A Sorsok Háza megvalósításának terve immár több mint fél évtizedes múltra tekint vissza. A 2014 – a magyarországi holokauszt legfőbb fejezetének 70. évfordulója – táján történt komoly befektetések ellenére a projekt kontúrjai éveken át homályban maradtak. A Sorsok Háza konkrét formában korábban talán nem is létező terve az elmúlt években mégis számos éles kritika célpontja volt, miközben a múzeum létrejötte – sajnos vagy szerencsére – semmivel sem került közelebb.

Tavaly azonban fordulat állt be, amikor is a projekt megvalósítását a magyar állam gyakorlatilag az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközségre (EMIH), egy nemzetközi haszid mozgalom erőteljesen megtámogatott helyi szervezetére bízta. Amint azt lentebb látni fogjuk, ez az outsourcing, azaz kiszervezés sajátos, és lényeges következményekkel járó esetének nevezhető.

Az EMIH azóta kisebb áttörést ért el: a Sorsok Háza konkrét megtervezése végre-valahára elkezdődött, a projekt alapterve idén nyáron az International Holocaust Remembrance Alliance nemzetközi fóruma előtt is bemutatásra került. Az éveken át tartó, mondhatni süketítő csend után újra szóba kerültek a múzeum megnyitásának lehetséges időpontjai.

A projekt konkrétumait ugyanakkor továbbra is övező hallgatást végül a Magyar Narancs törte meg szeptember ötödikén, amikor is nyilvánosságra hozta a House of Fates. Vision Document című, májusi dátumú, angol nyelvű dokumentumot.

E dokumentum saját bevallása szerint sem tekinthető többnek, mint előzetes tervnek (az angol eredetiben a prelude szó szerepel), mely mindössze a projekt főbb céljait és alapelveit kívánja tisztázni. A részletek kidolgozása az elkövetkező évek feladata lenne – ehhez azonban még találni kellene kompetens, ugyanakkor együttműködni is hajlandó szakembereket, tehetjük hozzá.

Bármennyire kiforratlannak is tűnjön a nyilvánosságra hozott 32 oldalas terv, a Sorsok Háza koncepcióját illetően jelenleg kétségtelenül ez a legrészletesebb és legtartalmasabb forrásunk. Jelen írás ezért arra vállalkozik, hogy e kulcsdokumentum alapján bemutassa és elemezze a múzeum alapcéljait és tervezett metódusait, valamint eltervezőinek diskurzív stratégiáit. Arra keresek lentebb választ, hogy e terv mennyiben újszerű, és miben nevezhető ellentmondásosnak?

A Vision Document alapján a Sorsok Háza határozottan zsidó perspektívákat kíván majd bemutatni, a zsidóság egyetemes értékeinek hangsúlyozása mellett egyéni életutakra és a holokauszt idején tanúsított ellenállás aktusaira fókuszál majd.

Ezen túlmenően célul tűzi ki a zsidó vallás és hagyomány bemutatását, melyekkel kapcsolatban – a dokumentum állítása szerint – továbbra is komoly tudatlanság jellemző Magyarországon. A népirtás idején adott sajátosan zsidó reakciók és ellenállási kísérletek bemutatása egyúttal a zsidó hagyományok és értékek időtállóságát is hivatott lesz demonstrálni.

A terv eközben visszaigazolja, hogy a kiállítás a gyerekek és fiatal felnőttek történeteit és perspektíváit kiemelt módon kezeli majd. A bemutatása kerülő egyének kiválasztásának egyik elve nem más lesz, mint hogy e fiatalok később komoly hozzájárulásokat tettek, vagy – a dokumentum meglehetősen sajátos kijelentése szerint – máskülönben tehettek volna „a tudomány, az irodalom vagy a művészetek terén” (9)^[1].

E tematikai választással, továbbá lenyűgöző stílusával és morális üzeneteivel a Sorsok Háza elsősorban a fiatalabb korosztályra kíván majd hatni. Előbbi nem kevesebbet jelent, mint a holokauszt színtereinek „újraalkotási” kísérletét; a tervek szerint egy munkaszolgálatos tábor, sőt az auschwitzi gyermekbarakkok egyike is 3D-s élmények (immersive experiences) tárgyává válnak majd.

A „felfoghatatlan horror” erőteljes reprezentációjának ezen kísérlete szintén az ortodox fiatalok vallásosságának és kölcsönös segítségnyújtásának eseteit domborítaná ki (melyeket a dokumentum a „morális ellenállás” kategóriájába sorol). Ezen „újraalkotás” továbbá e fiatalok vallásgyakorlással kapcsolatos táborbeli dilemmáit is ecsetelni kívánja (32).

A Sorsok Háza célkitűzésének e része a modern technológiába vetett naiv hitről tanúskodik. Ez meglehetősen zavarbaejtő, nem utolsósorban azért, mert

a bemutatni kívánt tömeges erőszak is részben épp a modern technológia gondolattalan használatában gyökerezett. Auschwitz 3D-s megélésének ötlete kifejezetten bizarrul hat, mivel – a soha többé alapelvével is szembemenve – egy mélyen traumatizáló múlt újraélését kívánja elősegíteni.

Morális üzeneteit illetően a múzeum terve a „tágan értelmezett európai judeokeresztény örökségre” hivatkozik, melynek kulcsértékei a terv szerint nem mások, mint a család, a hűség, a kitartás, a lelkiismeret, az elkötelezettség és a hit (12). A morális célkitűzés „az alázatosság és a moralitás” megerősítése (13).

Az elmúlt évtizedekben számos kísérlet történt a holokauszt traumájának magyar és európai történelembe való kritikai és érdemi integrációjára. A Sorsok Háza ellenben a népirtás zsidó vallásos aspektusainak kíván kiemelt figyelmet szentelni, amihez a korábban kétségkívül gyakran alultematizált ortodox és hászid zsidó közösségek önképét és önbemutatását veszi majd alapul.

A jelentős döntések közé tartozik továbbá, hogy a szerzők a kiállítást 1867 körül kívánják indítani. Ez a szándéknyilatkozat szerint ismét csak az ortodox vallásos élet, továbbá a zsidók magyar társadalomhoz tartozásának, kapcsolatainak és hozzájárulásainak bemutatását tenné lehetővé. A Sorsok Háza ily módon – és önmagában aligha kifogásolható módon – azt is kívánja majd érzékeltetni, hogy mennyi és pontosan mi is veszett el a népirtásban.

Döntőnek nevezhető a folytonosság és a zsidó élet kortárs magyarországi „reneszánszának” tervezett hangsúlyozása. Magyarország egyediségének (singularity) visszatérő tételezése a dokumentum szerzőit egyenesen ahhoz vezeti, hogy a népirtás történetét hosszabb, mintegy 150 éves periódusba próbálják ágyazni.

Az újonnan nyilvánosságra hozott dokumentum ily módon mindenesetre valószínűsíti, hogy a magyar zsidóság többségének halálával járó 1941-45-ös népirtás a zsidó vallásosság magyarországi folytonosságának öntudatos, sőt már-már megnyugtató narratívájába ágyazódik majd.

A múzeum létrehozásának felelősségét a magyar állam a haszidokra ruházva eleve mintegy kiszervezte, a kiszervezés ezzel azonban szemlátomást korántsem ért véget.

Több alapvető ténybeli tévedés (a dokumentum szerint pl. 1944 előtt Magyarországról nem is deportáltak zsidókat), sőt alapszereplők téves megnevezése (a nyilaskeresztesek egyenesen vaskeresztesekként szerepelnek) határozottan arra utal, hogy a tervet a magyar történelemhez csak meglehetősen korlátozott módon értő szerzők írhatták. (Különböző orgánumok említették Yitzchak Mais, Esther Farbstein és David Marwell történészek részvételét, mióta az EMIH lett a projekt irányítója, a nyilvánosságra hozott dokumentum azonban nem tartalmazza a szerzők nevét.)

A szakmai színvonalat illetően hasonlóan kritikus pont, hogy a megalkotott terv egyáltalán nem hivatkozik a történettudomány eredményeire, a holokauszt kiállításának létező példáira és azok tanulságaira (így még a Páva utcai HDKE-re se), sem a múzeumpedagógia kortárs elméleteire és gyakorlatára.

A magyarországi holokauszt történetét illetően a Vision Document az alábbiak kijelentésekkel szolgál: a magyar történelmet ambivalenciák, ellentmondások, a szürke számos árnyalata és apró nüanszok jellemzik; elfogadásra kerültek zsidóellenes törvények Magyarországon, és a fasisztákat is tömegek támogatták, bár utóbbi „az érzékelt kommunista veszélyre adott válaszként” értelmezhető (10); a holokauszt Magyarországon „bonyolult” és „összetett” jelenség volt, egyúttal a magyar történelem ugyancsak „érzékeny része”, mivel az ország náci szövetséges volt, ugyanakkor később megszállt nemzetté is vált (5); a holokauszt kora a „morális vétségek” és a „morális erények” eseteivel szolgál (13), tárgyalásának ezért ildomos elkerülnie a téma „átpolitizálását” és a „stigmatizálást”, miközben érdemes a „remény felemelő üzeneteivel” szolgálnia.

Amennyiben ezek alapján esetleg úgy tűnik, hogy a holokauszt szempontjából releváns magyar történelem bemutatása az általánosságok szintjén mozog, és meglehetősen homályos marad, az attól tartok, nem a rövid összefoglalóm inadekvát módjából fakad: a Sorsok Háza terve tele van félrevezető közhelyekkel, melyek a magyarországi zsidóellenes népirtás okairól és lefolyásáról módfelett ködös képet festenek.

Az elhomályosítás szándékára vall továbbá az is, hogy a dokumentum szerzői semmilyen konkrét kijelentést sem tesznek a legfőbb magyar elkövetők és intézmények szerepét és súlyos felelősségét illetően – a magyar elkövetők és intézményeik még csak említés szintjén sem szerepelnek a dokumentumban.

A Sorsok Háza kritikusai évek óta visszatérően figyelmeztetnek arra, hogy fennállhat ezen elhomályosítás szándéka; a projekt kezdeményezését is leginkább épp ennek (érdemben sajnos sosem cáfolt) lehetősége tette oly vitatottá. E tekintetben pedig az újonnan nyilvánosságra hozott dokumentum sem szolgál semmilyen konkrét biztosítékkal.

Kétségtelenül igaz, hogy az anonim szerzők egy ponton jelzik, hogy Magyarországot nem lehet a külső erők puszta áldozatának beállítani. A felelősség externalizációjának, a külső aktorokra terelésének finomhangolt stratégiája azonban a dokumentum több lapjáról is visszaköszön.

Miközben a szerzők „magyarok” és „zsidók” együttéléséről, kölcsönösen gyümölcsöző egymásra utaltságáról, továbbá a zsidók biztonságtudatáról és Magyarországhoz való ragaszkodásáról is írnak (16), a modern antiszemitizmus kialakulását és radikalizálódását már európai keretbe helyezik, a népirtást pedig „a náci vezetők és követőik egyedi bűnének” nevezik (17).

Ily módon, ami a múltban pozitív volt, az magyar sajátosságként kerül bemutatásra, ellenben ami negatív (antiszemitizmus, tömeggyilkosságok), annak története nemzetköziesítve vagy kifejezetten externalizálva kerül bemutatásra.

Feltűnő, hogy a szöveg a trianoni határokon túl élő magyar zsidókra egy ponton „a magyar nemzeti egység frontharcosaiként” utal, akik később „a náci ideológia áldozatául” estek (24). A lényeges, ugyanakkor jóval kényelmetlenebb kérdés – hogy a „nemzeti egységért” anno lefolytatott effajta „frontharcok” miként függtek össze a zsidóellenes kirekesztés történetével, és pontosan milyen kapcsolatban álltak a magyarországi zsidóellenes népirtással – még csak megfogalmazásra sem kerül.

A dokumentum a magyarországi holokausztot leginkább a zsidók bizalmának „érthetetlen elárulásaként” értelmezi. Hogy az előreláthatatlan és hirtelen bekövetkező népirtás ezen – kevéssé megvilágító erejű – értelmezése pontosan milyen tanulságokkal is járhatna, illetve miként függ majd össze a múzeum többek között a hűség és az alázatosság értékeit kiemelni kívánó alapszemléletével, arra szintén nem kapunk választ.

Röviden: az interaktivitást és a fiatal látogatók érzelmi befolyásolását előtérbe helyező kiállítás a ortodox zsidók holokausztbeli tapasztalatával való azonosulás (identification) lehetőségét kívánja megteremteni – ahelyett, hogy a népirtás magyar fejezetéhez vezető folyamattal kapcsolatban racionális és érdemi reflexiókat segítene elő.

A Sorsok Háza olyan kiszervezett – a haszidok a magyar zsidóság csak töredékét reprezentáló szervezetét helyzetbe hozó – nemzeti múzeumnak ígérkezik, mely reflektálatlanul használ majd kortárs technológiákat konzervatív-vallásos céljai megtámogatására.

Akár freudi elszólásnak is minősíthető, amikor a Vision Document egy ponton explicite felteszi a kérdést, hogy narratívája miként lehetne „egyidejűleg autentikus és elfogadható” (14)?

A központi probléma a Sorsok Háza jelenlegi projektjével ugyanis alighanem éppen az, hogy az „autentikusan zsidó hagyományok és gyakorlatok” holokauszt idején megfigyelhető szerepét és hatását módfelett felnagyítja, miközben elfogadható összképet fest a magyar állam történelmi felelősségének elkenői számára is.