Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Itt van Amerika? Agytrösztök Magyarországon

Az agytrösztök (think tankek) nemcsak az amerikai politika természetes szereplői, de az utóbbi évtizedekben a magyar politika háttérvilágában is egyre több ilyen szervezet bukkant fel. E hazai intézmények jellemzően azonosulnak az amerikai agytrösztök által betöltött funkciókkal, és lehetőségeikhez mérten igyekeznek is betölteni ezt a szerepet a hazai közéletben.

E cikkben az amerikai think tank hagyományok felől indulva mutatom be a magyar agytrösztszféra valóságát és a kettő közötti kapcsolódási pontokat. Elsőként áttekintem azokat a jellemzőket, amelyek alapján egy intézményt besorolhatunk az agytrösztök közé. Ezt követően egy húsz évvel ezelőtt lefolyt magyar politikatudományi agytrösztvita szempontjai alapján vázolom fel a hazai think tankek világának 2019‑es helyzetét. Mivel a legnagyobb szabású magyar agytrösztprojektek kifejezetten politikai szereplőkhöz szorosan kötődő intézményépítési kísérletek voltak, bemutatok három ilyen példát, melyek egyben sok tanulsággal szolgálnak a jelen számára is. Zárásként összegzem azokat a tanulságokat, amelyek az amerikai és a magyar think tank világ közötti hasonlóságokból és különbségekből következnek, különös tekintettel a finanszírozási lehetőségekre, a politikához való viszonyra és az agytrösztök szerepeire.

A tudomány, a média és a politika határmezsgyéin: az agytrösztök szerepei

Az elmúlt száz évben az Egyesült Államokban épült ki a legburjánzóbb agytrösztszféra, a legismertebb, legjobb anyagi lehetőségekkel és legnagyobb befolyással rendelkező think tankek is itt találhatók. Az agytrösztök világát éves szinten áttekintő Global Go To Think Tank Index Report 2018-ról szóló kiadványa több, mint nyolcezer agytrösztöt tart számon világszerte, amelyek közül 1872 az Egyesült Államokban működik. Az amerikai agytrösztök száma nagyságrendileg Európa állományának (2018-ban 2219 intézet) felel meg, az USA és az európai országok pedig együtt a világ agytrösztjeinek felét adják.

Az amerikai intézetek között méretüket és költségvetésüket tekintve hatalmas különbségek vannak: a néhány fős stábbal dolgozó, pár százezer dolláros költségvetésű kisebb műhelyektől kezdve a több száz fős munkatársi gárdával, évi százmillió dollárnál is nagyobb összegből gazdálkodó óriás szervezetekig. A legnagyobbak közül többet is a világ legkomolyabb agytrösztjei között tartanak számon. A 2018‑as globális listán a Brookings Institution végzett az első helyen, és még négy amerikai agytröszt (Carnegie Endowment for International Peace, Center for Strategic and International Studies, Heritage Foundation, RAND Corporation) került az első tízbe (két brit, egy francia, egy belga és egy brazil mellett). További öt amerikai intézet (Wilson Center, Peterson Institute for International Economics, Center for American Progress, Cato Institute, Council on Foreign Relations) található a második tízben.

Az amerikai think tank világról monográfiát jegyző Thomas Medvetz amellett érvel, hogy az elmúlt évszázadban az agytrösztök a politikai gyakorlatot és a politika intellektuális hátterét összekapcsoló kiemelt eszközzé váltak.

Elterjedésükben kulcsszerepet játszott az Egyesült Államok decentralizált és fragmentált politikai rendszere, az európai összehasonlításban gyenge pártok, a fejlett adományozói kultúra és az is, hogy az amerikai média, a közvélemény és a politikusok részéről egyaránt igény mutatkozott a szakértői véleményekre. E nagyon különböző logika szerint működő arénák egyidejű kiszolgálása, a közöttük történő egyensúlyozás a think tankek működésének állandó jellemzője. Medvetz szerint az agytrösztök egyenesen az akadémiai szféra, a politika, az üzlet és a média világainak keverékeként írhatók le.

Donald Abelson értékelésében az agytrösztök elterjedése a rendelkezésre álló túl sok információ kezelésére adott válasz. A think tankek váltak képessé arra, hogy koherens és a közéleti kérdések szempontjából releváns formában rendszerezzék az új tudást, és ez alapján trendeket olvassanak ki és prioritásokat jelöljenek meg. Arra ugyanis, hogy valamilyen szervezettípus közéletileg releváns formába terelje az akadémiai tudást, egyszerre van kereslet az újságírók, a politikai trendek iránt érdeklődő állampolgárok és a döntéshozók részéről. A méret, a pénzügyi lehetőségek, az ideológiai orientáció, a specializáció iránya, valamint a politikai szereplőkkel fenntartott kapcsolatok szorossága terén mutatkozó hatalmas különbségek miatt a think tankek pontos intézményi definíció szerinti leírása nehéz feladat, de abban minden fontosabb szerző egyetért, hogy a hídszerep, a tudás és a hatalom, a tudomány és a politikacsinálás közötti közvetítés összeköti a szféra szereplőit. A think tank kifejezés alkalmasabb egy jól körülírható funkció, mintsem egy jellegzetes intézményi felállás leírására. Az igazi kérdés az, hogy melyik intézet mire helyezi a hangsúlyt: új kutatási eredmények létrehozására, a közbeszéd befolyásolására vagy a döntéshozók meggyőzésére? Ezek a tevékenységek az agytrösztszférában persze nem egymást kizáró tevékenységek, hanem adott esetben ugyanazon intézetben egyszerre meglévő feladatok.

Az agytrösztök persze nemcsak kutatnak, elemeznek, tanácsot adnak és interpretálják a médiában a főbb folyamatokat, hanem rekrutációs szerepet is betöltenek a pártok és a kormányok felé.

Nemcsak a tudás, hanem az emberek áramlását (revolving door) is segítik a tudomány, a politika és a média között.

Ebből következően nemcsak a finanszírozási lehetőségek, hanem a munkatársi összetétel terén is nagy változásokat hozhatnak a kormányváltások az intézetek életében. Az agytrösztök ideológiai orientációjával egyező kormányzás idején „kiürülhetnek” intézetek, és felszívja a kormányzati munka a legjobb szakértőket, míg ellenzéki időszakokban számos, kormányzati tapasztalattal rendelkező szereplő is a think tank szférában találhatja meg új helyét.

Régi vitatéma az agytrösztökkel kapcsolatban, hogy függetlennek kell-e lenniük, és ha igen, akkor miben áll ennek a függetlenségnek a természete. A szakmai konszenzus abba az irányba tart, hogy a teljes anyagi és politikai függetlenség nem lehet egy működőképes think tank-definíció része, mivel az a világ agytrösztként működő szervezeteinek túlnyomó többségét kizárná. Fontos hozzátenni, hogy az intézetek nem is lehetnek egyszerre mindentől függetlenek, miközben még hatást is gyakorolnak a politikai és közpolitikai folyamatokra. A szakmai minőségre és a politikai hatásra egyaránt kényes szervezeteknek meg kell találni az egyensúlyt, hogy kapcsolatban is legyenek politikai szereplőkkel, de egyben fenn is tartsák azt a távolságot, ami ahhoz szükséges, hogy kutatásaik integritását ne fenyegesse veszély.

Az agytrösztök a magyar politikában

A magyar politikatudományba a kilencvenes évek végén érkezett meg a fogalom: a Politikatudományi Szemlében egy éven keresztül zajlott szakmai vita arról, hogy az akkori magyar valóság, a politika háttérvilágának szakértői leképeződése mennyire írható le az agytrösztösödés amerikai kategóriájával. A vitát 1998-ban elindító Csizmadia Ervin egyenesen amellett érvelt, hogy a Fidesz szellemi holdudvarában létrejött agytrösztök kulcsszerepet játszottak abban, hogy a párt koalíciós partnereivel közösen győztesen került ki az 1998‑as parlamenti választásokból. Csizmadia szerint a Fidesz körüli agytrösztök nemcsak a kormányzati munkára való felkészülést szolgálták, hanem abban is volt szerepük, hogy négyéves munkával a jobboldali pártoknak kedvezőbb irányba tudták alakítani a közhangulatot.

A vitaindító cikket sok kritika érte a terminológiai lazaság, a fideszes háttérvilág hatásának túlértékelése, valamint az angolszász jobboldali agytrösztök fejlődési trendjei és a Fidesz építkezése közötti párhuzamok erőltetettsége okán. „Többen kritizálnak azért, mert ahová nézek, mindenütt agytrösztöt akarok látni” – írta a vitát elindító szerző a magyar politikatudományi agytrösztvitát lezáró válaszcikkében. Húsz év távlatából megállapítható, hogy volt ebben igazság (a Századvég mellett például az előzőekben leírt think tank funkciók közül szinte semmit nem teljesítő Professzorok Batthyány Köre is az agytrösztök közé került), de az tagadhatatlan, hogy a vita egy olyan hazai trendre hívta fel a figyelmet, amelyet a politikatudomány addig használt fogalmaival nem lehetett leírni. Ez pedig a hazai jobboldal intézményesedése, szellemi-ideológiai támogató világának professzionálisabb megszervezése volt.

A magyar agytrösztszféráról 2019-ben elmondható, hogy két különböző világból áll. A jobboldalon kevés, de nagy költségvetésű háttérintézet végzi munkáját – miközben méretüket tekintve ezek sem mérhetők akár csak a közepes amerikai agytrösztökhöz sem –, amelyek bizton számíthatnak a nagy összegű kormányzati megbízásokra (a G. Fodor Gábor irányításával működő Századvég mellett érdemes e kategóriában a 2006-os alapítása óta Mráz Ágoston Sámuel által vezetett Nézőpont Intézetet és a 2013-ban indult Alapjogokért Központot kiemelni – utóbbi élén a kormányzati médiakonglomerátumot is felügyelő Szánthó Miklós áll). Ezzel szemben az ellenzéki orientációjú világban a műhelyek évi néhány tízmillió forintból gazdálkodnak, aminek fényében közéleti jelenlétük, kutatási eredményeik médiabeli reprezentációja erőn felüli teljesítménynek tekinthető. Az ellenzéki think tank világot 2019-ben jellemzően a 2010‑es kormányváltás előtt alapított intézetek alkotják. Ide tartozik többek között a 2001-ben indult Political Capital (Somogyi Zoltán és Szabados Krisztián alapította, igazgatója Krekó Péter), a 2007-ben létrehozott Republikon Intézet (vezető alakjai az utóbbi bő évtizedben Horn Gábor és Tóth Csaba voltak), a 2008-ban induló Policy Solutions (melynek e sorok szerzője mellett Boros Tamás volt az alapítója), a 2010-ben felállt Policy Agenda (Kiss Ambrus, Krausz Péter), valamint a működését 2011-ben megkezdő IDEA Intézet (amely Böcskei Balázs nevéhez kapcsolódik).

Az elmúlt két évtized intézetalapítási története megerősítette, hogy a magyar politikában és közéletben is kialakult az igény az alkalmazott társadalomtudományi eredményeket gyártó (vagy felhasználó), azokat a nyilvánosság és a politikai döntéshozók felé közvetítő cégekre.

Az amerikai trendekhez hasonlóan Magyarországon is megjelentek olyan funkciók a politikában, amelyeket a pártok vagy miniszteri apparátusok nem tudtak vagy nem akartak ellátni, továbbá a politikai szereplők számára egyre fontosabbá vált a napirend és a közvélemény formálása.

A hazai politika professzionalizálódása szempontjából ez egy fontos folyamat volt. Az ideológiai és a döntés-előkészítő munka mellett felértékelődött a közéleti diskurzusban való szakértői részvétel, és az idők folyamán egyre erősebben jelent meg a hazai intézetek között a hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájából eredő politikai aktivista (advocacy) felfogás is.

A kilencvenes évek végén született reflexiók abban is egyetértettek, hogy a politikai akarat hiányánál nagyobb probléma a tőkehiány, az, hogy a politikai szereplőknek nincsenek kellő anyagi eszközeik háttérintézmények alapítására és fenntartására (bár ezen a helyzeten valamelyest változtatott a német mintára 2003-ban létrehozott magyar pártalapítványi rendszer).

A 2010‑es évek ellenzéki világára ez kétségkívül továbbra is igaz, az Orbán-kormányhoz kötődő agytrösztökre ugyanakkor már nyilvánvalóan nem. Fontos ennek kapcsán hangsúlyozni, hogy a kilencvenes évektől kezdve a politikai széljárás változása más-más szerepbe hozta a különböző szereplőket. A magyar intézetek lehetőségeiben és mozgásterében éles különbséget hoztak a „kormányzati” és az „ellenzéki” időszakok. Mint a következő részben bemutatom, a szocialista támogatású kormányok idején nyílt lehetőség ambiciózus progresszív agytrösztprojekt beindítására, az Orbán-kormányok idején pedig a jobboldali orientációjú intézetek kerültek az ellenzéki periódusokhoz képest összehasonlíthatatlanul jobb helyzetbe.

A magyar politika háttérvilágában mindenkor igaznak bizonyult továbbá, hogy azoknak az intézeteknek van a legjobb lehetőségük a szervezeti építkezésre, amelyek a pártokkal vagy egyes politikai szereplőkkel kifejezetten szoros kapcsolatban vannak. Az amerikai viszonyokhoz hasonlóan a hazai helyzetben is igaz, hogy az autonómia nem abszolút, hanem relatív fogalom, és a magyar kontextusban az a tapasztalat, hogy jellemzően azon intézetek rendelkeztek a legnagyobb erőforrásokkal az elmúlt két évtizedben, amelyek esetében egyes politikai szereplők joggal tekinthették az agytrösztök működését a saját politikai projektjük részének.

Ahogy a hvg.hu ágazati összesítése is rámutatott, tartósan csak azok tudnak nagy költségvetésből dolgozni, amelyek állami megrendelést kapnak, vagy a pártjuk, esetleg annak alapítványa révén közpénzhez jutnak.

A 2010 utáni ellenzéki világban így futhatott fel egy ideig a Jobbik pártalapítványa által finanszírozott Iránytű Intézet, amely aztán a 2018‑as választások után, a párt szűkös anyagi lehetőségei miatt, szinte egyik napról a másikra minimalizálta aktivitását. A baloldali és liberális szféra érdekessége, hogy a pártok és az intézetek között ugyan léteznek kapcsolatok (ezek erőssége intézetenként eltérő), de olyan szoros szimbiózis, kizárólagos kapcsolat nincs egy-egy szereplővel, mint a jobboldalon. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ellenzéki intézetek a hazai és nemzetközi forrásdiverzifikációra fordított extra figyelem nélkül nem is tudnának létezni.

A magyar viszonyok között tehát a politikai szereplőkhöz való viszony – és annak szorossága – alapjaiban határozza meg az intézetek lehetőségeit. A következőkben három olyan példát ismertetek részletesebben, amelyek esetében a kötelék a politikai szereplők és az agytrösztök között kifejezetten szorosnak (volt) mondható, és ez a kapcsolat hazai viszonylatban nagyobb szabású intézményépítési kísérleteket tett lehetővé.

Agytrösztépítési kísérletek jobboldalon és baloldalon

Századvég

A magyar jobboldal máig legnagyobb hatású agytrösztje 1993-ban jött létre. Az intézet profilját, tevékenységi körét érdemben inspirálták az alapító-elnök Stumpf István korábbi amerikai tanulmányútjai. Az amerikai intézményekben eltöltött ösztöndíjas időszak nagy hatással volt később az agytröszt képzési szárnya, a Századvég Politikai Iskola gyakorlatorientált oktatási programjára is. A Századvég nagy hangsúlyt fektet arra, hogy elemzői a nyilvánosságban is rendszeresen jelen legyenek, aktívan alakítsák a közbeszédet. A tevékenységi kör fontos része továbbá kezdetektől a könyvek és folyóiratok kiadása (a Századvég folyóirat már jóval az agytröszt indulása, sőt szakkollégiumi kiadványként már a rendszerváltás előtt elindult, a Nemzeti Érdek pedig 2007, illetve 2012‑es újraindítása óta szerepel az intézet kiadványai között).

A nemzetközi kapcsolatok terén érdemes kiemelni a Magyarországgal kapcsolatos kedvezőbb kép kialakítása érdekében végzett amerikai lobbizást. 2014-től kezdve folytatott az Egyesült Államok kongresszusában lobbimunkát Connie Mack és szakértői csoportja a magyar kormánynak. Feladata „egy közvetlen kommunikációs csatorna biztosítása az amerikai média és döntéshozók, illetve a kormány között”, amire a Századvég szerződött az amerikai politikus cégével. Az, hogy a Századvég képes volt milliárdos lobbiszerződést kötni egy amerikai partnerrel, jól jelzi, hogy 2010 után milyen lehetőségek nyíltak meg a cégcsoport előtt.

Egy 2016-os összesítés szerint hat év alatt a Századvég-csoport több mint 12 milliárd forint értékben nyert közbeszerzést, és a kormányzati megbízások terén a jó széria azóta is tart. A Századvég 2010 utáni vezetői büszkék is kormányzati befolyásukra, előfordult, hogy „gondolatminisztériumként” vagy a magyar politikai háttérvilág „Prezijeként” hivatkoztak magukra.

A kutatás, a tanácsadás és a napirendformálás mellett a Századvég a politikai utánpótlásképzésben is szerepet játszik. Számos esetben előfordult, hogy a cégcsoport vezető munkatársai kormányzati szerepet kaptak. Stumpf István kancelláriaminisztersége mellett többek között ilyen példa volt Giró-Szász András szerepvállalása a Miniszterelnökség kormányzati kommunikációért felelős államtitkáraként, Orbán Balázs megbízatása a Miniszterelnökség parlamenti államtitkáraként, Kumin Ferenc helyettes államtitkári és New York-i főkonzuli kinevezései, vagy Szalay-Bobrovniczky Kristóf londoni nagyköveti kiküldetése.

Demos Magyarország

A 2000‑es évek közismert progresszív, illetve liberális politikai tanácsadóira (Braun Róbert, Dessewffy Tibor, Gál J. Zoltán, Keszthelyi András, Szigetvári Viktor) nagy hatást gyakorolt a brit Munkáspárt Tony Blair által vezetett megújulási projektje mellett az amerikai Demokrata Párt kilencvenes évekbeli politikája is. A Clinton-éra politikai pozicionálása, a Clinton kampányközpont (War Room) működése az 1992‑es elnökválasztási kampányban, valamint általában a demokratákhoz közeli tanácsadói és agytrösztvilág inspirációként szolgált a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok idején.

Az angolszász progresszív baloldal által megihletve indította el a Demos Magyarországot Dessewffy Tibor 2005-ben. Az intézmény együttműködési szerződéssel kapcsolódott a brit Demoshoz, de valójában önálló magyar intézményként működött. A magyar Demos azt tűzte ki célul, hogy a tudományos élet és a politikai döntéshozók között hídszerepet betöltve a társadalmi, gazdasági és politikai viszonyaihoz illeszkedő új módszereket, közpolitikai megoldásokat dolgozzon ki. Egyszerre tekintette feladatának, hogy a politikai döntéshozók számára tudományos háttérkutatást végezzen, illetve hogy gondolatébresztő megközelítésekkel formálja a magyar közbeszédet a társadalmat érintő fontosabb kérdésekben (e sorok szerzője korábban a Demos munkatársaként is dolgozott).

A Demos ötéves fennállása során az első feladatkört a Gyurcsány-kormányokat segítő háttérintézményként betöltötte, a nyilvánosságra azonban már jóval kisebb hatást gyakorolt. A hangsúly a kormányzati háttérmunka segítésén és a hosszabb távú stratégiai kihívásokra adott közpolitikai kutatásokon volt. Talán ennek is tudható be, hogy a Demosra keresve ma az intézmény vezetőjével készült néhány interjún kívül nem sok találat mutat a progresszív baloldali agytröszt korabeli projektjeire.

A rendszerváltás utáni harminc évben a baloldali és liberális háttérvilágban a Demos előtt nyíltak meg a leginkább azok az anyagi lehetőségek, amelyek lehetővé tették volna egy hosszú távon is működőképes, széles tevékenységi körű agytröszt felépülését (itt persze nem a 2010 utáni Századvég milliárdos hátterére, hanem a százmilliós kategóriára kell gondolni). Valóban „az üvöltő hiány hozta létre”, és néhány évig úgy tűnt, hogy fontos referenciaponttá válhat a szervezet a baloldali-liberális blokkon belül. Az akkori ambíciókat jól illusztrálja, hogy a Demos könyvsorozatot indított a Napvilág Kiadóval a kortárs baloldali szerzők (Anthony Giddens, George Lakoff, Patrick Diamond) gondolatainak hazai elterjesztése érdekében, valamint 2006 és 2008 között saját folyóiratot adott ki (Progresszív Politika). A politikai utánpótlásképzésre is történt kísérlet: 2006-ot követően két évfolyam erejéig politikai iskola is működött a Demos jóvoltából. A hosszú távú terveket azonban felülírta az intézet túlzott kötődése az akkori miniszterelnökhöz, aminek következményeként Gyurcsány Ferenc 2009‑es lemondása után fél évvel a Demos is befejezte működését.

Haza és Haladás

Bajnai Gordon volt miniszterelnök 2011-ben alapította meg a Haza és Haladás Alapítványt, amely önmagát olyan szakpolitikai műhelyként határozta meg, amely tanulmányokkal befolyásolja a közhatalomra pályázó politikai szervezetek gondolkodását.

A Haza és Haladás valóban végzett számottevő szakmai munkát – ilyen volt a mélyszegénység csökkentéséhez szükséges új szakpolitikai eszközök kidolgozása vagy az új választási rendszer elemzése –, de legalább ilyen fontos funkciója volt, hogy közös platformot adjon a korábbi Bajnai-kormány tagjainak és szakértői gárdájának.

Ez a „government in waiting” funkció ellenzéki években az amerikai agytrösztök esetében sem ritka.

A Haza és Haladás olyan agytröszt volt, amely kifejezetten a választási és a későbbi kormányzásra való felkészüléshez gyártott elemzéseket és közpolitikai javaslatokat. Nem is aspirált a Századvég vagy a Demos széles körű tevékenységi körére, nem adott ki könyveket, nem indított folyóiratot vagy képzési programot. Szakpolitikai publikációi, konferenciái mellett rendszeres blogbejegyzésekkel kívánt hozzájárulni a legfontosabb kérdések higgadt és szakszerű megvitatásához.

A Haza és Haladásnak az inspiráción túl is igen szoros kapcsolata alakult ki az egyik legnevesebb progresszív amerikai agytröszttel, a Center for American Progress-szel (CAP). Bajnai alapítványa maga hozta nyilvánosságra azokat a pénzügyi összesítéseket, amelyekből a magyar közvélemény számára is kiderült, hogy az amerikai demokratákhoz igen közel álló CAP a Haza és Haladás Alapítvány legjelentősebb támogatója. Ezek szerint a Center for American Progress 2011-ben 63 millió, 2012-ben 50 millió forinttal támogatta a Haza és Haladás működését. Ez nem kerülte el a kormánypárti sajtó figyelmét sem, amely Bajnai visszatérése miatt amúgy is nagyítóval kereste a támadási pontokat. A Haza és Haladás amerikai kapcsolatai és támogatásai így már 2014-ben a Fidesz „sorosozó” kampányának részei lettek.

A centrista-technokrata agytröszt működésének kifutását a Demoshoz hasonlóan szintén a személyhez kötöttség határozta meg. Bajnai Gordon politikai projektjének elbukásával és a volt miniszterelnök visszavonulásával az agytrösztprojekt is zátonyra futott, és a 2014–2018‑as ciklusban Bajnai korábbi pártja, az Együtt már ezen intézmény támogatása nélkül folytatta útját.

Összegzés

Az amerikai think tankek működése modellként szolgált a hazai úttörő jobboldali és baloldali agytrösztprojekteknél egyaránt. A magyar viszonyok tanulsága ugyanakkor, hogy az agytrösztépítési projektek jórészt a politikai széljáráson múlnak: éles különbségek vannak az intézetek kormányzati és ellenzéki időszakokban meglevő lehetőségei között. Hozzá kell tenni, hogy egy think tank még kiszolgáltatottabb, ha egy konkrét politikai személyiséghez kötődik, így ugyanis amilyen gyors lehet a felemelkedés és az intézményi megerősödés, olyan gyors lehet a bukás is az adott politikus karrierjének hanyatlásakor (erre jó példa a Demos Magyarország, a Haza és Haladás, illetve az Iránytű Intézet története is).

A jobboldali agytrösztök kötődése a Fideszhez jóval erősebb, mint a baloldali és liberális intézetek kapcsolata az ellenzék pártjaival. A jobboldali intézetek és a jobboldal vezető pártja közötti viszony szorossága ellenzéki időszakban is lehetővé tette a meglévő műhelyek fenntartását (lásd a Századvég példáját) és a további intézményépítést (Nézőpont) is, az Orbán-kormány hivatalba lépése után pedig addig nem látott prosperitás lehetőségei nyíltak meg a kormány politikáját támogató agytrösztök előtt.

A magyar agytrösztökre is igaz, hogy tevékenységük magját a kutatás, az elemzés, a médiaszereplés és a tanácsadás adja. Politikai rekrutációs szerepüket tekintve viszont egyelőre nagy különbségek vannak a jobboldal és az ellenzék között. Az Orbán-kormány idején a gyakorlatban is működő mobilitási csatornává váltak a Fideszhez közeli intézetek. Számos think tank-munkatárs vállalt a későbbiekben kormányzati, akár politikusi szerepet, és arra is voltak példák, hogy a politikai szerepvállalás után visszavezetett az útjuk az intézetek világába.

Ami a baloldali-liberális szcénát illeti, ennek már jóval kisebb hagyománya van. Már 2010 előtt sem volt gyakori, hogy a kutatói-elemzői háttérből váljon valaki politikussá, a Fidesz újbóli hatalomra jutása után pedig inkább a kiszállásra, az intézeti világ elhagyására vannak példák szép számmal, kevésbé arra, hogy a think tankben végzett munka után a politikusi szerep következzen. Mindemellett az intézményileg alulfejlett ellenzéki agytrösztszféra azt a védőháló szerepet sem tölti be, amelyet Amerikában – ritka kivételnek számít, ha valaki a politikai szerepvállalás után a háttérintézeti világban folytatja munkáját.

Az ellenzéki pártok és agytrösztök kapcsolatáról – szemben a jobboldali intézetek Fideszhez való szoros kötődésével – általánosságban elmondható: azért léteznek ezek a műhelyek, mert nem egy lapra tettek fel mindent, nem kötötték sorsukat egy-egy politikus vagy párt sikerességéhez, és kellő mértékben diverzifikálták forrásaikat.

Összességében kijelenthető, hogy az agytröszt funkciót betölteni képes intézmények a magyar politikában is jelen vannak, és jelenlétük az utóbbi két évtizedben sokat erősödött, mind a számukat, mind a médiabeli szerepüket tekintve. Annak ellenére, hogy a magyar think tankek jobban ki vannak téve a politikai erőviszonyok változásának, mint a jelentősebb amerikai szervezetek, biztosnak tűnik, hogy a tudományos kutatás, a média és a politika határmezsgyéin tevékenykedő szerep tartósan a magyar politika része marad. A különböző logikájú területek közötti közvetítő szerep érték, és az agytrösztök az utóbbi húsz évben Magyarországon is képesnek bizonyultak arra, hogy mindhárom aréna számára értékes tartalmat állítsanak elő.

A szerző politológus, a Policy Solutions igazgatója, a TK Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

Ez a cikk a Sebők Miklós és Böcskei Balázs szerkesztésében, az Athenaeum Kiadó gondozásában készült Itt van Amerika – Az amerikai politika hatása Magyarországon című kötetben megjelent írás szerkesztett verziója.

Címlapkép: kivágás a Hír TV műsorából