Tóta W. Árpád HVG-n megjelent cikke nyomán kisebb vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy vajon a klímaváltozás megoldását remélhetjük-e a technológiai innovációtól. A cikk érvelése szerint éppúgy, ahogy a múltban lehetetlennek tűnő kihívásokat sikerült a tudományos kutatás és a mérnöki leleményesség erejével megoldani – sokáig a holdra szállás is lehetetlennek tűnt – úgy a megfelelő időben és helyen feltaláljuk majd azt a technológiát is, amely megoldást jelent az egyre emelkedő átlaghőmérsékletekre és a belőlük eredő éghajlati katasztrófákra. Az ellenoldal szerint mindez üres képzelgés, képtelenség arra, hogy belássuk, nem vagyunk urai ennek a világnak, képességeink nem határtalanok. Mit kell azonban gondolnunk – megment minket a technológia?

Hübrisz?

Hogyan jutottunk a klímakatasztrófa szélére? Nos, elhittük magunkról, hogy képességünk a természet uralására határtalan, annak erőforrásait korlátok nélkül és büntetlenül kiaknázhatjuk a végtelenségig; hogy magunkat a teremtés koronájának tekintve úri rangot követelhetünk a nem emberi természettel szemben, amely az emberi ész és akarat tekintélye előtt kénytelen lesz meghajolni. Nem számoltunk azzal, hogy tudásunk véges, tervezőképességünk korlátos, hanyag és meggondolatlan kontárkodásunk a természet erőivel olyan előre nem látott következményekkel járhat, melyek elemi erővel söpörhetnek el minket a föld színéről.

A gondolat, hogy az „elromlott” földet még több technológiai újítással, még nagyobb mértékű beavatkozással „javítsuk meg”, még elkeseredettebben igyekezzük igába fogni a természet felmérhetetlen erőit, remélve, hogy ezúttal jól sül el a dolog – mindez gyerekes képzelgés, mi több, veszélyes fantazmagória. Mintha a Jurassic Park elszabadult dinoszauruszait klónozott kardfogú tigrisekkel akarnánk befogni – nem tanultunk semmiből?

A klímaváltozás fő tanulsága az emberiség számára, hogy ideje megtanulnia alázatot tanúsítani a nem emberi környezet felé, felmérni, hogy törékeny és esendő része csupán a nála sokkal hatalmasabb világegésznek, melyhez ha hozzá nem értő kézzel nyúl, önhittségében azt gondolva, hogy az ő kezében van a gyeplő, ez a világ egy szempillantás alatt eltörli őt a föld színéről. „Kevély ember, miben kevélykedel?” – ezt a kérdést intézik hozzánk az olvadó jégsapkák és a felszökő hőmérsékletek.

Meggyőző. Mégis, érdemes feltennünk a kérdést:

e meggyőzőerő nem a vétkes istenkísértés és a vele szükségképpen járó büntetés szuggesztív elképzeléséből fakad, amely az antik tragédiáktól a paradicsomi bűnbeesés történetén át Frankensteinig generációk sokaságában ültette el az attól való félelmet, hogy tudásunkat és képességeinket latba vetve alapvető változásokat hozzunk az emberiség életébe, hogy megkíséreljük meghaladni a státus quo-t és valami újat és jobbat létrehozni?

Nem kell-e azt gondolnunk, hogy a technológiai megoldásoktól való dogmatikus félelem puszta előítélet?

Elvégre, ha globális szintű változásokat kieszközölni vágyni hübrisz, gőgös nagyravágyás, akkor mégis hogyan szándékozunk megbirkózni globális kihívásokkal? Ha nem hiszünk benne, hogy az embernek hatalmában áll egy globális skálán alapvető jelentőségű pozitív változásokat létrehozni, akkor nem csak a technooptimizmusról kell lemondanunk, hanem a Zöld New Dealről, egy globális szénadóról és minden egyéb megoldásról is. De ha ezek a megoldások működőképesek lehetnek, ha az emberi lelemény és tenni akarás politikai és társadalmi innováció révén megküzdhet a klímaváltozással, akkor vajon miért ne reménykedhetne a technológiai innováció sikerében is?

Ki finanszírozza az innovációt?

Meglehet, szívesen gondolunk úgy a tudomány és a technika világára, mint amely a szellem szabad szárnyalásának tere, ahol a puszta emberi kíváncsiság és a kérlelhetetlen racionalitás addig űzi a természet titkait, amíg azok végtére az emberiség általános boldogulására fel nem fakadnak. Ez azonban nincs így. Az emberi találékonyság alkalmasint határtalan, ám hogy mindezt a találékonyságot, megannyi szellemi energiát mire fordítjuk, attól függ, hogy az innováció, a kutatás és a fejlesztés milyen intézményi környezetben és milyen anyagi feltételek mellett zajlik. Az innovációt valakinek finanszíroznia kell, valakinek biztosítania kell a kutatáshoz és fejlesztéshez szükséges felszerelést, infrastruktúrát, a kutatónak valahonnan fizetést kell kapnia.

A tudományfinanszírozásra általánosan jellemző tendencia az elmúlt évtizedekben, hogy az mindinkább a piaci értékesíthetőségnek rendelődik alá. Ez nem csak a tudományos kutatás privát finanszírozásában ölt testet, amely a klímatechnológia esetében igen jelentős – Richard Bransontól Bill Gatesig milliárdosok tömegei ölnek iszonyatos pénzeket a megváltó technológia kifejlesztésébe.

Az állami szervek által fenntartott tudományos és technológiai kutatás irányát is mindinkább a piaci értékesíthetőség szabja meg – gondoljuk meg, milyen ideológia áll az MTA kutatóhálózatának felszámolása mögött: a tudomány célja a versenyképességet szolgáló innováció.

A piacnak azonban vagy egy olyan sajátos tulajdonsága, hogy rendre előnyben részesíti a fizetőképesek érdekeit – hiszen ők bármiért többet tudnak ajánlani. Ha az a kérdés, milyen technológiát fejlesztünk ki előbb: azt-e, amely megvédi a fejlett országok legtehetősebb polgárainak lakhelyét az emelkedő tengerszintektől, vagy azt, amely biztosítja a legszegényebb dél-szudáni földművesek vízellátását, kinek van inkább képessége arra, hogy finanszírozza a releváns kutatásokat, akkor nem elhamarkodott dolog a gazdag nyugatiakra fogadni.

Gondolhatnánk, hogy a megváltó klímatechnológia esetében az ilyen aggodalmak alaptalanok. Egy szén-dioxidot a levegőből kiszívó masina mindenkinek szív, jótékony hatásait mindenkit egyaránt élvezheti. A helyzet azonban koránt sem ilyen egyszerű, hiszen minden technológia egyenlőtlen arányban osztja el az általa nyújtott előnyöket és hátrányokat. Meglehet, az éteri porszívó mindenkinek szív, de hol helyezzük el a gépezet melléktermékeit, hogyan óvjuk a legkiszolgáltatottabbakat az átmenet káros hatásaitól, és kinek az érdekei fognak leginkább érvényesülni ezen vitás kérdések eldöntésében?

A probléma ékes példáját elemzi Naomi Klein a This Changes Everything című klímaváltozásról szóló könyvében azon bolygómérnöki elképzelések kapcsán, amelyek a felmelegedés csökkentését a napsugarak tompításán keresztül kívánják elérni oly módon, hogy különféle vegyi anyagokat juttatnak a felső légkörbe. Ezek a technológiák az átlaghőmérsékletek csökkentése mellett a globális csapadékátlagokat is jelentősen visszavetik, ami extrém szárazsággal és ebből kifolyólag éhínséggel fenyegetnék a trópusi fejlődő országok – Dél-Szudán, India – lakóit, jóllehet ugyanez a fejlett északi országokat mérsékelten érintené csak.

Felvetődik a kérdés: vajon, ha ez a technológia a fejlett és gazdag nyugat számára járna efféle hátrányokkal, Bill Gates akkor is dollármilliókat öntene a kutatásba az emberiség nagyobb üdve érdekében?

A tanulság egyszerű: a legtehetősebbeknek mindig jól felfogott önérdekük lesz olyan innovációkat támogatni, amelyek számukra a legkedvezőbbek, tekintet nélkül arra, hogy a kevésbé tehetősek számára milyen károkkal, veszteségekkel járnak, a kutatók pedig, akiknek a megélhetése ezektől a támogatásoktól függ, szintén jól felfogott önérdekünknél fogva készséggel megácsolják a globális elitek mentőcsónakjait, amelyre a többieknek vagy sikerül fölkapaszkodnia vagy nem.

Technológiai és társadalmi optimizmus

Azok, akik a klímakatasztrófa elkerülését a technológiai innováció csodáitól várják, nem azért tévednek, mert túlbecsülnék az emberi találékonyság vagy technológiai alkotóképesség erejét. A tudomány és a technológia nagy dolgokra volt és lesz képes. Amit azonban e technooptimisták félreismernek, az az a társadalmi és politikai környezet, amelyben e tudományos és technológiai innováció megtörténik.

A technooptimistáknak nem csak abban kell hinniük – amely hit alkalmasint megalapozott –, hogy a tudományos és technológiai innováció képes lehet e probléma megoldására is, de abban is, hogy a jelenlegi feltételek mellett elégséges politikai akarat mozgósítható ezen innovációk igazságos implementálása érdekében. Hogy a világ vezetői felül tudnak emelkedni lokális érdekellentéteiken és az emberiség általános üdve, a nagyobb jó érdekében a méltányos együttműködés feltételeit szem előtt tartva képesek lesznek akár személyes áldozatok árán is helyesen dönteni.

A klímaváltozással kapcsolatos technooptimizmus mindig egyúttal társadalmi optimizmus is – azon az elképzelésen alapszik, hogy egy ponton (meglehet csak a vég óráiban, de mégis) az emberiség végre felismeri, hogy mindannyiunk közös érdeke az együttműködés, összefogunk és az emberi elme határtalan erejét latba vetve átvergődünk ezen a problémán.

Mindez természetesen nem lehetetlen. Nem sok hitelt adok annak a típusú antropológiai pesszimizmusnak, amely szerint a pitiáner önzés, a hosszú távú tervezésre vagy a méltányos együttműködésre való képtelenség az úgynevezett „emberi természet” része lenne, mintha a génjeink már eleve arra ítéltek volna, hogy képtelenek legyünk józan belátás szerint cselekedni. Fel kell azonban tennünk a kérdést, hogy fennállnak-e egy ilyesfajta politikai és társadalmi elhatározás feltételei.

Más szóval: fennállnak-e annak a feltételei, hogy a politikai és gazdasági hatalom birtokosai félretegyék saját rövidtávú érdekeiket, pozícióik megőrzését és megerősítését ne magánvagyonuk és befolyásuk növelésétől, elit szövetségi rendszerük kiterjesztéséből, a legnagyobb lobbierővel rendelkező gazdasági érdekcsoportok kiszolgálásától, hanem a közjó előmozdításától várják? Hogy a méltányos együttműködés feltételeit betartva, a legkiszolgáltatottabbak érdekeit – úgy belföldön, mint globálisan – figyelembe véve támogassák a klímakatasztrófa elkerülésének leghatékonyabb, de egyúttal legigazságosabb formáit?

Tekintetbe véve, hogy a globális klímavédelem immár három évtizedes története során mindeddig egyetlen olyan eredményt sem sikerült felmutatni, amely a világ vezetőinek ilyetén hajlandóságára mutatna, hogy eddig mindig az egyéni érdekellentétek, a lokális politikai győzelmek kieszközlése és gazdasági érdekek védelme élvezett előnyt a klímakatasztrófa elkerülésével szemben, holott a klímaváltozással és annak veszélyeivel kapcsolatos információk voltaképpen a nyolcvanas évek óta a rendelkezésünkre állnak – mindennek fényében nehéz azt gondolni, hogy a szükséges politikai akarat létrejöttének feltételei ma fennállnak.

A huszadik század során számtalan nagy léptékű nemzetközi kezdeményezés sikeres kivitelezésének voltunk tanúi: létrejött a nemzetközi jog rendszere, az Európai Unió, a világkereskedelmi rendszer, és így tovább. Az ózonréteg leépülésének első jeleit a ’70-es évek végén észleltük, 1989 elején már érvénybe lépett a montreáli jegyzőkönyv, amely hatékonyan volt képes szabályozni az ózonrétegre káros anyagok kibocsájtását olyannyira, hogy az ózonréteg az évszázad végéig akár fel is épülhet.

Az a tény, hogy a globális felmelegedés kapcsán ehhez hasonló lépéseknek harminc év alatt még a nyomát sem láttuk – holott a problémáról ugyanannyi ideje van tudomásunk –, arra utal, hogy a megoldásnak rendszerszintű akadályai vannak. A történelem tanúsítja, hogy képesek vagyunk nagy léptékű nemzetközi együttműködésekre, de azt is, hogy csakis annyiban, amennyiben ezek a legnagyobb politikai és gazdasági hatalommal rendelkező elitek érdekeit nem sértik súlyosan.

A klímakatasztrófa elkerülésére – úgy látszik – ez nem igaz: a szükséges klímavédelmi intézkedések szemben állnak elképesztően befolyásos csoportok – az olajipartól az USA regnáló elnökéig – közvetlen érdekeivel, ilyen módon pedig a szükséges politikai elköteleződést épp ezektől a politikai és gazdasági elitcsoportoktól várni nem egyéb, mint önáltatás, wishful thinking. 

Természetesen nem lehetetlen, hogy a világ vezetői egy nap észbe kapnak, félreteszik kicsinyes érdekvitáikat, önként lemondanak társadalmi és gazdasági pozícióikról a közjó érdekében. Nem, mindez nem lehetetlen. Ugyanakkor a demokratikus politika alapgondolata, hogy a politikai hatalomnak alávetett embereknek nem kell a hatalom birtokosainak jóindulatától és mérlegelési képességeitől várniuk a boldogulásukat, hanem képesek elszámoltatni e hatalmasokat és rábírni őket, hogy saját önös érdekük helyett mindenki érdekében cselekedjenek.

A technológia demokratizálása

A klímaváltozással kapcsolatos technooptimizmus kritikája nem jelent automatikusan technológiai pesszimizmust, géprombolási vágyat, primitivizmust, felhívást az egyszerűbb időkbe, a vadonba való visszatérésbe.

Ellenkezőleg, fel kell ismernünk, hogy a klímaváltozás egy olyan globális kihívás, amelynek megoldása – még ha e megoldás csak a károk enyhítését jelenti is – megköveteli, hogy az emberiség minden találékonyságát, minden technológiai hatóképességét munkába állítsuk.

Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy a tudomány és a technológia maguk is egy meghatározott globális társadalmi és politikai térben működnek. Ezért a klímakatasztrófa elkerülését pusztán a tudományos kutatástól és technológiai innovációtól várni mindaddig hiábavaló, ameddig alapvetően át nem formáljuk a kutatás és innováció mikéntjét, azt a módot, ahogyan ezek a politikai döntéshozatalhoz és a gazdasági tevékenységhez kapcsolódnak.

Ezt Herbert Marcuse és tanítványa Andrew Feenberg nyomán a technológia demokratizálásának nevezhetjük. A tudományos kutatás és a technológiai fejlesztés társadalmi és politikai körülményeinek olyan kialakítására kell gondolnunk, amelyben a kutatás és fejlesztés irányát nem elsősorban a versenyképesség, a piaci értékesíthetőség, hanem az igazságosság szempontjai vezérlik; amelyben különféle demokratikus csatornákon keresztül a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjai épp úgy ráhatást gyakorolhatnak a kutatásra és innovációra, mint a legnagyobb piaci szereplők.

Mindez természetesen nem korlátozódhat a tudomány és technológia területére kizárólagosan, hanem átfogó politikai, társadalmi, sőt gazdasági változásokat is szükségessé tesz. Mindez pedig nem fog magától megtörténni: politikai cselekvést, éspedig összehangolt és átfogó politikai cselekvést igényel, mégpedig minél előbb.

A technooptimizmus kritikája nem a tudomány és a technológia kritikáját jelenti, hanem annak a technológiai messiásvárásnak a kritikáját, amely úgy véli, hogy az életmódunkat, a világfelfogásunkat, az emberiség életét ma alapvetően meghatározó társadalmi, politikai és gazdasági struktúrákat érintetlenül hagyva, a kezünket karba téve várhatjuk, amíg a milliárdosok által finanszírozott kutatóintézetek elő nem állnak a csodaszerrel, amely megment minket a katasztrófától. Kétségtelen, hogy a tudomány és a technológia kulcsszerepet játszhat a klímaválság meghaladásában, de csakis akkor, ha a kutatás és fejlesztés szervesen összefonódik a társadalom mélyreható demokratizálásának programjával.