A klímaváltozás felgyorsulásáról egyértelműen tanúskodó adatok után, az idei nyáron hatalmas erdőtüzekről érkeztek sorjában a hírek. A közvéleményben a legnagyobb visszhangot az amazóniai esőerdőkben dúló tüzek váltották ki, de a Föld számtalan más területén is fellobbantak a lángok, és folytatódott az ökoszisztémák iparszerű pusztítása.

Korábban elsősorban a mediterrán térségből kaptunk híreket erdőtüzekről, idén a Kanári-szigeteken volt különösen brutális mértékű erdőtűz. A mediterrán erdőtüzek oka elsősorban a globális klímaváltozás, másodsorban az emberi gondatlanság.

A melegebbé és sok helyen szárazabbá váló időjárás mindenhol jelentősen hozzájárul az erdőtüzek terjedéséhez, akkor is, ha a tüzeket emberek gyújtják meg szándékosan. A legtöbbet tehát akkor tehetünk, ha jelentős mértékben csökkentjük az üvegházhatású gázok (ühg) kibocsátását.

A kibocsátást tekintve továbbra is a fejlett nyugati országok a legnagyobb szennyezők. Igaz, nagy kibocsátó lett Kína és más feltörekvő gazdaságok is, ennek azonban jelentős mértékben az az oka, hogy a nyugati országok oda szervezték ki az ipari termelésük környezetszennyezőbb részét.

A mediterrán tájakon a megelőzés más módjai is fontosak lehetnek. Érdekes és fontos adalék, hogy Portugáliában a megelőzési programok részévé vált a kecskelegeltetés támogatása és elterjesztése. Ezek a jószágok ugyanis lelegelik azokat a növényeket, melyek a leggyúlékonyabbak, miután kiszáradtak. Itt tehát mindenképp része a megoldásnak a hagyományos állattartás is.

Szintén elsősorban a klímaváltozás az oka az északi erdőtüzeknek. Szibériában egy magyarországnyi tajga égett le most, de Alaszkában és Kanadában is több millió hektár. Kiterjedtek a tüzek a tundrára is – és ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a permafrosztban (örökké fagyott talaj) megkötött metán felszabadul, és a légkörbe jutva – egyelőre teljesen ismeretlen mértékben – felgyorsítja a klímaváltozást.

A tajga fenyőrengetegeinek megmaradását csak akkor remélhetjük, ha végre elindulunk a karbonsemleges gazdaság felé vezető úton – de ez csak fájdalmas áldozatok árán lesz lehetséges, mert a zöld technológiaváltáshoz fűzött remények eddig nem váltak valóra.

Kétségtelen, hogy a közvéleményt az amazóniai esőerdők pusztulása rázza meg a legjobban. A klímaváltozást tagadó, az ökológiai válság tüneteit bagatellizáló populista jobboldali politika itt egyértelműen, közvetlenül is felelős a tragédiáért. Bolsonaro (és az őt támogató hasonszőrű vezetők, mint Trump vagy Orbán) nem értékkonzervatívok, hanem státuskonzervatívok.

Ez azt is jelenti, hogy nem a hagyományos (és a természet rendjével többé-kevésbé harmóniában élő), paraszti életformák megtartása vagy feltámasztása a céljuk, hanem a fogyasztói társadalom védelme. Mind a három előbb említett vezető épp ezért a leginkább környezetszennyező gazdasági ágakat támogatja, pl. az autógyártást vagy az iparosított mezőgazdaságot, amely már felfalta az amazóniai esőerdők 20%-át.

Gyakran hangzik el, hogy az erdőket Brazíliában azért égetik fel, hogy a területet aztán marhalegelővé változtassák. Ez így igaz, ám mégsem a legelők, hanem a génmódosított (GMO)-szója vetésterülete nő, mert a legelőkből gyakran csinálnak szójaültetvényeket.

Brazília nagy mennyiségű marhahúst és GMO-szóját exportál, melyet állatok takarmányozására használnak főképp. Az Európába irányuló export jelentős, de nem meghatározó része az európai húsfogyasztásnak és takarmányfelhasználásnak. Európában évi nyolcmillió tonna marhahúst eszünk, ebből félmillió származik Brazíliából, és a brazil GMO-szója export 8-10%-a érkezik a kontinensünkre.

A magyarországi marhahús fogyasztás nem jelentős, évente csak 3 kg jut egy emberre, míg az USA-ban ennek a hússzorosa, évi kb. 60 kg. A GMO-szója importunk sajnos már jelentősebb: évente 600 ezer tonnát importálunk Brazíliából. (A számokról bővebben az Átlátszó Világtérkép blogja írt.) De ezt is könnyen nélkülözni tudnánk, ha kevesebb takarmányt exportálnánk, hiszen csak kukoricából több millió tonnát termelünk évente.

Az uniós politikai vezetők eddig az ügyben nem tettek mást, mint azt, hogy megvontak egy segélyt Brazíliától, majd felajánlottak helyette egy másikat. Ez így rettentően képmutató magatartás. A legfontosabb ugyanis most az lenne, hogy azonnal leállítsák a Brazíliából érkező importot, és hatályon kívül helyezzék azt a szabadkereskedelmi megállapodást (Mercosur), amely 4 dél-amerikai ország és az EU közt jött létre nem olyan rég, és mely lehetővé teszi Brazília számára, hogy növelje a GMO-szója, a marhahús és a cukor exportálását Európába.

A mostani erdőtüzeknek tehát nemcsak Bolsonaro ámokfutása, hanem ez az egyezmény is az egyik kiváltó oka… Persze az egyezmény felmondása még korántsem tenné fenntarthatóvá az élelmiszeriparunkat, és az erdőirtás okainak is csak kisebb részét szüntetné meg. Viszont nem is járna különösebb áldozatokkal.

Fontos lenne ez a lépés az egészségünk érdekében is – a brazil GMO-szóját ugyanis glifozáttal permetezik, amelyet rákkeltő hatással vádolnak. Az elvárható minimum lenne tehát az, hogy az Európába irányuló brazil exportot leállítsák. A távolsági kereskedelem a fő felelős ez ügyben, hisz még további üvegházhatású gázt is bocsát ki működése során, ezen túl pedig kártevő és invazív fajokat terjeszt.

Persze vannak gazdasági szereplők, nagy cégek, melyek a jelenlegi állapot fenntartásában érdekeltek: ilyenek a nagy szállítmányozók és azok a nagyüzemi állattartók, akiknek a GMO-szója felhasználása jobban megéri. Egyelőre úgy tűnik, hogy az Unió vezetői számára már ezeknek a cégeknek a profitja is fontosabb, mint a környezet védelme, képmutató retorikájuk csak leplezi ezt a tényt.

Az import leállítása mellett felvethető az is, hogy a fejlett országoknak az eddig felkínáltnál nagyságrendileg nagyobb összeget kéne felajánlania Brazíliának cserébe azért, hogy felhagyjon a további erdőirtással, és tiszteletben tartsa az őslakos, indián közösségek jogait. Emellett is nyomós érveket lehet felhozni. Gondoljunk arra, hogy Európában már sokkal korábban kiirtottuk az erdők nagy részét

– és részben ez volt az ára annak, hogy felépíthettük modern, jóléti társadalmainkat. Brazília is épp ezen az úton jár, de még csak most fordult rá igazán.

Indonéziában és Malajziában kisebb az esőerdők területe, mint Brazíliában, de arányaiban jóval többet vesztettünk már el belőlük (Borneó hatalmas szigetén pl. több, mint 50%-át), és az európai felelősség mértéke is nagyobb. Az indonéz és maláj esőerdők helyét az olajpálma-ültetvények foglalják el. Ezek két fő exportterméke a pálmaolaj és a pálmazsír.

A pálmaolajat bioüzemanyagban használják. Az EU több pálmaolaj-típus behozatalát megszüntette ugyan, ám nemrég megemelte az üzemanyagban kötelezően előírt arányukat. A cél elméletileg a kibocsátás csökkentése és a nagyvárosi levegő tisztítása lenne – ebből azonban szinte semmi nem valósult meg (hiszen a megvásárolt benzin és dízel mennyisége továbbra is nő) ugyanakkor a környezetterhelést nagy mértékben áthárítottuk egy trópusi területre. Mindezt gyakorlatilag azért, hogy a környezettudatosabbnak érezhessük-hirdethessük magunkat, miközben nem mondunk le sem az autózás kényelméről, sem pedig a távolsági kereskedelemről, amely a plázák és az áruházláncok árubőségét biztosítja.

A másik terméket, a pálmazsírt élelmiszerek feldolgozásánál és kozmetikumok készítésénél használják fel. A pálmazsír export 19%-a érkezik Európába – és nehéz a boltokban olyan terméket választani, amelyről bizonyosan tudható, hogy nem tartalmaz pálmazsírt – így a tudatos vásárlás sem lehet egyelőre megoldás.

Pedig a jó választás ez esetben is az egészségünk kímélésével járhatna együtt – a pálmazsír ugyanis, a glifozáthoz hasonlóan, szintén rákkeltő hatású. Egyéni szinten tehát csak az lehet válasz erre a problémára, ha minél nagyobb arányban esszük azt, amit magunk termeltünk meg vagy általunk személyesen ismert termelőtől jutunk hozzá. És az, hogy ha kormányainktól az indonéz és maláj import leállítását követeljük.

Mert az indonéz és maláj erdők megmentésében és az ottani újraerdősítésben csak akkor reménykedhetünk, ha a pálmaolaj és a pálmazsír exportja megszűnik. Indonéziában és Malajziában ez természetesen nagy társadalmi feszültségekkel járna. Még egy-két évtizeddel ezelőtt is, a helyi kistermelők nagyrészt önellátóak voltak, és hagyományos, környezetkímélő módszerekkel művelték a földet. Nagy felvásárló cégek, hamis ígéretekkel és hitelekkel vették rá őket arra, hogy olajpálma-termesztésre térjenek át. Őket kártalanítani kell, mert nem ők a felelősek, őket sokszor csak átverték. Amilyen mértékben ez csak lehetséges, az érintett nagy cégek vagyonából kell kárpótolni őket.

Kambodzsában is hatalmas trópusi esőerdőket irtottak ki, és irtanak ma is. Itt és más délkelet-ázsiai országokban is gumiültetvényeket létesítenek az erdők helyén, és szintén exportra termelnek. A kőolajszármazékok mellett a kaucsuk a gumigyártás fő alapanyaga. Az autógyártás a fő felhasználó, akárcsak az acélipar esetében.

Amikor tehát az autóinkhoz gumit gyártunk, közvetve és közvetlenül is hozzájárulunk az üvegházhatású gázok kibocsátásához és az erdőirtáshoz is. Pedig például kambodzsai esőerdők megmentése is csak az export és a távolsági kereskedelem megszüntetésével, és az innen importált termékekről való lemondással lehetséges.

Nyilván kísérleteznek olyan gumigyártási technológiákkal, amelyek más alapanyagokat használnak fel, pl. cukrot. Ám ha más alapanyagokat használunk, azokat is meg kell termelni, és így annak is lesz ökológiai lábnyoma, a fajlagos környezetterhelés csökkenését pedig ellentételezi majd a folyamatos gazdasági növekedés.

A valódi megoldásnak e tekintetben is elkerülhetetlenül szükséges része a termelés és a fogyasztás csökkentése. Ha le tudnánk mondani az autózás kényelméről és a távolsági kereskedelem által biztosított, a plázákban és az áruházláncokban prezentált árubőségről, akkor alig lenne szükségünk kőolajra, pálmaolajra és kaucsukra. És kobaltra.

Afrika középső részein a bányászat a környezetpusztítás talán legnagyobb felelőse. Ghánában és Elefántcsontparton az aranybányák, a hatalmas kiterjedésű Kongóban pedig a kobaltbányászat.

A kobalt az akkumulátoraink egyelőre nélkülözhetetlen eleme. Kobalt nélkül sem az okostelefonok, sem a laptopok, sem pedig az elektromos autók nem működnek. Az EU vezetői jelenleg az e-autók elterjedésében bíznak, ám ez nem járna az ühg-kibocsátás csökkentésével, részben azért, mert az áramot is jelentős részben fosszilis energiával állítjuk elő, részben pedig azért, mert a kobalt kitermelése is nagyon energiaköltséges.

A nagyvárosi levegő tisztább lehet (de a fékek és gumik kopásából származó mikroműanyag-szennyezés megmaradna), a klímaváltozást viszont nem fogja akadályozni ez a technológiaváltás, ugyanakkor Kongóban súlyos toxikus szennyeződést okoz, megrövidíti az emberek életét, akik közül sokan – köztük még 6éves gyerekek is – napi pár száz forintos éhbérért robotolnak a kobaltbányákban.(Minderről részletesen írt az Index: Véres kobalt tüzeli az akkumulátorforradalmat.)

A világ ismert kobaltkészleteinek 63%-a Kongóban található. Ha pedig már most ilyen súlyos következményekkel jár a kobalt kitermelése, mi lesz akkor, ha majd a jelenleg kitermelt kobaltmennyiség többszörösére lesz szükségünk?

Az Unió vezetőit ez a kérdés, úgy tűnik, nemigen foglalkoztatja, sokkal inkább a német autóipar megmentésével vannak elfoglalva. Ezért egy képmutató, álzöld, álmegoldás mellett törnek lándzsát – ezúttal is a nagytőke érdekeinek képviseletét tartva szem előtt. Valójában sem a bioüzemanyag, sem az e-autó nem a megoldás, hanem a probléma részei. A probléma maga az autó, a távolsági kereskedelem és az általa táplált csillogó árubőség és a fogyasztói társadalom egésze, Európában, Amerikában, Ázsiában.

Egyes termékek más termékekre való lecserélése nem nyújt megoldást. Erre példa az avokádó esete is. A fejlett nyugati országokban és az USÁ-ban is kialakult egy tudatos fogyasztó réteg, amely a növényi alapú étrendet részesíti előnyben – ám ennek az étrendnek jelentős részét alkotják az importtermékek. Amerikában ilyen az avokádó, melynek magas az ásványi anyag és vitamintartalma. Mexikó középső részein terem elsősorban, az itteni termelés megtöbbszöröződött az utóbbi évtizedben.

Az avokádó-ültetvényeknek is erdőirtással csináltak helyet, a termelés kézben tartása és elosztása pedig véres bandaháborúkba torkollott, és rengeteg halálos áldozattal járt. Az erdőirtás mértéke ugyan eltörpül az amazonasi vagy az indonéziaihoz képest – ám ez esetben nem egy többszázmilliós, hanem (még) csak egy néhány milliós piac ellátásáról van szó.

Az alapprobléma ez esetben az, hogy ha részben vagy egészben lemondunk a húsról és más állati termékekről, akkor a kieső kalóriákat ugyan nem feltétlenül, de az ásványi anyag és vitamintartalmat legalább részben pótolni kell (néhány vitamint csak étrendkiegészítővel lehet).

Ezt megtenni a fejlett ipari országokban, iparszerű módon megtermelt zöldségekkel és gyümölcsökkel egyáltalán nem lehet, mert a vegyszerezés, a műtrágyázás és a géphasználat már annyira tönkretette a talajéletet, hogy a növények nem tudják felvenni a számunkra szükséges mennyiségű ásványi anyagot a talajból.

Ezért az új, növényi alapú étrendek legalább részben olyan alapanyagokból állnak, melyeket még tönkre nem tett talajú területeken termesztenek. És minél többen fogják követni ezt az irányt, annál több importra lesz szükség, és ez a mexikóiéhoz hasonló folyamatokkal fog járni.

További problémákhoz vezethet az is, hogy minél nagyobb arányú lesz az import, az annál nagyobb arányban fognak áttérni a trópusokon is az iparszerű mezőgazdasági termeléshez, amely az ottani termőtalajokat is tönkreteszi, s akkor már pl. az avokádóban sem lesz magasabb ásványi anyag és vitamintartalom.

A valódi megoldás e tekintetben az lenne, ha az ökogazdálkodásra térnénk át. Kevesebb húst ennénk, de magunk által termesztett biozöldséget ennénk mellette, és nem kéne sem állattakarmányt, sem pedig mondjuk avokádót importálnunk a trópusokról.

Az ökológiai válságért alapvetően a globális kapitalista rendszer és fogyasztói társadalom a felelős. Így van ez a trópusi erdőirtások esetén is. Ebben a rendszerben a szegény, trópusi országok csak olcsó nyersanyag-exporttal tudnak bekapcsolódni a gazdasági versenybe és a globális gazdaság vérkeringésébe. És amit kínálnak, arra a fejlett országok fogyasztói társadalmainak szükségük is van. Szükségük van az olcsó húsra vagy helyette trópusi gyümölcsre, szükségük van a kőolaj mellett a pálmaolajra, a kaucsukra, a pálmazsírrra és a kobaltra.

Megoldás a jelenlegi rendszer keretein belül nincs és nem is lesz. Csak termékeket, technológiákat és marketingstratégiákat cserélgetünk egymásra, miközben elfogynak az erdőink, teljesen kiszámíthatatlanná válik az időjárás, kimerülnek a termőföldek, összeomlanak az ökoszisztémák, és elpusztulnak a haszonnövényeink beporzásáért felelős rovarok is. Akkor pedig már nem az lesz a kérdés, hogy mit együnk, hanem az, hogy eszünk-e valamit egyáltalán.

A szöveg eredetileg a Zöld Csillag blogon jelent meg.