A „nemzetállami szuverenitás” napjaink politikai közbeszédének egyik kedvelt fordulata. A minap Jair Bolsorano brazil elnök lengette meg a népszuverenitás zászlóját, mondván: az, hogy miként kezelik az egész emberiség jövője számára katasztrofális következményekkel fenyegető amazóniai erdőtüzeket, Brazília belügye, senkinek semmi köze hozzá. Ezzel érdekes módon sokan egyetértenek, így a Portfolio.hu szerzője is, aki szerint „Brazília szuverén állam, nagyjából azt csinál a területén, amit akar.”

A szuverenitáskártyát más autoriter politikusok is előszeretettel játsszák ki, legyen szó a jogállamiság leépítéséről Magyarországon, vagy az emberi jogok semmibe vételéről Oroszországtól Venezueláig. Ennél is érdekesebb azonban, hogy a szuverenitás – avagy szalonképesebb nevén a népszuverenitás – elve a baloldalon is hasonló népszerűségnek örvend: a Balra át! szerzője Weiler Vilmos például egyebek mellett szintén a népszuverenitás elvére hivatkozva utasítja el egy második brexit-népszavazás lehetőségét. Az olyan baloldali populisták pedig mint a belga filozófus Chantal Mouffe, egyenesen azt tartják a baloldali politika feladatának, hogy újra jogaiba helyezzék a népszuverenitás elfeledett princípiumát. De van ennek a jobb- és baloldali szuverenitásmániának bármi értelme még?

Szuverenitás egykor és most

Érdemes ezen a ponton röviden átismételni a szuverenitás fogalmának untig ismételt történetét. A szuverenitás mint a nemzeti és nemzetközi politika meghatározó alapelve nem létezett mindig, és nem fog mindig létezni. A szuverenitás nem egyéb, mint főhatalom, valamely intézménynek – például az államnak – azon tulajdonsága, hogy egy adott terület fölött legfőbb autoritással bír. Az a gondolat, hogy a nemzetközi közösség egymástól szigorúan elkülönült, saját területük fölött legfőbb autoritással bíró egységekre – nemzetállamokra – oszlik, a koraújkori európai politika terméke.

A szuverenitás elképzelését először a 16-17. században dolgozták ki olyan politikai gondolkodók, mint Jean Bodin és Thomas Hobbes. A politikának a szuverenitás fogalma mentén való elgondolása mindkettőjük számára egy politikai válsághelyzetre – egész konkrétan: polgárháborús helyzetre – adott válaszreakció. A szuverén hatalom feladata mindenekelőtt a válsághelyzet felszámolása és az egymással versengő hatalmi igények leszerelése egy átlátható, jól rendezett hatalmi hierarchia felállítása által.

Ugyan a premodern politikai gondolkodásban az államhatalomnak tulajdonítottak ilyen feladatot, de koránt sem gondolták, hogyez az állam egyetlen vagy akár legfőbb funkciója. Az a nézet, miszerint a főhatalom beavatkozása nélkül – mint Hobbes állítja – egymással versengő hatalmi igények anarchikus hadiállapota alakul ki, sajátosan modern gondolat: mind az antikvitás mind a középkor politikai gondolkodása jórészt úgy tartja, hogy az ember már a „természeti állapotban” is képes a másokkal való együttműködésre a politikai hatalom beavatkozása nélkül is, lévén természeténél fogva társas lény, zoón politikón.

Ennek megfelelően az ókori köztársasági politikafelfogás vezérlőelve nem a szuverén főhatalom, hanem épp a politikai hatalom megosztása, a „kevert alkotmány”, amelyben egyetlen instancia sem számít végső autoritásnak. Hasonlóképpen hiba volna a feudális monarchia intézményében a szuverenitás előfutárát látni: a középkor hatalmi intézményeit sokkal inkább egymást átfedő, egymásnak hol alávetett, hol egymással egyenrangú hatalmi régiók jellemzik, amelyek territoriálisan és funkcionálisan oszlanak meg a különféle szereplők között. Ahogy Dieter Grimm megjegyzi: „ebben az értelemben a király volt az elsődleges szuverén, de koránt sem az egyetlen, hisz nem rendelkezett felsőbbséggel a hatalom más birtokosával szemben minden – vagy akár csak a legtöbb – területen.”^[1]

Az antikvitás természetesen ismerte a válsághelyzet feloldásának intézményét egyetlen legfelsőbb hatalmi instancia kinevezése által – erre szolgált a diktátor intézménye a római köztársaságban például. Ugyanakkor meglehetősen érdekes, hogy a modern politikaelmélet lényegében éppen ezt a klasszikus politikai gondolkodásban szokásosan rendkívülinek tartott és gyanúval kezelt hatalmi intézményt tekinti a modernkori politikai államhatalom modelljének.

Mármost, ami a népszuverenitást illeti: ez nem jelent egyebet, mint hogy a szuverén hatalom, a főhatalom birtokosaként nem egy egyént – uralkodót, diktátort – sem egyének valamely szűkebb gyűlését, hanem a nép egészét jelöljük meg. Bár ez a nézet forradalmian demokratikusnak tűnhet, mégis érdemes szem előtt tartani, hogy valójában milyen végtelenül konvencionális. A népszuverenitás elve fenntartja, hogy szuverén hatalomnak léteznie kell, egyszerűen a szuverén személyét jelöli meg az egyeduralkodó helyett a „nép”-ben. Amint látni fogjuk, ez az elképzelés távolról sem a demokrácia, a népuralom igenlését, sokkal inkább annak végletes eltorzítását szolgálja és a demokrácia és egyenlőség barátai – mindenekelőtt a baloldaliak – jól tennék, ha megfeledkeznének róla. De haladjunk sorjában.

A szuverenitás csapdái

Természetesen a szuverenitás gondolata mindig inkább ideálképként, semmint politikai valóságként létezett. A globalizáció, a nemzetközi intézmények és a nagyhatalmú világgazdasági szereplők („multik” – ahogy mondani szokás) megjelenésével és a nemzetek közötti kooperáció egyszere szorosabbra fonódásával a nemzetközi közösségtől független, a nemzetállami döntéshozásban teljes mértékben szuverén nemzetállam eszménye végképp megvalósíthatatlanná vált.

Ugyanakkor ezt az ideált – ha teljesen meg nem is valósíthatjuk – többé vagy kevésbé közelíthetjük, még a globalizáció korában is. Kívánatos-e ez a közelítés? A Bolsoranóhoz hasonló, a szuverenitás nevében a saját állampolgáraikkal, esetleg az emberiség egészével szemben gyalázatos bűntényeket elkövető autoriter vezetők példája talán már eleve elriaszt bennünket a szuverenitás túlzott igenlésétől. Ám a tény, hogy egy politikai eszme vagy elképzelés kifordítható, abuzálható, aljas célokra felhasználható, önmagában nem érv ellene. Minden gondolat kifacsarható és abuzálható.

Akkor hát érdemes jóravaló baloldali populista felebarátainkkal és a baloldali brexitszavazókkal egyetértésben megkísérelni újra jogaiba állítani a nemzetállami (nép)szuverenitást?

Igazuk van-e abban, hogy csakis akkor bontható meg a nemzetközi nagytőke és a tőkés érdekeket kiszolgáló nemzetközi szervezetek uralma – az IMF-től az EU-ig – a „nép” fölött, ha e nép újra szuverénné, legfőbb autoritássá válik a nemzetállam határain belül; vagyis ha a végső szó azt illetően, hogy mi történik egy adott területen élő és egy adott joghatóságba tartozó emberekkel, ismét kizárólagosan a demokratikus nemzetállamhoz kerül?

Mit tartsunk erről a nézetről? Először is érdemes feltennünk azt a kérdést, ki is pontosan az a nép, akit itt szuverénné kívánunk tenni, akinek a kezébe a végső szót kívánjuk adni egy ország ügyeit illetően? Az adott állam állampolgárai? De mi a helyzet a tartósan ott élő külföldiekkel, a bevándorlókkal, ne adj’ Isten a menekültekkel? Azok tartoznak esetleg a „nép”-hez, akik az adott állam ügyeiben valamilyen módon érintettek? De hisz ahogy Brazília esete mutatja, ez bizonyos kérdésekben akár az emberiség egészét is jelentheti.

Ahogy a nép mítoszáról szóló korábbi írásomban kifejtettem: a kérdés, hogy ki tartozik a néphez, mindig hatalmi kérdés. A nép nem egy eleve adott entitás, hanem hatalmi küzdelmek eredménye, így mikor a demokrácia és önrendelkezés nevében kiállunk a népszuverenitásért, fel kell tennünk a kérdést, hogy melyek azok a hatalmi viszonyok és érdekek, amelyek meghatározzák, hogy egy adott kontextusban ki számít „nép”-nek: kinek volt hatalma formálni azt a diskurzust, amely arról szól, ki tartozik „közénk”, kinek az érdekeitől tekinthetünk el és kikkel állunk szemben.

Másodszor fel kell tennünk a kérdést, hogy a több szuverenitás szükségképpen több önrendelkezést jelent-e.

A szuverenistákat az a helyes szándék vezérli, hogy megszabadítsák a népet az idegen elnyomó uralomtól. Azonban e helyes törekvést arra a téves előfeltevésre építik, hogy a nép akkor válik mentessé az idegen hatalomtól, ha ő mint egységes kollektív entitás válik a legfőbb autoritás hordozójává egy bizonyos területen.

Más szóval: annyiban válunk szabaddá, amennyiben mindenki békén hagy bennünket, az IMF, az EU, a V4, a bevándorlók, míg végre csakis mi magunk (megint: ki is az a „mi”?) mondjuk meg, hogyan lesznek itt a dolgok.

Ez a felfogás a másoktól – bárki mástól és mindenki mástól – való függetlenségként értett autonómia hiánya csakis a heteronómia jele lehet: ha nem egyes egyedül én rendelkezem valami fölött, akkor valaki más rendelkezik fölötte, és az én rendelkezési köröm, hatóképességem, szabadságom ezzel arányosan sérül. Hasonlóképpen, ha valami fölött nem egyes egyedül a szuverén nép egységes akarata ítél, ott ebben a specifikus tekintetben a nép egy külső erő (elit, birodalom) uralma, fennhatósága alá kerül és szabadsága sérül.

A szuverenista a politikát, azaz a közügyek intézését és a Közös terének berendezését egy zéróösszegű játszmaként képzeli el, amelyben a cél egy adott terület (akár földrajzi, akár másmilyen) fölötti hatalmi fennsőbbség megszerzése.

Mikor e hatalmat önmagán kívül senki és semmi nem korlátozza, akkor tekinthető egy egyén vagy közösség szabadnak, mentesnek az idegen uralomtól. A szuverenista szabadságképe alapvetően negatív: számára a felszabadulás, az emancipáció annyit tesz, hogy senki nem avatkozik bele „a dolgaiba”. De vajon lehet-e másként gondolkodni arról, mit jelent szabadnak és önrendelkezőnek lenni egy egyén vagy csoport számára a társadalomban, egy társadalom számára a társadalmak társadalmában, a nemzetközi közösségben?

Szuverenitás és antiszuverenitás globális kontextusban

Létezik az emberi együttélésnek egy nem antagonisztikus, hanem kooperatív, nem az egymás legyőzésére és a fennsőbbség megszerzésére törekvő, hanem a kölcsönös érdekérvényesítést célzó együttműködést hangsúlyozó formája is. Létezik egy olyan felfogás is, amely szerint a társadalomban és a társadalmak társadalmában nem szükségszerű, hogy egymás ellen éljünk: élhetünk egymással, ne adj’ Isten egymásért is. Ez a szolidaritás, a testvériség alapgondolata.

A szuverenitás, egyúttal a népszuverenitás elve is alapvetően ellentétes ezzel a gondolattal. Ahogy egy korábbi cikkemben írtam, a szuverén nemzetállamok rendszerének kialakulása a 17. században annak a folyamatnak a része volt, amelyet „a föld felparcellázásának” nevezhetünk: a világ felosztását jól elkülöníthető egységekre, melyek fölött hatalmi igények jelenthetők be, amelyek tulajdonba vehetők és így menedzselhetővé válnak. Ez a folyamat:

„létrehozta a tágan értett természeti és emberi erőforrásokhoz való hozzáférés aszimmetrikus viszonyait – a puszta földterülettől a társadalmi kooperáció által termelt közjavakig. Az ezen erőforrásokhoz való aszimmetrikus hozzáférés, amelyet a kizárás különféle politikái tettek lehetővé, megteremtette azokat a transznacionális hatalmi egyenlőtlenségeket, kiszolgáltatottságokat, amelyek nélkül a kapitalista világgazdaságot alkotó függési viszonyok nem lettek volna létrehozhatóak.”

A népszuverenitás elvét hangoztatók – legyenek jobb- vagy baloldaliak – adottnak veszik, hogy a föld jól elhatárolt parcellákra oszlik, amelyek fölött hatalmi küzdelem folyik és e küzdelmek nyertese – hol a „nép”, hol az elitek – szabadok és önrendelkezők. A szuverenisták így hozzájárulnak azoknak az egyenlőtlenségeknek és hatalmi asszimmetriáknak a fenntartásához, amelyeket ez a gondolkodási- és intézményrendszer az elmúlt évszázadok során kitermelt magából, holott egy valóban baloldali és emancipatorikus politika célja éppen ezen egyenlőtlenségek meghaladása kellene, hogy legyen.

A követelés, hogy Magyarország, Németország vagy Nagy-Britannia népe vegye vissza az irányítást és követelje szuverenitását a nemzetközi közöséggel szemben, fenntartja azt az előfeltevést, hogy ezek az egységek – Magyarország, Németország, Nagy-Britannia – a politikai hatalom természetes egységei, holott azok a folyamatok, amelyek a világ területét és lakosságát épp ezekre a részekre osztották nem kőbe vésett természeti törvények, hanem hatalmi küzdelmek termékei voltak, melyek során a globális centrum kialakította és megerősítette hatalmát a perifériák és azok erőforrásai felett.

Népszuverenitás és demokrácia

Mi volna tehát az alternatíva? Mire kellene törekednünk, ha nem arra, hogy a szuverenitást visszahelyezzük jogaiba, ahogyan Mouffe és társai követelik? A válasz: demokrácia. A népszuverenitás baloldali pártolói gyakorta vélik úgy, hogy ezáltal a demokrácia elve mellett állnak ki. Az ő felfogásuk szerint a demokrácia az, amikor a nép a szuverén. A helyzet viszont az, hogy ez a gondolat a demokrácia ellenségeinek találmánya és valóban merőben antidemokratikus. Ahogy az eszmetörténész és politikafilozófus Josiah Ober megjegyzi, a fogalom eredeti görög kontextusában egyáltalán nem a nép szuverén hatalmi pozíciójára utalt:

„a demokratia nem csupán »a démosz hatalma« abban az értelemben, hogy »a démosz uralma vagy hatalmi monopóliuma az állam más potenciális hatalombirtoklóinak viszonyában«. Ehelyett egy sokkal tágabb jelentéssel bír, úgyis mint »hatalommal ellátott [empowered] démosz« – egy olyan rezsim, amelyben a démosz kollektív képességet nyer, hogy változást hozzon létre a nyilvános térben.”^[2]

A demokrácia valójában az emberek sokaságának („hoi polloí”) hatalma, amelyet azonban sokaságként és nem egységként gyakorolnak. A demokrácia az az állapot, amelyben az emberek együtt, de nem egyként uralkodnak – ez pedig lehetővé teszi számukra, hogy eredendően plurális és különböző érdekeiket, értékeiket együttesen és egyenlő feltételek mellett, igazságosan érvényesíthessék – ez a demokratikus politika alapgondolata.

Ahogy Antonio Negri és Michael Hardt korszakalkotó munkájukban megjegyzik: „A szuverenitás minden formájában elkerülhetetlenül úgy tételezi a hatalmat mint az egy uralmát, és aláássa a teljes és abszolút demokrácia lehetőségét. A demokrácia projektje ma ki kell, hogy hívja a szuverenitás minden formáját a demokrácia létrehozásának előfeltételeként.”^[3]

A demokrácia követelése nem az, hogy a „nép” megszabaduljon minden külső kapcsolattól és befolyástól és úr legyen a saját házában, hanem ellenkezőleg, hogy kapcsolatait úgy befelé az állampolgárok között mint „kifelé” más társadalmak, nemzetközi intézmények és nemzeteken átívelő politikai közösségek felé oly módon rendezze be, hogy az hatalommal lássa el, képessé tegye a társadalom minden tagját arra, hogy közös ügyeiket egymással szabadon és egyenlőkként tudják intézni, a Közös terét mint egyenlő partnerek berendezni.

Mindez nem egy krédó a „nagypolitika” és az államhatalom ellen, nem a „horizontális szerveződés” dogmatikus éltetése, amely oly igen mérgezi a jelenkori baloldali politikai gondolkodást és aktivizmust. A nemzetállam intézményének fontos szerepe lesz a ránk váró politikai, gazdasági és ökológiai kihívások kezelésében. Azonban rosszul tesszük, ha a nemzetállam jelentőségét a népszuverenitás fogalma segítségével értelmezzük.

A baloldali politika célja nem lehet a nemzetállami szuverenitás „visszaállítása” – bármilyen hangzatosnak is tűnhet ez az elgondolás a nemzetközi nagytőkétől irtózó, a globalizáció árnyoldalait túlságosan is jól ismerő baloldaliak számára; a baloldal nem tekinthet a népszuverenitás intézményére abszolút értékként mint ami az önrendelkezés és demokrácia színtere. Az önrendelkezés és demokrácia színtere épp annyira lehetnek nemzetközi intézmények, vagy akár nemzet alatti, esetleg nemzeteken átívelő intézmények, mint a nemzetállam. Ezek demokratizálása, igazságosabbá tétele és az egyetemes emberi emancipáció szolgáltalába állítása ugyanolyan fontos kell, hogy legyen a baloldal számára, mint a nemzetállam visszahódítása.