Európában egyesegyedül Orbán Viktor magyar miniszterelnök helyesli Erdoğan török államának szíriai véres agresszióját.

Erdoğan ellen fölsorakozik mindenki: Európa, az árulás (csapatkivonás) után az Egyesült Államok, a Brit Nemzetközösség államai, Oroszország, Irán, Izrael, Szaúd-Arábia. A türk államok azonban támogatják: a posztszovjet közép-ázsiai zsarnokságok meg a türk jellegű, nyelvű, népességű és kultúrájú Magyarország – amennyiben Orbán miniszterelnök és Kásler miniszter őstörténeti és nyelvtörténeti állásfoglalása kötelező. (Erdoğan hadjárata ezért lehetséges, mert Európát a menekültekkel zsarolja: erről kiváló cikket közölt a Mércén Kapelner Zsolt, amelynek – ritkaság! – minden szavával egyetértek.)

Orbán úr láthatólag kiválóan érezte magát a posztszovjet diktátorok társaságában, szeretettel idézte föl, hogy Nurszultan Nazarbajev (volt?) kazahsztáni elnök egyben kun kapitány, ekkor a kunokat a magyar miniszterelnök az orosz történetírásban elterjedt „kipcsák” szóval nevezte meg. Mindannyiunkban van kipcsák vér, így a magyarországi államvezető. A hazánk által kitüntetett figyelemben részesített keleti keresztyénség – az örmények pl. – iránt a baltás gyilkosságig elmenően gyöngéd érzelmekkel viseltető azeri rezsim ugyanebből az alkalomból (a türk népek csúcstalálkozóján) kitüntette Szijjártó külügyminiszter urat, aminek Ramil Safarov vezérőrnagy bizonyára nagyon örül. (Ez az a muszlim Azerbajdzsán, amely államterületén a késő ókortól kezdve minden keresztyén emléket és régészeti leletet, fönnmaradó templomot és sírt lebont, porrá tör, rombol, megsemmisít, betemet, elrejt, szétzúz.)

Azt pedig, hogy Orbán, Szijjártó és a magyarországi kormányzat helyesli és támogatja a török fegyveres erők kurdellenes hadjáratát Szíriában, szívből megköszönte Erdoğan elnök, a nemzetközi élet másik páriája/hőse. Orbán úr mellesleg EU-tagságot fog kieszközölni Törökországnak és Azerbajdzsánnak, ha megszerzi az Európai Bizottság bővítési tárcáját (érdekes gondolat, hogy az EU bővítési politikáját szerinte Budapestről irányítják majd).

Akármilyen szörnyűséges is ez, akármennyire megalázó, a dolognak nem pusztán, nem is elsősorban nemzetközi aspektusai vannak. A türk csúcstalálkozóval egy időben nyílt meg a Kásler Miklós miniszter patronálta kiállítás (Attila örökösei: a hunoktól az Árpád-házig) a Természettudományi Múzeumban (nyilván azért nem a Nemzeti Múzeumban vagy a Néprajzi Múzeumban, mert ott történész szakemberek is dolgoznak), amely a kásleri szellemben a finnugor nyelvrokonságot genetikai kérdésként kezeli a szokott délibábos babonáknak megfelelően, és merészen állást foglal a hun eredetlegenda mellett.

Mi ez a hun-türk-kipcsák őrület?

Azon kívül, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök jelzi híveinek, hogy ő keleten nőtt törzsöke fájának („Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak”, Kölcsey: Töredék, 1831, ezt írta Kölcsey, az egyik legnagyobb magyar liberális, igen), de nem annyira romantikusan, mint amennyire a lehető legkorszerűbb Európa-ellenesség hangulatában.

A múltkor ki is jelentette arrafelé, talán Türkmenisztánban, hogy ott inkább otthon érzi magát, mint Nyugat-Európában – már amennyire valaki a nyugati és keleti kormányok katonailag biztosított vendégházaiban otthon érezheti magát, hiszen Orbán úr épp oly kevéssé járhat üzbég teázóba, mint párizsi kávéházba. Nyilván harminc éve nem sétált már semmilyen utcán úgy egymagában, testőrség nélkül. Mit tudhat a világról? Rejtély.

Ámde a törökségi népekkel (ahogyan valaha nevezték őket) való szellemrokonság mítosza történeti képződmény, és ennek a forrásairól kell beszámolnunk röviden ahhoz, hogy az országot a minapi megrendülés ellenére többséggel, habár bizonytalankodó többséggel vezető (szélső)jobboldal kissé kócos eszméit jobban megérthessük.

Előbb hasonlatot vagy analógiát keresünk hozzá.

A francia jobboldal történeti tipológiáját René Rémond klasszikus műve (Les Droites en France, 1954, kieg., bőv., jav., átdolg. kiad. 1982, több utánnyomás) állította föl. Rémond, akit a francia politika- és történettudomány egyik legnagyobb alakja – maga is konzervatív katolikus –, azt tartja, hogy minden változás és később rárakódott réteg ellenére, kinyomozhatóan három fő típusa van a francia jobboldalnak:

1. Az ellenforradalmi jobboldal, amelynek fő forrása a Bourbon-restaurációs legitimizmus: ez nem fogadja el (máig) a „sátáni” francia forradalom utáni viszonyokat. Legtipikusabb képviselője Joseph de Maistre (vö. Isaiah Berlin: „Joseph de Maistre and the Origin of Fascism”, 1960, nyomtatásban először a szerző esszékötetében: The Crooked Timber of Humanity, 1990), tőle származik a híres gnóma: „le rétablissement de la monarchie qu’on appelle contre-révolution, ne sera point une révolution contraire, mais le contraire de la révolution”, azaz: „a királyság visszaállítását nevezik ellenforradalomnak, ez azonban nem lesz ellenző forradalom, hanem a forradalom ellenkezője”. Innen ered a fasizmus (különösen a latin, „katolikus” fasizmus) alapeszméje, az „újjászületés”, azaz nem pusztán visszatérés vagy pláne új kezdet, hanem a nagy Georges Dumézil (ld. kül. Mitra-Varuna, 1948) által megállapított indoeurópai (árja) szociális szentháromság (papság, harcoló nemesség, dolgozók) – a vérségen alapuló rendiség (de vö. Louis Dumont: Homo hierarchicus, 1966, átdolg., bőv. ang. ford. 1980) – győzelme az egyenlőség fölött. (Vö. Ernst Nolte: A fasizmus korszaka, 1963, magyarul 2003, I. fej.)
2. Az „orléanista” jobboldal, amely a Lajos Fülöp-féle „júliusi” (1830) ún. polgárkirályság antidemokratikus liberalizmusát jelenti, a nagypolgárság (különösen az haute finance) szövetségét a dinasztiával, a hadsereggel, az arisztokráciával a már akkor fölrémlő szocialista veszedelemmel szemben, korlátozott parlamentarizmussal, szűken egyéni szabadságjogokkal, piaci uralommal és a hagyományos uralkodó rétegek politikai és kulturális előjogaival. Természetesen ennek volt az utóda a gaullizmustól elforduló Valéry Giscard d’Estaing arisztokratikus-reakciós liberalizmusa. (Ld. erről Pierre Rosanvallon Le Moment Guizot c. munkáját [1985], a modern francia történetírás e remekét, kül. a VII. és VIII. fej.)
3. A bonapartista jobboldal, amely a rendőrállam, a közigazgatás, a hadsereg, az államcélok szolgálatába állított tudomány, a gyarmatosítás, Franciaország kontinentális fölénye, az elvakult állampatriotizmus (grandeur, gloire) politikáját jelenti; van ennek rekatolizált (de Gaulle) változata és szekuláris (laïque) változata (Mitterrand, Macron), de az összes verzióban erős a technika és a fejlődés pozitivista, az „érdekegyesítés” ún. szociálharmonista, népjóléti-represszív ideológiája. Erről még mindig Marx híres munkája (1852) a legjobb forrás, krit. kiad.: Der achtzehnte Brumaire des Louis Bonaparte, kommentár: Hauke Brunkhorst, 2016. Máskülönben másutt is volt eset rá, hogy a jobboldal terjesztette ki a választójogot, és nem kényszerből, mint Disraeli 1867-ben a második reformtörvénnyel, vö. Gertrude Himmelfarb: Victorian Minds, 1968, 1995, XIII. fej. Innen származik a „tömegdemokrácia” kezdetben liberális elitista (majd fasiszta) szemrehányása a konzervatívok és szocialisták összefogása miatt – a fejük fölött.

Rémond elméletét bírálta a francia jobboldal másik nagy történetírója, Zeev Sternhell (Ni droite ni gauche: L’Idéologie fasciste en France, 1983, jav., bőv., átdolg. kiad. 1987, számos utánnyomás, fordítás), aki szerint legalább a Boulanger tábornok-féle populista-nacionalista puccsizmus (mindhárom jobboldali irányzat támogatásával, az Orléans-ház és a száműzött Napóleon herceg pénzadományaival; bonyolult história, 1889) óta a tömegpolitika (általános választójog követelése, munkásmozgalom, tömegsajtó, népszavazások, népjóléti intézkedések, tankötelezettség) megváltoztatta a jobboldal jellegét, amelyben összeolvadt a három fő irányzat, amelyet 1968-ig mindenekelőtt a szocialistaellenesség, az antiszemitizmus és a kolonializmus dominált. (Miközben fönnmaradtak a restaurációs, ellenforradalmi tradíciók is, amelyek intenzív életre kaptak a német megszállás [1941-44] alatt.)

Bár a magyar jobboldal története nem oszlik ennyire világosan elhatárolható hagyományokra, azért elkülöníthetők benne a főbb áramlatok.

1848 után a főleg főúri és klerikális Habsburg-legitimizmus (a magyar szélső konzervatizmus eredeti formája) végzetesen meggyöngült, és soha nem játszott ezután komolyabb szerepet, kivéve a tisztikarban – amely kimaradt a magyar és Habsburg-birodalmi politikából a Monarchia fölbomlásáig, ill. a politikai katolicizmus némely igen szűk köreiben –, ezért erre nem kell tekintettel lennünk. (A Trianon utáni legitimizmus más dolog.)

Az igazi modern magyar jobboldal tulajdonképpen a ’48-as és ’67-es parlamenti pártszerűségek de facto fúziójával (Tisza Kálmán szögre akasztja a bihari pontokat) jön létre, amely leginkább az „orléanista” verzióra emlékeztet a följebbiek közül: a domináns nagybirtokos arisztokrácia és középnemesség liberális a jogállami modernizáció és a polgárság fokozatos befogadása, a tőkés gazdálkodás elismerése tekintetében (ez egyben a nagy panamák kora, mint mindenütt Európában), ám élesen egyenlőségellenes és antipopuláris.

A hadsereg és a csendőrség segítségével tartja féken a nyomorgó parasztságot és a bontakozó szociáldemokrata munkásmozgalmat, erőteljes cenzúrát gyakorol az antimonarchista és szocialista sajtó fölött, brutálisan elnyomja a nemzetiségi mozgalmakat (amelyek ekkoriban főleg csak kulturális jogokra, autonómiára törekszenek, pedig „a nemzetiségek” együttesen többségben vannak a magyar anyanyelvű lakossággal szemben), oktatást, kultúrát, sajtót. Ugyanakkor féken tartja az antiszemitizmust, amely egyrészt a függetlenségi párt szélén jelentkezik (Bartha Miklós stb.), másrészt az osztrák keresztyénszociális-prefasiszta városi erők hatása alatt álló katolikus pártmozgalmakban és diákegyesületekben. (Fölöttébb antiszemiták a nemzetiségi mozgalmak is, különösen a román, vö. Octavian Goga, Ion Slavici, Liviu Rebreanu írásaival.)

Ekkor alakul ki a magyar jobboldalra jellemző demográfiai pánik – a nemzetiségek és a zsidók szaporodása miatti aggodalom: „kisebbség leszünk a saját hazánkban”, a főleg a magyar parasztság és középosztály körében terjedő egyke és a kivándorlás miatti félelem: „nemzethalál” – és a polgári baloldal (értelmiségi radikalizmus: Ady, Jászi, Nyugat, Huszadik Század), illetve a szociáldemokrácia „idegenszívű” kozmopolitizmussal való megvádolása, amelyet minden nyugatos modernizmusra (pl. a modern tudományra és művészetre) is kiterjesztenek. (Ne feledjük, a liberalizmus ekkoriban már és még jobboldali, a kései Deák-párti, ’67-es elit világnézete. Innen származik – máig – a magyar liberálisok egy részének lenéző ellenszenve a szláv és balkáni népek iránt, az egykori represszív nemzetiségi politika tudattalan következményeként.)

A föltörekvő alsó rétegek (az 1945-ig „idegennek” érzékelt, nemzetiségileg csakugyan vegyes, sokáig elsősorban német, szlovák, szerbhorvát nyelvű proletariátus és a társadalomellenes vak, éjszakai, sötét erőnek érzékelt, nagy mértékben írástudatlan, éhező parasztság) és a föltörekvő nemzetiségek miatti szorongás alakította a radikalizálódó magyar jobboldal világszemléletét.

A minta itt is (mint általában) nyugati volt: Franciaországban régóta elterjedt volt a büszke frank nemesség és az alázatos gall parasztság, Angliában a harcias normann nemesség és a „házias” szász közrendűek kontrasztjának történeti mítosza (a XIX. század utolsó harmadában már az alakuló modern fajelmélethez is alkalmazkodva). Magyarországon a vitéz „törökös” nemesség és a földet túró, hosszútűrő finnugor jobbágyság (képzeletbeli) viszonya volt a mítosz alapeleme. (Teljesen a francia minta nyomán.)

A „törökségi” eredet, a hun legenda és hasonlók – megtámogatva a romantikus, modernség- és nyugatellenes nosztalgiák történet- és néprajztudományi lecsapódásától – arra szolgáltak, hogy az egyenlőség problémája (az 1880-as évektől az első világháborúig az általános választójog kérdése állott a politika középpontjában, amely nálunk egyben nemzetiségi kérdés volt, hiszen tisztességes választási rendszer esetén nem magyar többség alakulhatott volna ki az országgyűlésben) történetmitológiai rejtelemmé változzék.

Eleink (az Árpádok) fegyverrel hódították meg a hazát („honfoglalás”), a haza mibenléte és karaktere tehát nem többségi akaratnyilvánítás kérdése – amely a parasztok, a munkások és az idegenek kezére adná a hont –, hanem történeti jog, az „úri szittyák” (Ady) joga. A katonai győzelem, a hódítás jogán. Pusztaszer, Werbőczy, unio trium nationum Erdélyben stb. A fölvilágosodás (II. József, darabontkormány) itt mindig idegen volt és mindig a nem magyar, nem nemes népességet preferálta a „történelmi osztályokkal” szemben, gondolta az establishment (a Tiszák) nem ok nélkül, bár annyiban alaptalanul, hogy ez nem volt se szándékos, se tudatos.

A „törökös” történeti romantika és a belőle lassacskán kifejlődő általános rasszizmus eredetileg az etnikailag „tisztának” vélt magyar nemesség kiváltságainak megőrzését szolgálta volna

(bár ekkor már gazdaságilag vesztésre állt a burzsoáziával szemben, és csak állami hivatalnokként vagy katonatisztként őrizhette úri életformáját), ám ellentéte nem a jámbor finnugor földműves volt már, hanem a szláv, a germán és a zsidó, akit az antinacionalista baloldal testesített meg, amelyet oly mértékben tartott nemzetellenesnek és „istenellenesnek” az uralkodó osztály, mint talán sehol a világon (a cári Oroszországot mindenesetre kivéve, vö. Dosztojevszkij: Ördögök, Joseph Conrad: Nyugati szemmel).

Természetesen ennek az időnek a „törökségi” mítosza a forrása Orbán Viktor és Kásler Miklós „hun-türk”, „kun-kipcsák” ideológiájának, amely – szemben az elődökkel – ma a közép-ázsiai diktatúrákkal és a török agresszióval való végzetes azonosuláshoz vezet, pedig hát hol van ma már a magyar nemesség? (Itt ma nem a valódi történelmi török probléma vetődik föl – az oszmán uralom csak Habsburg-segítséggel volt megszüntethető, evvel szemben viszont a „keleti” protestáns magyarok, mint Bocskay és Thököly, a szultán vazallusaivá lettek és elkövettek egyet-mást; „Európa” pedig az irtózatos ellenreformációs elnyomással köszönt be –, hanem a Habsburg-ellenességből fakadó „keleti” mitológia, amely kezdetben a liberális nacionalizmus irodalmi eszköze volt: Zalán futása, Buda halála stb., de ne feledjük Aranyosrákosi Székely Sándor kolozsvári unitárius püspök A székelyek Erdélyben c. szép hun hőskölteményét se [1823], ő találta ki Hadúrt.)

Ám a történet folytatódik.

A forradalmak, az ellenforradalom (ezt maga a „kurzus” nevezte ellenforradalomnak) és Trianon után a jobboldaliság két új típusát jellegzetesen modern módon két jelentékeny értelmiségi fogalmazta meg: Szekfű Gyula és Németh László. Életművüket, föltételezem, ismerik olvasóink, de azért hadd idézzem föl a témánk szemszögéből fontos gondolataikat.

Itt egy időre elválik a közép- és kelet-európai jobboldal útja a nyugat-európaiétól, amennyiben az utóbbi fő világnézeti ellensége a szocializmus, az előbbié pedig (különös módon, hiszen leszerepelt) a liberalizmus, Németországban ez csak Szekfű könyve után jóval válik jellemzővé.

Szekfű Gyula a forradalmakért és a trianoni veszteségekért a zsidók asszimilációját bátorító, kiegyezés utáni liberalizmust teszi felelőssé, amelyet szerinte szervetlenül, a történeti realitásra tekintet nélkül honosított a szabadelvű középnemesség, amely figyelmen kívül hagyta, hogy a polgárosodás Kelet- és Közép-Európában elzsidósodást, sőt: zsidó kulturális hegemóniát (és gazdasági dominanciát) jelentett – de csak itt. Nyugati gondolatok szolgai, ám értetlen és kezdetleges másolását rója föl a történelmi középosztálynak, amelynek harcias osztrákellenes és nemzetiségellenes nacionalizmusát üresnek és esélytelennek ítéli meg (ebben is a zsidó sajtó zajos és üzleties sovinizmusát okolja főleg). Ebben a korban senki nem védte a magyar parasztot, az állítólag legtisztábban magyar elemét az összlakosságnak. A nemzetiségekkel és Ausztriával egyszerre folytatott tusakodás csak vereséggel végződhetett, nyilván együtt kellett volna működni a dinasztiával és Ciszlajtánia német népi elemeivel és a katolikus egyházzal a nyugatiaskodó zsidók ellen, és meg kellett volna egyezni a nemzetiségekkel, amelyek kétségbeesésükben a francia szabadkőművességhez fordultak, és apró darabokra törték a történelmi Magyarországot.

Németh László (nem jelentéktelen dolog, hogy a katolikus Szekfűvel szemben Németh protestáns volt) nemcsak a zsidó, hanem a germán-szláv asszimilációt is helytelenítette (ne feledjük, hogy a népi mozgalom Illyés „Pusztulás” c. esszéjével kezdődik a Nyugatban, amely a németség baranyai elszaporodása miatt aggódik, 1934) , és Szekfű antimodern antiliberalizmusát általános fölvilágosodásellenes modernizmussá általánosította, amennyiben ő volt Magyarországon az első jelentős jobboldali (völkisch) antikapitalista, nyugatellenessége egyben antikapitalizmus – ő a francia (és nem Horthy-féle) értelemben vett ellenforradalmár volt, a középkor magasztalója egyébként Babits Mihállyal, Szerb Antallal és Halász Gáborral, tehát ellenfeleivel egyetemben –, ezért következetes. Egyben ő az első jelentős jobboldali gondolkodónk, aki a baloldaltól is tanul. Így átveszi a gyűlölt radikálisoktól a dunai népek együttműködésének eszméjét, még Oroszországgal is kooperálna (összhangban a protonáci Tat-körrel, különösen Ferdinand Frieddel, akitől tanult, s aki megint népszerű a mai német szélsőjobboldalon) a liberális Nyugattal szemben. Semmiféle habsburgiánus érzület nem fér bele ebbe a keretbe. Ez a „a szláv-turáni parasztállam” propagandája, némi iróniával. A „minőségszocializmus” eszméje későbbi átvétel nála (egyenesen Hitlertől), erre most nem térek ki. Arra se vesztegetek szót, hogy a Németh László nácibarát korszakának mélypontját jelentő, gyalázatos szárszói beszédéből (1943) ma versengve idéz Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke (Fidesz) és Békés Márton, az Orbán-rendszer egyik tehetséges fiatal ideológusa. De hát Németh László már a Kádár-korszaknak is vezető szellemi alakja volt az 1945 előtti radikális jobboldal számos más vezető írástudójával együtt. (Bár a múltjukat eldugták, átírták, megszelídítették, pl. a régi írásokban a „faj”-t egyszerűen átírták „nép”-re: ezeket a meghamisított kiadásokat olvassa ma is mindenki.)

Szekfű Gyula „nagymagyar” (habsburgiánus, germán-katolikus, antiszemitizmusán kívül nem etnicista, hogy ezt az általam kitalált és bevezetett terminust használjam anakronisztikusan) és Németh László „kismagyar” (duna-medencei, kelet-európai, parasztmítoszos, Trianont hallgatólagosan elfogadó) fölfogása – a népi írók sose voltak irredenták, vö. Németh László: Magyarok Romániában, 1935 – ma is létezik. (A határrevíziós gondolat krízisére az erdélyi reformátusságban két eltérő reakció született, két nagy formátumú embertől: Makkai Sándor szerint a kisebbségi lét lehetetlen, László Dezső szerint a kisebbségi lét inspiráló.) Minekutána Szekfű később antifasiszta lett, az ő konzervatív európaisága folytatódik az Orbán-ellenes magyar konzervatívok körében (nincsenek sokan), ám Németh László nyugatellenessége és fölvilágosodásellenessége összeolvad az 1919 előtti dzsentri „törökösséggel” és hun legendával (és Révai József, az intellektuálisan legjelentékenyebb magyar kommunista vezető nacionálbolsevista [aki Szabó Ervint tette meg ellenségnek, ezt folytatja a jelenlegi jobboldal] nyugatellenességével, amellyel harmonizál), ezt jól mutatja mind Orbán orosz- és szerbbarátsága, mind a közép-ázsiai „türk” diktatúrák iránti vonzalma. Ez ma odáig ragadta őt (és barátait), hogy az egész világgal (mínusz közép-ázsiai „türk” diktatúrák) szemben állást foglaljon Erdoğan szíriai háborúja mellett.

Természetesen ez nemcsak „világpolitika” (Orbán és csapata híven követi a konzervatív, bismarcki eredetű német államdoktrínát a külpolitika elsőbbségéről), hanem válasz az ellenzék, különösen az eurofil ellenzéki sajtó nyugatos modernizmusára: a türk-hun-szittya-sumér délibábos ősködés a maga „mélymagyar” hangsúlyával (ebben, mint mindig, részt vesznek germán-szláv asszimilánsok a maguk faji sznobizmusával) viszont három célra is jó: taktikailag a barantázó-hadúrhívő-tarsolylemezes-kurultájos, neohungarista ultrajobboldal (részben paramilitáris) szubkultúráinak a megnyerése; stratégiailag a mi magyar különállásunk hangsúlyozása a germán/skandináv/normann, latin, kelta és szláv Európától (mi „Kelet népe” vagyunk, kvintesszenciálisan ázsiaiak, ezen a környéken árvák), amely nekünk idegen; ideológiailag pedig (s ez a fő) a valóságos magyar történelem zárójelbe tétele.

Az abszurd nyelvrokonsági és fajeredeti „viták” a történelmen kívüli magyarság képét vetítik föl a viharos égboltozatra: mindez semmit se mond azokról a dilemmákról, amelyek a reformkor óta foglalkoztatták a gondolkodó főket (másutt is Kelet-Európában, mindenekelőtt Oroszországban és Lengyelországban), s amelyek között fő helyen szerepel a polgári (tőkés) fejlődés (majd később a szocializmus) „szervességének” a problémája. A reformkor, ’48 és ’67 egyaránt valaminő szintézisre törekedett, és vezető elméi kivétel nélkül tagadták a törzsökös magyar nemesség születési előjogainak (adómentességének, kizárólagos politikai részvételének és hivatalképességének) feudális tanát (ezt jelenti 1848), bár némileg aggódtak a polgárság (és a modern proletariátus) etnikai és életformai „idegensége” miatt. (Az 1930-as években Németh László fölveti a forradalomért a „hígmagyar”, szláv Petőfi – és Kossuth – felelősségét, majd 1956 után meggondolja magát ebben.) Az Ausztriához fűződő viszony kérdése mára EU-kérdéssé alakult át (mindkettő a korlátozott szuverenitást jelentette, jelenti cserébe gazdasági és civilizációs előnyökért): a kiegyezés gondolatának nem a konzervatív-főúri-katolikus változata, hanem a Deák-Eötvös-féle liberális változata győzött; nem csoda, hogy mind a szélsőjobboldali, mind a bolsevik nacionalizmus a függetlenségi párt sovén szubkultúrájából származik (amelyet „szélbalnak” neveztek a szokásosan téves magyar címkézés szerint: de Szabó Ervin jól tudta, hogy Eötvös csoportja balra állt Kossuth-tól).

A kettő közötti kontinuitást jól mutatja egy drámai esemény: 1957 tavaszán, amikor folyik a neosztálinista megtorlás a forradalom leverése után, Kossuth-díjat kap Németh László és Szabó Lőrinc, a két legjelentősebb (korábbi) náciszimpatizáns magyar értelmiségi (két író a legnagyobbak közül), miközben ’56 kommunista és szociáldemokrata részvevői börtönben (vagy internáltságban) ülnek. (Ez Révai ideológiai öröksége.) De ez se változtat a „szocializmus” idegenségén, hiszen ez a szovjet szuronyokon nyugszik – és Németh László személyesen is kiegyezik a Szovjetunióval. A Kelettel. Majd az ő nyomában mindenki más is.

Az „államszocializmus” kádári háziasítása, megszelídítése, „elmagyarosítása” a növekvő kispolgári („kisemberi”) életszínvonal, létbiztonság, lakhatás, köznyugalom, polgárosulás, közművelődés, modernizáció, urbanizáció és szekularizáció jegyében megtörtént, hozzá képest immár a rendszerváltás számít „idegennek”. Ez Orbán számára föloldhatatlan paradoxon. Neki mint magyar jobboldalinak az „idegen” ellen kell küzdenie, de egyben „kommunistaellenesnek” kell lennie, a Kádár-korszakot mint reprezentatív múltat – ő, a rendszerváltás ifjú mellékszereplője – nem ismerheti el: ezért neki a teljes magyar múltat kell elutasítania Szt. Istvántól 2010-ig, konzervatív létére!

Széchenyit, Kossuthot, Eötvöst, Deákot (sőt: a valóságos Tisza Istvánt is) láthatatlanná kell tennie (nem szólva a kétszázötven éves magyar baloldalról): ezért az őstörténet ködében vágtázó nomád törzsfők maradnak csak, azaz a teljes históriátlanság. A történelem kiirtása a példakép Törökországban egyben népirtást jelentett: a keresztyén örmények és pontoszi görögök kiirtását. (Ezt próbálja utánozni a posztszovjet Azerbajdzsán.) Kemal Atatürk etnikai-modernista diktatúrája tiszta türk államot írt elő – ennek már csak a kurdok az akadályai –, de az etnikailag ma már eléggé egynemű Magyarországon (a maradék nemzetiségeket az 1960-as évekre már teljesen beolvasztották) pogromokra nincs szükség. Itt tisztán világnézeti küzdelmek folynak, az „idegent” tetszőlegesen lehet kinevezni, a történelemhiány a mostani jobboldalon lehetővé teszi, hogy kedden mi magyarok legyünk az igazi, a jobbik Európa, szerdán meg azt, hogy ázsiaiak vagyunk, semmi közünk Európához, csütörtökön keresztyének vagyunk, pénteken meg a keresztyénüldöző muszlim zsarnokságok hű szövetségesei, kipcsák harámbasák. Mindegy. Az egyetlen konkrétum: az ellenség. A mindenkori ellenség.

Minden tőkés berendezkedésnek – az ilyen, formális és informális hatalmat, államot és „mélyállamot” keresztező, sajátos perifériakapitalizmusnak is – az a dolga, egyben nehézsége, hogy a (nálunk jórészt külföldi tulajdonban álló) kapitalizmust elrejtse a népi-nemzeti egység fikciójának az omladozó, korhadó díszletei mögé,

hogy politikai autoritásra (nem pusztán legitimációra) tegyen szert. Mivel itt és most az 1920/30-as évektől eltérően nincsen totalitárius tömegmozgalom (nem is lehet, nincs is rá szükség), az ideológia eklektikus, hevenyészett.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni az ijesztő színvonalcsökkenést Szekfű Gyula, Németh László, Révai József óta (ez a három férfiú a forrása a mai „nemzeti világnézetnek”, bár evvel nincs mindenki tisztában, munkáik javarészt csak alig rémlő, „lesüllyedt kultúrjavak”) – s hiába próbálkozott más iránnyal néhány ember, pl. Kosáry Domokos, Benda Kálmán, a korai Szűcs Jenő, Hanák Péter, dr. Juhász Gyula (a történész), Ormos Mária, Szabó Miklós, Komoróczy Géza és mások, őket nem nagyon léptette ki szakmájukból a tágabb műveltségbe a recepció –, az intézményeket a parlamenttől az akadémiáig benövi a barbárság füve. (És nemcsak az ún. jobboldalon.)

Az európai csatlakozás nem járt civilizációs növekménnyel, a korábbi európai behatás (a cs. kir. intézményrendszerrel és a szupraetnikus osztrák, illetve voltaképpen Habsburg-szellemmel mint gyanakvóan vizslatott „fölöttes énnel”) szétporlott, fölidézhetetlen. Ha valaki azt képzelné, hogy a dekadencia: kifinomultság, vessen futó tekintetet a közép-európai „közéletre”, amely a közönségesség, a rossz modor, a rossz stílus és a rossz erkölcs negatív mennyországa.