Szétpattant egy mítosz

Volokalamszk orosz kisváros Moszkva közelében, a fővárostól északnyugatra. Jó távcsővel látni innen a Kreml tornyát. Nevét egy regény, A volokalamszki országút tette világhírűvé. Az író, Alekszandr Bek 1944-ben megjelent könyve a szocialista realizmus szabályai és korlátai ellenére is hiteles képet ad a második világháború egy történelmi mozzanatáról: a Vörös Hadsereg egy jórészt újoncokból álló zászlóalja, a kazah nemzetiségű parancsnok vezetése alatt 1941 október-novemberében, a Moszkvába vezető volokalamszki országúton, harcok közepette válik fegyelmezett katonává és részesévé a moszkvai csatának, amelynek során a szovjet hadsereg néhány kilométerre Moszkvától megállította, és visszavonulásra kényszerítette a német haderőt.

Nyugati hadtörténészek régóta állítják, hogy a szovjet-német háború döntő fordulata nem a sztálingrádi csata volt, hanem a moszkvai, amikor kiderült, hogy a Wehrmacht nem tudja villámháborús gyorsasággal és módszerekkel térdre kényszeríteni Oroszországot. Ettől kezdve a kétfrontossá váló háborúban a náci hatalom legyőzése már csak idő és persze iszonyatos véráldozat kérdése volt.

Otto Winkelmann, a Magyarországon állomásozó SS- és rendőri erők parancsnoka, akit az Endre-, Baky-, Jaross-perben tanúként hallgattak meg, a bírói kérdésre, mikor jött rá, hogy a háborút elvesztették, azt felelte: „Amikor megkezdődött az orosz háború”.

Ebben az összefüggésben a volokalamszki országút jelképnek is tekinthető: ott pattant szét a német legyőzhetetlenség mítosza, ekkor fordult rá a náci hatalom a Nürnberg felé vezető útra. Ekkortól kiálthatták az orosz katonák joggal: Gitler kaput. Ahogy a sivatagi győzelem kapcsán Churchill fogalmazott: Ez még nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán a kezdet vége. 2019. október 13-án este 11 órától kezdve mi is elkiálthatjuk, (vagy talán inkább elsóhajthatjuk): Orbán kaput.

Nem hittem benne

A jóslásokkal és jövendölésekkel persze vigyázni kell, hacsak nem úgy jósolunk, ahogy Karinthy írta az egyik Herczeg Ferenc paródiájában: „hihetetlen, hogy ebbe a darabba mindent előre tudnak, ami már megtörtént”.

Egy hónappal ezelőtt, más lehetséges szerzőkkel egyetemben, levelet kaptam a Mércétől, hogy írjak valamit a közelgő önkormányzati választásokról. Akkor azzal hárítottam el a felkérést, hogy igen kevés esélyt látok bármiféle ellenzéki sikerre, ezt megírni pedig a választások előtt, nem volna tisztességes dolog.

De még a szavazás előtti szombaton is, amikor Karácsony csapatának a nyomában beosontam a Városháza dísztermébe, hogy tanúja legyek Tarlós (utolsónak bizonyult) alpári viccének, az éjszakára összehívott patkányügyi közgyűlésnek, amelyre sem a (volt) főpolgármester, sem a többi fideszes képviselő nem ment el – holott a kérdés fontos lenne, ha a közgyűlési többséget érdekelte volna bármi is, ami a fővárosban történt –, szomorúan tapsoltam meg Karácsony bizakodó és biztató szavait. Vasárnap este persze már szégyellnem kellett önmagam előtt a saját kishitűségemet.

Hiába mondják azonban, hogy hosszú távon egy pesszimistának mindig igaza van, a pesszimista jóslatoknak éppen olyan jó esélyük van a be nem teljesülésre, mint az optimista jóslatoknak.

Az 1994-es választás előtt, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az MDF vezette koalíció bukni fog, sokan tartottunk attól, hogy a Boross-kormány valamilyen puccsal fog elébe vágni a leváltásának. Hiszen az akkori ellenzéki sajtó (akkor még létezett a szélesebb közönséget is elérő ellenzéki sajtó) folyamatosan leplezte le a kormány korrupt üzelmeit.

Az nem lehet, hogy csak úgy belenyugodjanak a leváltásukba, hiszen a hatalom védőpajzsa nélkül ezek a bársonyszékből egyenesen a vádlottak padjára masírozhatnak majd. A Beszélő akkor egész ciklust szentelt a puccsal kiváltott kormányváltásoknak.

A kormányváltás akkor békésen, korrekt rendben zajlott le, igaz, vádat sem emeltek senki ellen. Lehetséges, hogy holmi titkos megegyezés jött létre a régi meg az új kormány között? Persze, lehetséges. De, horribile dictu, az sem teljesen kizárt, hogy a sajtó némileg kiszínezte a kormányzati korrupcióról szóló híreket. Persze manapság a NER-korrupció olyan látványos, hogy azt tovább színezni aligha lehetséges.

A jóslatok teljesülésének nagyobb az esélye, ha azok nem pusztán a látnok vágyaira vagy szorongásaira épülnek, hanem ellenőrizhető adatokra. 1992-ben a Beszélő közös interjút közölt az SZDSZ két elnökjelöltjével, Tölgyessy Péterrel és Pető Ivánnal. Tölgyessy az időközi választásokon elért MSZP-sikerek alapján akkor azt jósolta, hogy a következő, másfél év múlva esedékes választást az MSZP fogja megnyerni. Pető kizártnak tartotta, hogy az MSZP több szavazatot kapjon, mint a két akkori liberális párt, az SZDSZ és a Fidesz együtt. 1994-ben az MSZP abszolút többséggel nyerte a választást.

Vannak világtörténelmi jelentőségű jóslatok, amelyeket a maguk idejében senki sem hisz el, de még csak meg sem hall. Seton-Watson, a Közép-Európa ügyeivel foglalkozó brit (skót) történész-újságíró 1907-ben adta ki angolul és németül az Osztrák-Magyar Monarchia jövőjéről írott könyvét. Ebben két dolgot jósolt. 1, Ha háború lesz, a Központi Hatalmak elvesztik a háborút, mert nincs szövetségesük. 2, Magyarország darabokra szakad, mert a nemzetiségek kiválnak az államkeretből.

A magyar társadalom hangadói mégis meggyőződéssel fújják, hogy Trianon oka a szabadkőművesek áskálódása, meg a franciák gonoszsága volt. És vígan restaurálják a XIX. századi királyi palotát, hogy ott elfoglalja trónját a Habsburg-Lotharingiai házból származó II. Árpád, vagy al- és felcsúti I. Viktor.

Az optimista jósláshoz vezetőként rendelkezésünkre áll Karácsony Gergely körültekintő, átgondolt programja.

Csak hát a lakásprogram, az egészségügyi program, a szociális program mind sok pénzt kíván. A nagyértékű ingatlanokra kirovandó adó régi ötlet, az igazságos volta kézenfekvő, de megvalósítani önkormányzati keretek között, törvény nélkül aligha lehet. Orbántól pedig aligha várhatjuk el, hogy parlamenti többségével megszavaztasson egy olyan törvényt, amely a NER hitbizományosainak a zsebéből vesz ki pénzt.

A bérlakás-építés programja mellett igen fontos passzusa a programnak az üresen álló lakások hasznosítása. Berlinben bírságot fizet, akinek üresen álló lakás van a birtokában. Az ottani önkormányzatnak arra is joga van, hogy a leromlott lakásokat, ha a tulajdonos nem törődik velük, tataroztassa, a számlát pedig tartozásként hajtsa be a tulajdonosokon. De ehhez is törvény kell, kellene. Ahogy a rövid távú, turisztikai célú lakáskiadás (airbnb) szabályozásához.

Szabályozás híján ugyanis gagyi turistaszállóvá válik a város belső területének jelentős része. Molnár Lajos egészségügyi reformjait az akkor ellenzékben lévő Fidesz az egészségügy kettészakításának jelszavával, az ellenérdekelt orvoscsoportok mozgósításával, az MSZP egészségpolitikusainak támogatásával és a „szociális népszavazással” akadályozta meg.

Azóta az egészségügy nem két részre, hanem rongyszőnyeggé szakadt, és sokkal rosszabb helyzetben van, mint tíz-tizenkét évvel ezelőtt volt. De gyermeteg módon lennénk optimisták, ha hinnénk benne, hogy az ellenérdekelt csoportok tanultak a leckéből, és elutasítanák a demagóg uszítást a reformok ellen. A programot egy ponttal egészíteném ki. A fővárosnak non-profit rádiót, esetleg online tévét kellene létesítenie, hogy megszűnjön a fideszes hírközlés nyomasztó monopóliuma.

Orbán veresége

A Fidesz veresége súlyosabb, mint egy szokásos választási vereség. A fővárosban elvesztek hagyományosan jobboldali kerületek – az I., a II., a XI. – és elvesztek olyan kerületek is, amelyeket népszerű, racionálisan dolgozó polgármester vezetett, mint a III. kerületet.

Szó sincs róla, hogy ez csupán a „bűnös Budapest” reakciója volna. Veszített a Fidesz egy sor megyeszékhelyen és megyei jogú városban, köztük olyanokban is, mint Pécs, Eger vagy éppen az összefogás-mozgalom szülővárosa: Hódmezővásárhely.

Ez a vereség nem egyes polgármesterek, egyes önkormányzatok veresége, hanem a NER rendszerének a veresége, mindenekelőtt Orbán Viktoré. Új, hihetetlennek tetsző dolog ez a magyar hagyományhoz képest, hiszen itt Tisza Kálmán, Tisza István pártja egy rövid intermezzót leszámítva zavartalanul kormányzott 1875-től jóformán az első világháború végéig, Bethlen István és utódai pártja pedig a nyilas hatalomátvételig.

Nehéz elképzelni, hogy ezt az új helyzetet Orbán elviselje. De azt is nehéz elképzelni, hogy mint bukott vezért szokás, a pártja cseréli le másra. Orbán gondosan eltávolított a hatalom közeléből mindenkit – Lázárt, Pokornit, aki leváltója lehetne. A hatalom közelében csak az általa teremtett, általa létező figurák maradtak: Szijjártó, Németh Szilárd.

Az előrehozott választás óriási kockázatot jelentene. A mostani hangulatban a parlamenti választást is elbukná. Nyilván mindent meg fog tenni az ellenzéki önkormányzatok, mindenekelőtt Karácsony Gergely és csapata lejáratására. Erre meg is van az esélye, hiszen Karácsony jelentős változásokat akar, és egy olyan koalíció élén áll, amely egyetlen cél, Tarlós leváltása érdekében jött létre. Az új főpolgármesternek nagyon határozottnak és nagyon kompromisszumkésznek kell lennie, hogy tarka csapatát fegyelmezett zászlóaljjá kovácsolja, ahogy a kazah főhadnagy tette szedett-vedett újoncaival a volokalamszki országúton.

Hajlamai szerint Orbán szívesen követné barátja Erdogan példáját, aki az Isztambulban elszenvedett vereséget a kurdok megtámadásával kompenzálja. Magyarország szomszédai azonban többnyire az Európai Unió és a NATO tagjai, vagy Magyarországnál sokkal nagyobb és erősebb államok, mint Ukrajna. Ezekkel az erőkkel ujjat húzni más léptékű dolog, mint a CEU elüldözése.

A lehető legnegatívabb végkifejlet az volna, ha Orbán az 1934-es Ausztria példáját követné. A demokráciát tervszerűen felszámoló Dollfuss kancellár törvénytelen letartóztatásokkal, házkutatásokkal esélytelen felkelésbe hajszolta Bécs szociáldemokrata városi vezetését és munkásságát. A februári felkelést a hadsereg és a rendőrség véresen leverte. Győzelmét azonban az apró termetű diktátor nem élvezhette sokáig: hitlerista nácik még abban az évben meggyilkolták. A demokráciát azonban Ausztriában csak Hitler legyőzése és a megszállás vége állította helyre húsz évvel később. Ezt a forgatókönyvet azonban afféle ördögként a falra festeni sem ildomos.

Egy régi öröm visszfénye

Október 13-ának estéje számomra az 1990-es őszi önkormányzati választás estéjének az emlékét hozta vissza. Az SZDSZ-ben voltak, akik nem akarták, hogy Demszky legyen a főpolgármester-jelölt. Pártsemleges szakember kellene, mondták többen.

De hamar világossá vált, hogy a főváros vezetője nem lehet várostervező szakember, a főváros vezetése politikai feladat. A kezdeti visszautasítás után Demszky nem akarta elvállalni a jelöltséget. Engem kértek meg, hogy beszéljek vele. Mert én vele is jó kapcsolatban voltam meg az ellenzőivel is.

– Gábor, mondtam neki, te sportember vagy. Ha te beszállsz egy versenybe, azt megnyered. Meg is nyerte. Úgy érzi magát, mint akinek a zsebébe tettek egymillió forintot, és odakényszerítették egy pókerasztalhoz, hogy másnapra nyerjen hozzá egy másik milliót, noha soha nem pókerezett. – Meg fogod csinálni – mondtam magabiztosan, noha én sem pókereztem soha. Talán Demszky győzelmének estéjén örültem annyira közéleti eseménynek, mint október 13-án este, amikor Karácsony Gergely győzelméhez gratulálhattam.