbér adómentessé tételét – nem volt semmi néven nevezendő visszhangja. Nincs olyan elvszerű baloldali ellenzéki közvélemény, amelynek az összefogás pártjai elszámolással vagy legalább magyarázattal tartoznának.

Mindez nem számít.

Az alapvető ellentétnek minden alá van rendelve. Valóban, ha a szintén műveletlenségből származó tárgyi tévedéssel elnevezett ún. kultúrharc két jobboldali vezéregyénisége alapműnek szánt értekezésében^[13] szó szerint úgy definiálja A NŐT, hogy „biológiailag egy lukkal több van rajta, mint rajtunk” (férfiakon) – nem tréfa! – , akkor a kölcsönös tiszteleten, elismerésen alapuló racionális dialógus, úgy látom, lehetetlen.

A jobboldalt ismerjük.

Az ellenzéket nem ismerjük.

Az ellenzék ebben a pillanatban nagyjából azt jelenti, hogy nem Orbán.

A jobboldal pillanatnyilag azt jelenti, hogy nem Európa, nem egyenlőség. De ez is részletesebb, mint amit az ellenzékről tudunk, hiszen ez utóbbinak egy (kisebb) része orbánizmust szeretne Orbán nélkül. Orbánt főleg a korrupció és az arrogancia miatt nem szeretik, de ezek nem politikai terminusok. Mint ahogy a házasságszédelgés és az áruhamisítás se politikai téma, habár helyteleníthető. Igaz, hogy a Mészáros & Mészáros, a KESMA stb. nélkül Orbán nem lenne az, aki, de ez nem is egyszerűen korrupció vagy „biznisz”, hanem az állami vagyon ellenszolgáltatás nélküli kisajátítása politikai és (kisebb mértékben) személyes célokra.

Azt, hogy az Orbán-gyűlölő közönség Orbánt az etnicizmusa miatt gyűlöli, könnyű cáfolni: számtalan a poszt, a topik, a komment, amely Orbánt a cigánysága miatt gyalázza (mellesleg Orbán Viktor és családja nem roma eredetű), Kövér Lászlóval együtt azt fogja rá, hogy kommunista párttag vagy kommunista érzelmű volt (egyik esetben se igaz), hogy külföldi (orosz) ügynök (ez se igaz): magyarán tehát a gyűlölet a struktúrájában megegyezik avval, amit a magyar nyelvű internet szélsőjobboldalán megszokhattunk. Rasszizmus, rágalmak, összeesküvés-elméletek, külföldiügynök-vádak: a szokásos recept.

Újdonság az uszító ellenzéki féknyúz-oldalak, álblogok stb. megjelenése, amelyeknek állítólag jelentékeny szerepük volt az ellenzéki sikerben a helyhatósági választásokon. Az ellenzéki értelmiség előkelően félrenéz (disznóság, de „hasznos”), pedig ez elviselhetetlen.

Az egyetlen eltérés a jobboldal „érzésvilágától” az orientalizmus: az a szemrehányás, hogy Orbán a lúzer Kelettel szövetkezik a kőgazdag Nyugat helyett. Ehhöz jön hozzá Orbán és emberei küllemének vagy táplálkozási szokásainak – a mai baloldalon elfogadhatatlan, anti-píszí – kigúnyolása. Orbán leparasztozása is párhuzamos a baloldal leprolizálásával (mindkettő hagyományos, bár 1919/20 óta sokat durvult). Ezek keverednek össze szervetlenül az immár hagyományos szabadságretorikával, de nemcsak vele.

Összevegyül a demokratikus eszmének a „népi posztmodern” változatával is: „nekem aztán senki ne mondja meg, mit gondoljak!” (És ha valami téveset vagy gonoszat gondol?) Ez mindenképpen a szellemi autonómia és a véleménypluralizmus alpári csonkja, de benne van a személyi függetlenség gondolatának szegényes, ám üdvösen tekintélyellenes maradványa. Ez is valami.

Túl mindezeken: ott kezdődnék a valódi politika, ahol mindez végződik; ám ott már különféle világnézetek és programok, erkölcsi preferenciák és stílusok vannak, ami ellentmond az egységes ellenzék (összefogás) alapvető hipotézisának (azaz minden elv zárójelbe tételének, ameddig Orbán Viktor rendszerét el nem kergethetik). A politika összeomlik, ilyenkor jönnek a Magyarországon szokásos képmutató dumák a „szakmaiságról”, a „civilségről”, a „konkrét helyi föladatokról” stb., ami nem jelent mást, csak azt, hogy nem valljuk be, mit szeretnénk valójában.

A jobboldal ugyanakkor egyre világosabban fejti ki elveit. Egyik befolyásos ideológusa elmondja^[14], hogy az ész helyett a hagyomány az organon, hogy Kant és a fölvilágosodás passzé (ezt már Orbán is említette egyik beszédében), s vele együtt „az önhitt és gőgös moralisták” (ezek lennénk mi) szintúgy. Ez a restauráció, a szentszövetségi reakció (Metternich, Joseph de Maistre) – amely eltemetné az emberi jogokat és általában a természetjogot, alkotmányosságot, joguralmat – hangja, eltéveszthetetlen. A sokadik hadüzenet a liberális és baloldali magyar értelmiségnek, s a nagyágyú is földörgött: Boross Péter volt miniszterelnök, a mostani rezsim legnagyobb tekintélye, Orbán példaképe programot hirdetett.^[15]

Ezt írja: „Egyes felsőoktatási intézményekben terjesztik legintenzívebben ezt a zavaros, értéktagadó, nihilista baloldaliságot, így nem véletlen, hogy éppen az egyetemi centrumoknak helyet adó nagyobb városokban szerepelt a legjobban az ellenzék most ősszel is. Ezeknek a negativista egyetemi, oktatási, kulturális, tudományos viszonyoknak a korrigálását, helyrehozatalát nem mulaszthatja el a jobboldali kormány, mert annak a következő választásokon való szereplés látja a kárát. Másrészt erre kapott felhatalmazást az őt megválasztó tömegektől, több millió magyar állampolgártól, akik joggal várják el a demokratikus közakarat érvényesítését mindenütt, hiszen éppen ezért szavaztak rájuk. Nem szabad szemérmesnek lenni az értéktagadó, nemzetietlen, szélsőségesen radikális baloldali áramlatokkal szemben, mert beláthatatlan következményei lehetnek az egész magyar nemzet jövőjére nézve.”

Tehát a médiák, a CEU, a Magyar Tudományos Akadémia, a múzeumok, a színházak, a műemlékvédelem, a gimnáziumok, a könyvkiadás, a filmgyártás stb. után most az egyetemek-főiskolák következnek. (Az értéktagadó Boross Pétert nem érdekli, hogy a hatályos alkotmány szerint is az állam jelentős része – pl. bíróságok, önkormányzatok, egyetemek – autonóm, a kormánytól független, akkor is, ha a költségvetésnek kell eltartania. Az állam nem egyenlő a végrehajtó hatalommal: leírni naponta ötvenszer.)

Mindez teljes összhangban áll a legszegényebbek ingyenes orvosi kezelésének megtagadásával kisebb tb-adósság esetén is (vagy a fogyatékkal élő gyerekekről gondoskodó szülők járandóságának megkurtításával^[16]), az egykulcsos személyi jövedelemadóval és az ugyancsak egykulcsos és példátlanul csekély társasági adóval – nem szólva a városok költségvetésének bosszúálló korlátozásáról – : itt az uralkodó osztály mindenoldalú támadásával állunk szemben.

Mindennek a liberális médiákban semmi visszhangja, ahol a hatalom meg- vagy visszaszerzésének elvont ürességén (meg egy-egy gyűlölt személy, mint Kövér házelnök lejáratásán) kívül semmi más nem nagyon ragadja meg a szellemeket. (Hasonlóképpen az ellenzékiek egyetlen gondolata se jut el a túloldalra, csak személyeskedés van, főleg fiatal politikusnőkkel szemben: a szimmetria teljes.) És olyan befolyásos és viszonylag jómódú társadalmi csoport, mint az akadémiai-egyetemi értelmiség se képes megvédeni magát vagy akár csak nagyobb zajt csapni. Boross Péter szerint nem érdemes törődni „Brüsszel” reakciójával, ha a jobboldal majd lecsap a fölsőoktatásra; s ebben igaza is van. Az Európai Unió főbb hatalmai egyrészt maguk is orbánizálódnak, másrészt voltaképpen lemondtak a kontinens politikai egységéről, és mindenekelőtt lemondtak Kelet-Közép-Európáról, amely épp oly idegen a Nyugattól, mint volt a KGST és a Varsói Szerződés idején.

A mai magyarországi ellenzék nemcsak ellenfele, hanem utóda is a 2010-ben létrejött orbáni féldiktatúrának, üres hatalomkultusza, végtelenül szűk fókusza, ideológiátlansága és gyatra szellemi színvonala mély rokonságban áll az ellenfél mentalitásával.

A magyar baloldali társadalomtudomány is aggálytalanul használ olyan szélsőjobboldali (és sztálinista) kliséket, mint „a kozmopolita elitek” – amely arra jó, hogy az Amnesty Internationalt és a Médecins sans frontières-t összekeverjék a Volkswagennel és az Amazonnal a szélsőjobboldal örök receptje szerint, nem szólva a terminus szennyezett implikációiról – , semmiféle világnézeti érzékenységnek nincs nyoma.^[17] A zűrzavar persze egyetemes, nemcsak magyarországi, csak nálunk a baloldal történetét illető tudatlanság és az általános tartásnélküliség. Pedig a történeti és elméleti tudásra akkor van a legnagyobb szükség, amikor éleződik a társadalmi konfliktus.